100 éves a Fiorentina, 1. rész: a 30. születésnap szebben sikerült

Nyilván teljesen más forgatókönyvet képzeltek el Firenzében a centenáriumra augusztus 29-én. Az előző, kínosra sikerült, csaknem kieséssel végződő idény után a klubvezetőség újrakezdést ígért. Miközben a 2032-es Eb-re megújuló Artemio Franchi Stadion továbbra is átépítés alatt áll, és jelenlegi állapotában nem túl hívogató, nagy nyári bevásárlással próbálták visszaadni a szurkolóknak a hitet (érkezett például a River Plate-ben szupertehetségesnek kikiáltott Franco Mastantuono is kölcsönben a Real Madridtól). Ám a csapat három vereséggel, 1–9-es gólkülönbséggel kezdte el a Serie A-idényt, és napra pontosan a 100. születésnapon 3–0-ra alulmaradt hazai pályán az újonc Frosinonéval szemben. A Torino elleni újabb hazai fiaskó (1–2) után Fabio Grosso vezetőedző megbízatása véget is ért…

A szurkolók szívfájdalmát talán enyhítheti, ha felidézzük, a lila klubnak volt olyan érája, amikor Európa legjobbjai közé tartozott. Az 1955 és 1969 közötti időszak egyértelműen a Fiorentina aranykora: ekkor nyerte meg az egyesület mindkét bajnoki címét, öt ezüstérme közül négyet, négyszer volt Olasz Kupa-döntős, és a nemzetközi porondon is nagyot alkotott BEK-döntővel, KEK-győzelemmel és KEK-ezüstéremmel. Ezen belül most a korszakos edzőzseni, Fulvio Bernardini firenzei korszakára fókuszálunk, az ő irányításával tudta megtörni a „Viola” egy időre a Juventus, az Internazionale és az AC Milan 1950-es évekbeli uralkodását.

Bernardini már játékosként is kivételes figurának számított, az AS Roma, az Inter és a Lazio intelligens védőjeként, illetve fedezeteként már akkor megmutatta vezetői képességeit. Edzőként pedig a koránál modernebb módon gondolkodott a futballról, nem véletlen a beceneve: Fuffo, vagyis Prof(esszor). Nem az egyéni képességekben hitt, hanem az egymásra épülő szerepekben, a taktikai fegyelemben, a csapatrészek közötti összhangban. 1953 januárjában nevezték ki a csapat élére, és nagy érdeme volt, hogy nem egyszerűen jó játékosokat hívott a keretbe, hanem egy olyan együttest formált, amely tudta, mit akar. Védekezésben stabil volt, de nem passzív; támadásban képes volt kezdeményezni, de nem mondott le a szervezettségről. Az ő Fiorentinája egyszerre volt fegyelmezett és technikás, kemény és elegáns, „olaszosan” taktikás, ugyanakkor dél-amerikai ötletekkel is gazdagított.

Persze, azért kellettek a nagy spílerek is, erre gyorsan ráébredt Bernardini az első meccsén a Fiorentina élén, 1953. február 22-én, amikor a Juventus nyolcat rúgott a liláknak, ez máig a klubtörténet legsúlyosabb veresége. Azon a nyáron azonban a Prof nekiállt a maga szája íze szerint összeállítani a keretet. Az érkezők közül a legnagyobb név mindenképpen a svéd Gunnar Grené volt, aki az AC Milan legendás svéd Gre-No-Li (Gren, Gunnar Nordahl, Nils Liedholm) csatársorából vált ki Bernardini kedvéért, de ő akkor már 32 éves volt, nem tőle lehetett várni a megújulást hosszú távon. Sokkal többet számított Guido Gratton érkezése. Húszévesen jött a Comótól, hét mesés évet töltött el Firenzében, ezalatt a korszak egyik legjobb olasz támadó középpályása lett, akinek erőteljes fizikumához kivételes passzkészség társult.

Első teljes firenzei idényében (1953–1954) már bajnokesélyes csapatot formált Bernardini, amely sokáig harcban állt a scudettóért, de a hajrára összeomlott, végül csak negyedik lett. A nyáron az edző elutazott a svájci világbajnokságra, s az Aranycsapat tündöklése közepette kiszúrta magának a brazil jobbszélsőt, Julio Botelhót, művésznevén Julinhót. Azonnal presszionálni kezdte a klub elnökét, Enrico Befanit, hogy szerződtesse a Portuguesából.

„Nem létezik jobb szélső Julinhónál. Legfeljebb ugyanolyan” – érvelt az elnöknél az edző, aki még azt is kijelentette: ha megkapja a játékost, megígéri a bajnoki címet is. Julinho azonban nem állt kötélnek, mert nagyon szerette Brazíliát, és nem akart külföldre költözni, ezért pattintotta le már 1951-ben az Intert is. A Fiorentina visszaesett a bajnokságban, csak ötödik lett, viszont a vezetőség addig könyörgött Julinhónak, míg a brazil 1955-ben nagy nehezen igent mondott, és kész volt Európába szerződni. Igen ám, de a Fiorentinánál addigra feltöltötték az engedélyezett két idegenlégiós helyét a keretben. Muszáj volt a régi olasz trükkhöz nyúlni: találtak Julinhónak anyai ágon egy Botelli nevű olasz dédapát, aki a toscanai Luccából vándorolt ki Dél-Amerikába, így „oriundóként” nem számított már külföldinek. Más kérdés, hogy aztán kiderült, az a Botelli katolikus pap volt, így aligha lehetett a futballista dédapja, meg is büntették a klubot okiratok manipulálásért, de a szövetség addigra már kiadta a játékengedélyét.

