Bosszankodás – Bobory Balázs jegyzete

Odáig jutottunk, hogy bosszankodunk, ha a magyar férfi kosárlabda-válogatott nem nyer Boszniában ötezer tomboló, fütyülő, üvöltő néző előtt. Odáig jutottunk, hogy egy ilyen, idegenben megvívott sorsdöntő világbajnoki selejtező előtt a fogadóirodák a mieinket tartják esélyesebbnek.

És odáig jutottunk, hogy a magyar válogatott képes tizenhét pontos hátrányból felállni, fordítani – és sajnos a végjátékban újra sokat hibázni és elbukni.

Nem, nem dicsérni szeretnénk most a vereség után Ivkovics Sztojan csapatát, mert ezúttal valóban nyerhetett volna Szarajevóban, az ellenfél tényleg sok sebből vérzett, de még így is a miénknél magasabban jegyzett bajnokságokban, sorozatokban szereplő kosárlabdázókat vonultatott fel. A magyar betegséget viszont nem tudták legyűrni a mieink, az ellenfél játékosai magasabbak voltak, erősebbnek bizonyultak, így a palánkok alatti harc elveszett, ahogy Ivkovics a meccs után megemlítette, ilyen lepattanózás mellett csoda, hogy csak öttel, nem huszonöttel kaptunk ki.

A szakemberek azt hajtogatják, hogy a jelenség nem egyedi, a fizikai hátrány nemcsak a felnőtteknél jelentkezik, hanem már utánpótlásszinten is. Akadnak, akik azt mondják, hogy már genetikailag hátrányban vagyunk ebben a sportágban, mások viszont arra esküsznek, hogy a gyerek-, serdülő- és ifjúsági csapatoknál is hiányos a fizikai felkészítés, pedig ha valami, az izomerő, a ruganyosság és bizonyos mértékben a gyorsaság fejleszthető, tehetséget és észt viszont nem lehet csak úgy a játékosokba tölteni, van, ami tanulhatatlan.

A magyar férfiválogatott elért arra a szintre, hogy a 24 csapatos Európa-bajnokságnak stabil szereplője, sőt, a legjobb tizenhatot is ostromolja néha, de az állományt és a lehetőségeket tekintve valószínűleg ez a plafon.

Remény persze mindig van, még most is, hiszen továbbra is lehet számolgatni, a matematikai esély nem veszett el, hogy kijussunk a 2023-as világbajnokságra. No de akkor megint oda lyukadunk ki, hogy a maradék három selejtezőt meg kellene nyerni, az elsőt az olimpiai 6. csehek ellen, aztán Litvániában, végül itthon Bosznia-Hercegovinával szemben, és most csak a saját feladatunkról beszéltünk, nem arról, hogy a többiek mit játszhatnak.

Egyébként ha pénteken győztek volna Vojvoda Dávidék, még akkor sem a saját kezünkben lenne a sorsunk, mégis okkal bosszankodhatunk.

Igen, szerencsére már itt tartunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!