Fotók: Szabó Miklós
Gyimesközéplokon bámulatos fényképek kerültek elő a régi labdarúgók fiókjaiból, a fotók felelevenítenek egy 1980-as évekbeli rendhagyó mérkőzést is a csángó település testes és vékony lakói között, és az is kiderül, hogy mit szólnak az öregek a virágzó női futballélethez.
A Gyimesek völgyébe érve mesebeli táj fogadja az utazót, a kanyargó Tatros folyó és a sebes hegyi patakok csobogása, a gerincre felfutó meredek kaszálók, a hosszan elnyúló falvak, az út menti zsindelyes faházak, a csángók földjét megülő köd időtlen, rejtelmes világot idéz. És a futballpályák…
Négy éve, amikor Gyimesbükkön készítettünk tanulságos riportot a helyi csapat mindennapjairól, ugyanazzal a benyomással távoztunk a történelmi Magyarország hajdani határteélepülésen csapatszervezési, etnikai és adminisztratív akadályokkal küzdő együttestől, mint ami a csíki vidékhez néhány kilométerrel közelebb, Gyimesközéplokon hatalmába kerített minket: ilyen festői környezetben mérkőzéseket játszani mennyei élmény lehet.
„Magas egészséget!” – köszönti helybeli kalauzunk, a Loki Sportegyesületet vezető Balla László a telefonban a gyimesközéploki futballélet doyenjét, az 1952-ben született Föcze Györgyöt. Gyuri bácsi nevezetes figura errefelé, 1975-ben maga szervezte újjá némi bútorgyári támogatással a futballcsapatot, nem mellesleg az élénk üzemi sportéletnek is részese volt.
Szinte hihetetlen, de a – környék erdeinek faanyagát használó – bútorgyár házi bajnokságában hajdan külön csapatot állított ki az asztalosműhely, a gépszekció, a lakatosműhely, a ládagyár, az anyagtér, a szabadkézi részleg és az irodabeliek csoportja. Ami a falu rendes csapatát illeti, a régi időkben teherautóval vagy egyszerű, bérelt busszal, ahogy itt mondják, „taxált dubával” jártak az idegenbeli mérkőzésekre, például az örök vetélytárs Balánbányához, igen tüzes hangulatban.
„Csángó nótákat énekeltünk, mi mást énekeltünk volna, azok voltak a kezünk ügyében – halljuk az asztalra tett, kihangosított telefonból. – Hogy melyik volt az én nótám? Nekem nem volt, engem nem hagytak választani, mert nem volt hangom hozzá. Már a nyolcadik osztályban is, amikor énekelni kellett, a tanár úr a névsorolvasás után odaszólt: »Na, Gyuri, te mehetsz pingpongozni!« A futballban a barátság volt a fontos, megvendégeltük egymást, amennyire tudtuk. Amikor ütte, szóval amikor kiszökött, egy-egy flekkent csak megettünk.”
Sokáig elhallgatnánk még az egykori gyimesközéploki bútorgyár karbantartójának ízes beszédét, de indulnunk kell egykori csapattársához, aki a helyi egyszerű kávézó-büfében vár.
Miközben kikanyarodunk a patakparti eszpresszóhoz, Balla László az autóban elmeséli földrajzi ugrásokkal teli életét – mondhatjuk, útja egy jellemző 20-21. századi erdélyi sors, a szinte kötelező kilengésekkel. Ő maga 1978-ban született Gyergyóditrón, felesége, született Tankó Etelka kötődik Gyimesközéplokhoz, közös életüket azonban a budapesti egyetemi tanulmányok miatt a Pest megyei Zsámbokon kezdték.
„Három gyermekünkből kettő már megvolt Magyarországon, amikor meghallottam, hogy Gyimesközéplokon adódik egy üres kántori állás. Összenéztünk a feleségemmel, és egy este alatt eldöntöttük, hogy hazaköltözünk. A következő hétvégén már itt voltunk, és azóta sem bántuk meg a lépést. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert rájöttünk, vannak fogalmak, amelyek a gyermekeink életében teljesen üresek. Ilyen például a nagyszülő. A nagymama nekik egy kedves néni volt csupán, akihez egy évben egyszer elutaztak a Gyimesekbe. Hasonlóan jelentés nélküli kifejezés maradt a szomszéd vagy a szülőföld. Láttuk, hogy nem értik a lényegét, és ezért nem őket hibáztathattuk, csakis magunkat” – hallgatjuk a gyimesközéploki futballvezetőt, és közben még inkább erősödik bennünk az érzés, hogy a Gyimesekbe érve kizökkentünk a modern, lélektelen, gazdasági kényszerpályán mozgó világ idő- és térbeli dimenziójából.