És amit Fulvio Bernardini ígért, azt meg is tartotta: megkapta Julinhót, szállította is vele azonnal a bajnoki címet! Az 1955–1956-os idényre minden mozaikdarabka a helyére került. Julinho mellett érkezett még egy dél-amerikai légiós balösszekötőnek, az argentin Miguel Montuori a chilei Universidad Catolicától (ismét felbukkan egy katolikus pap, aki a legenda szerint felhívta Bernardini figyelmét a játékosra), ők ketten kiegészülve Giuseppe Virgilivel, Grattonnal és Maurilio Prinivel remek csatárötöst alkottak, a csapat idénybeli 59 góljából 49-et szereztek.

Julinho a jobb oldalon gyorsaságával, cseleivel és kifinomult technikájával tűnt ki; Montuori kreativitása, labdabiztonsága és gólerőssége révén lett kulcsember; Virgili pedig 21 bajnoki góllal a csapat legeredményesebb játékosaként járult hozzá a diadalhoz. De a gárda igazi fegyvere a védelem volt, Giuliano Sarti kapus előtt szinte áthatolhatatlan falat emelt az Ardico Magnini, Sergio Cervato, Giuseppe Chiappella, Francesco Rosetta, Armando Segato ötös. A bajnoki idény 34 meccsén a Fiorentina mindössze 20 gólt kapott – pedig évekre vagyunk még a catenaccio felvirágzásától! 

Az 59:20-as gólarány önmagában is kifejező, de még beszédesebb a végső pontkülönbség: a Viola 12 ponttal előzte meg a második helyen végző Milant, pedig akkor a győzelemért még csak két pont járt. A klubalapítás 30. évfordulója tehát jóval szebben sikerült, mint a századik, hiszen a csapat bajnokként várhatta az idénykezdetet 1956 augusztusában.

S noha a scudettót nem sikerült megvédenie, a folytatás sem volt rossz, az 1956-os elsőségét négy egymás utáni második hely követte. És első nekifutásra döntő a BEK-ben! Az 1956–1957-es sorozatban a svéd IFK Norrköpinget (1:1, 1:0), a svájci Grasshopperst (3:1, 2:2) és a jugoszláv Crvena zvezdát (0:0, 1:0) kiejtve, első olasz klubként jutott be a sorozat második döntőjébe. Az 1957. május 30-i finálénak az ellenfél, a Real Madrid stadionja adott otthont. A Viola az esélytelenek nyugalmával várhatta a meccset: a Real Madrid már építette saját dinasztiáját, Olaszország futballnagyhatalmi ambíciója ekkor még nem párosult folyamatos jó eredményekkel. A hazai pálya, a spanyolok nemzetközi rutinja és a sztárdömping a madridi felet tette favorittá, de Bernardini csapata sokáig fegyelmezetten védekezett, és a mérkőzés jelentős részében őrizte a 0:0-t. A Real Madrid Alfredo Di Stéfano tizenegyeséből szerzett vezetést, majd Francisco Gento találata döntött: 2:0 lett a vége, de a Fiorentina bebizonyította, hogy az olasz futballnak helye van Európa legnagyobb színpadán.

A BEK-döntő pedig előjátéka volt a jövendő sikereinek. Három évvel később a klub ismét történelmet írt, amikor az 1960–1961-es idényben megnyerte az első alkalommal kiírt Kupagyőztesek Európa-kupáját. De erről bővebben sorozatunk következő, a Fiorentina magyar kötődéseiről szóló fejezetében – hiszen a csapatot KEK-győzelemre vezető edzőt Hidegkuti Nándornak hívták.

1954 októberében különös jelenet zajlott le a Fiorentina–Pistoiese (6:2) mérkőzésen: a firenzei stadion fölött megjelent egy tojásdad alakú repülő tárgy, a játékot megállították, és a tízezer néző sokkolva figyelte a mintegy negyedórás „repülő show-t”, amelynek végén az „UFO” ezüstszínű forgácsokat szórt ki magából, majd eltűnt. „Teljesen ledermedtünk, sohasem láttunk még hasonlót sem” – nyilatkozta Ardico Magnini, a Fiorentina játékosa. Az incidens nem értelmezhető egyszerű tömeghisztériaként, ugyanis akkor, valamint az azt követő napokban több toszkán városból is hasonló jelenségekről számoltak be. Az eseményre azóta sincs magyarázat (egyes természettudósok szerint tömegesen vándorló, hálójukat egymásba akasztó pókok emelkedtek a levegőbe a széllel, majd hullattak pókfonalat), de a Fiorentina-szurkolók máig vallják: azon a napon a marslakók úgy döntöttek, megnéznek egy földi futballmeccset, és nagy bölcsen erre Fulvio Bernardini csapatát választották ki…

(A következő részben: Magyarok a Fiorentináért)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 19-i lapszámában jelent meg.)