Dobány Lajos: A jelenben keresem a boldogságot, nem a múltban

Hatvanban született hetven évvel ezelőtt Dobány Lajos. Celldömölkön játszott először a felnőttek között, s a Haladás VSE-ben mutatkozott be az élvonalban. Később játszott a Pécsi MSC-ben, a futball mellett közgazdászdiplomát szerzett, az 1981–1982-es bajnokságban pedig 14 góllal a csapat házi gólkirálya lett, a következő kiírásban már ősszel 13 gólnál tartott, idény közben visszaigazolt Szombathelyre, ahol a tavasszal további tíz gólt termelt, így 23-mal első helyen végzett a góllövők versenyében. A Haladásból visszatért Pécsre, majd 1987-ben a ZTE-hez szerződött, egy évvel később befejezte karrierjét. Hétfőn pedig betölti hetvenedik életévét az MLSZ Vas vármegyei igazgatóságának vezetője.

– Árulja el, hogyan kerül egy gyerek Hatvanból Celldömölkre? Talán vasutasok voltak a szülei, s áthelyezték őket az akkoriban az ország egyik legnagyobb vasúti csomópontjával büszkélkedő városkába?
– Az áthelyezés stimmel – válaszolta Dobány Lajos. – Ám apám nem a MÁV, hanem a Belügyminisztérium szolgálatában állt, a még velünk levő édesanyám pedig Vas megyéből származott. Hatvanban csupán annyi időt töltöttem, amíg kihoztak a kórházból.

– Aztán Kőszegen lett igazolt labdarúgó...
– Ez is az áthelyezésnek tudható be. Ott jártam általános iskolába, s tizenkét éves koromban vehettem kezembe az első igazolásomat. Celldömölkre visszakerülve a környék egyik leghíresebb és legjobb tanintézményébe, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba jártam, ott ismertem meg három gyermekem édesanyját, a feleségemet, s a város csapatában futballoztam.

– Innen egyenes út vezetett a szombathelyi vasutascsapathoz, a Haladás VSE-hez?
– Való igaz, hiszen Celldömölkről rajtam kívül mások is kerültek a Haladáshoz, mint például Szabó Ferenc, ám akadtak kivételek, hiszen annak idején Horváth László, vagyis Api nem Szombathely, hanem Pápa felé vette az irányt, s a helyi Kinizsiből lett a Ferencváros legendás labdarúgója. Tizennyolc éves voltam, amikor elfogadtam a Haladás ajánlatát, s olyan remek labdarúgókkal kerültem egy csapatba, mint a magyar válogatott Halmosi Zoltán, aki aztán szinte végigkísérte pályafutásomat. Felnéztem rá, s nemcsak mint labdarúgóra, hanem mint emberre is. Apámként tiszteltem, s nem titkolom, elérzékenyültem a temetésén. 

– Pályafutása során csupán három klubban futballozott, nem tartozott a vándormadarak közé.
– A mi időnkben nem volt divat az állandó klubcsere. A Haladáson kívül Pécsen és a ZTE-ben futballoztam, s ez így is volt rendjén.

– Gólkirály lett az 1982–1983-as bajnokságban, a válogatottban azonban egyszer sem játszott. Miért?
– Mert akkoriban jobbnál jobb csatárok futballoztak az élvonalban, ráadásul a gólkirályság csupán egy részlet, tudtam, hol a helyem.

– Emiatt nincs hiányérzete?
– Miért lenne? Különben pedig egyszer megadatott, hogy az olimpiai válogatottban futballozzak.

– Viszonylag fiatalon, harminchárom évesen fejezte be aktív pályafutását, aztán jó időre eltűnt a magyar futballból.
– A családdal Ausztriába költöztünk, s noha kis csapatokban játszottam, akkor már sokkal fontosabb volt számomra a gyermekeim jövője. Tizenhárom év után Bozsokra tértünk vissza és Celldömölkön álltam munkába, előbb a helyi kórház gazdasági igazgatójaként, majd igazgatóként dolgoztam, ezzel egy időben a Lombard Szombathelyről Pápára költözése után bekapcsolódtam a romokban heverő Haladás újraélesztésébe is. Mostanság pedig az MLSZ Vas vármegyei igazgatójaként tevékenykedem.

– Izgatottan készült a hetvenedik születésnapjára?
– Nemigen kedvelem a felhajtást, főleg, ha velem kapcsolatos, szép csendben lépek be a hetvenesek klubjába. A jelenben keresem a boldogságot, nem a múltban, ez adja nekem a lelki nyugalmat ebben a korban.