A biztos erkölcsi-szellemi háttér a nehézségek leküzdéséhez is segítséget nyújt, a romániai médiában is nagy vihart kavaró tavalyi tragédia idején kellett is a lelkierő a helyzet kezeléséhez: a 12 éves Tímár Áron edzés után esett össze, ölbe vitték ki a mentőhöz, de a szakemberek sem tudták megmenteni az életét.
Utólag vele született rejtett szívproblémát állapítottak meg nála, az ügy hivatalból elrendelt vizsgálata azonban még jó darabig eltartott. Pszichológiailag megterhelő volt járni az edzésen jelen lévő szemtanúkkal, vagyis az Áronnal egykorú kisfiúkkal újra és újra a rendőrségre, ám a közösség erejét jelzi, hogy a megrázkódtatás dacára utóbb egyetlen szülő sem vette ki a csapatból a gyermekét.
A társak pedig a temetés előtt úgy döntöttek, hogy saját futballal nyert érmeiket beteszik a sírba, örökre odaadják Áronnak, mert ők még gyűjthetnek újabbakat, de neki már nem lesz rá lehetősége.
„Dicsértessék!” – üdvözli a Non-stop bár feliratú fabódé ajtajában Fikó György, a Gyimesközéplok 1956-os születésű játékosa idegenvezetőnket, aki kérdő tekintetünket látva elárulja, a templomi köszönési forma errefelé az utcán is általános. Az anyai oldalról görögkatolikus, apai részről római katolikus családból származó, az apa vallását követő sportember lenyűgöző fényképekkel készült a találkozásra.
Ezek közül legkülönlegesebb az 1987-es Kövérek–Soványak rangadó néhány felvétele: a fotótulajdonos emlékei szerint a vékonyak a 75 kilogramm alatti, a testesek a 80 kilogramm feletti mezőnyből toborozhattak embert (a misztikus köztes zóna rejtvényét nem sikerül megfejteni, onnan talán a játékvezető került ki). Két külön kockán örökítették meg a két gárdát, mindkettőnek megvan a maga bája.
Mosolygós arcok, a soványokon nincs egy deka felesleg, viszont maga a csapat is soványabb létszámra, a kövérek bezzeg vannak elegen, húsban is, emberben is. Van, aki büszkén kiereszti a trikója alól nagy csupasz pocakját, másnak a ruha alatt is pontosan látszanak gömbölyű idomai, egy mókás kedvű, szálas fiatalember pedig az ellenfélből ugrott be a csapatfotó szélére, ám hiába fújja fel az arcát, alkata rögtön leleplezi. A háttérben a vasúti töltés, egy-két kószáló-bámészkodó miniatűr, régi ember, egy eltűnt pillanat néma díszletei.
A helyi futballhagyományok része a Magdolna-napi, július 22-i falubúcsú alkalmából szervezett öregfiúk-mérkőzés is.
A település védőszentje ugyanis Mária Magdolna, a nevét viselő templomban, a Márton Áron püspök képével díszített oltár előtt helyezték el a sportcsarnok 2021-es felszentelése során a felajánlott kenyeret, szőlőt, futball-labdát.
„Az öltözőt mi, játékosok építettük az 1980-as években a magunk szerény eszközeivel, saját faanyagból, cementtel, úgy, ahogyan a Ceau-világban tudtuk – emlékezik Fikó György, a hajdani bútorgyári alkalmazott. – Nekünk az volt a felfogásunk, hogy ha a fizikum megvan, a többi jön magától. Ennek megfelelően edzettünk, eresztettük neki hetven–nyolcvan centis hóban is, futottunk fel a vasúti megállóig, aztán vissza.”
„Meg is térült a fáradozás, 1985-ben feljutottunk a megyei bajnokságba, nem mindennapi körülmények között. Gyergyószárheggyel vívtuk az osztályozót, mi képviseltük a csíki zónát, ők a gyergyóit, és miután a csíkszeredai nagydöntőben döntetlen született, tizenegyeseket rúgtunk. Megnyertük a párharcot, mentünk be boldogan az öltözőbe, ahol nem várt fordulat következett. A játékvezetők utólag kitalálták, hogy a gyergyószárhegyieknek van még egy rúgásuk. Hiába tiltakoztunk, vissza kellett mennie mindenkinek a pályára, de Sinka Bandi, a kapusunk azt a plusz rúgást is kivédte. Aztán kiderült, végül valami adminisztrációs tekervény miatt mindkét csapatot feljebb léptették, felesleges volt hát az egész zűrzavar.”
Gyimesközéplok kitűnő példája annak, miként lehet leleményesen meglovagolni a különböző lehetőségeket: a magyarországi Bethlen Gábor Alapítvány támogatásából építettek sportcsarnokot, a román kormány finanszírozásából a hidegségi sportbázison műfüves kispályát, a nagypálya felújítását pedig uniós forrásból fedezték, igaz, utóbbi apróköves borítását azóta is rendszeres trágyázással próbálják menteni, minimálisan használhatóvá tenni.
A több mint ötezer lakosú, nyolcszáz iskolás gyermeket számláló község sajátossága a futballban, hogy az öt utánpótlás korosztály működtetése mellett – a környéken ritka módon – női csapatot is fenntart (a szerveződő férfi felnőtt együttes az ősszel áll majd rajthoz). Sőt a település olyan labdarúgókat adott a gyűjtőbázist jelentő FK Csíkszeredának, mint a gyimesközéploki lányokat edző Györgyicze Réka, a román válogatott Tankó Réka vagy a környékbeli női labdarúgás úttörőjének számító Kristály Franciska.
„Eleinte némelyek nehezen fogadták a női focit, sokszor hallottuk, miért nem maradunk a fakanálnál – mondja a Csíkszentdomokoson született, manapság a hidegségi iskolában testnevelést tanító 1985-ös születésű sportoló, aki 24 évesen, a Szentegyházi Vasasnál kezdte pályafutását. – Idővel azonban megszokták és megszerették az emberek. Sok szép élményben volt részünk, például azon a harminckét csapatos tornán is, amelynek a női futball népszerűsítésére hirdetnek meg időről időre más-más helyszínen, például Madéfalván, Székelyudvarhelyen, Farcádon. Ma már sokkal könnyebb lányként focizni, mint tíz-egynéhány évvel ezelőtt.”
Kristály Franciska mellett itt van a sportcsarnokban két tanítványa is, a gyimesközéploki iskolások bátran és dicséretre méltó választékossággal adják életük első interjúját. A 15 éves Mihók Anna elmondja, hogy osztálytársai példája ösztönözte, amikor focizni kezdett, szülei, nagyszülei kezdettől támogatták, és jobb szeret csak lányokkal játszani, mert fiúk között kevésbé tud érvényesülni. A 14 éves Tankó Annamáriát szintén a közösségi élmény hajtja, és amikor arról kérdezzük, mi vonzza a sportágban, válasza kikezdhetetlenül pontos: „Az, hogy focizni jó.”
Természetesen megkérdezzük a nagy öregeket, a nyugdíjas futballveteránokat is, mit szólnak a gyimesközéploki női futballélet bimbódzásához. Fikó György méltatta az „ügyes leánykákat”, és a maga módján Föcze György is üdvözölte a nyitást: „Dicséretes, csinálják csak! A női foci olyan, mint a férfi mosogatás: új dolog, de hasznos.”
Láb, labda, rúgás és egy tévéantenna – gyimesközéploki riportunk rendhagyó zárásaként következzen néhány székely vicc a foci határvidékéről…
– Valami szúrja a lábamat – sántikál a székely.
– Tán egy kavics – mondja a komája.
Lehúzza a székely a csizmáját, nézegeti, de nem talál benne semmit.
Megszólal a komája:
– Biztosan a másikban van!
Fia született a szegény székelynek. Nagy örömében végigszalad a falun, és mindenkit meghív, jöjjenek el megnézni a gyereket.
– Aztán ha jöttök, csak nyugodtan rúgjátok be a kaput – teszi hozzá.
– Már miért kellene berúgnunk a kaput? – csodálkozik valaki. – Nincsen rajta kilincs?
– Hogyne volna! De csak nem fogtok üres kézzel jönni!
Öreg székelytől kérdezi az unokája:
– Nagypapa, látott már antennát?
– Hát láttam is, meg ettem is.
– De hát, az fémből van!
– Akkor csak láttam.
Székely bácsi sakkozik a lovával. Ezt látva átszól a szomszéd:
– A csudába, magának ilyen okos lova van?
Mire a székely gúnyosan:
– Még hogy ez okos? 3:1-re vezetek…
Falábú székely utazik a vonaton. A vele szemközt ülő atyafi nézi a falábat, majd megkérdi:
– Tölgy?
– Nem’a.
– Bükk?
– Nem’a.
– Gyertyán?
– Abbiz’a.
– A’jó! Nem nyilallik…
