Tököli Attila: Engem aztán nem lehetett lerángatni a futballpályáról – ötvenéves lett a gólkirály

– Megérintette, hogy ötvenesztendős lett?     
– Ez is csak egy szám, az ember nem tud mit kezdeni azzal, hogy éppen hármassal, négyessel vagy ötössel kezdődik az életkora – felelte a 25-szörös válogatott Tököli Attila, aki csütörtökön érkezett a félszázados mérföldkőhöz. – Kár fanyalogni azon, mennyi idős valaki, szerintem egyszerűen tudomásul kell venni.

– Édesapja megyei szinten futballozott – neki köszönhető, hogy a labdarúgás mellett döntött?     
– Ki emlékszik már arra…? Nem voltunk híres futballistacsalád, de tény, édesapám megyei szinten játszott, talán kétszer az NB III-ban is pályára lépett, valamint játékvezető is volt. Azért az megmaradt bennem, hogy a családban mindenki szerette a futballt, nem voltam kivétel én sem.

– Sokan nem mondhatják el magukról, hogy tizenhét évesen bemutatkoztak az NB I-ben, ráadásul éppen a Ferencváros ellen.     
– Jó duma lenne azzal jönni, hogy gyerekként erről álmodtam, ugyanakkor ha valaki kissrácként elkezd futballozni, idővel biztosan lesznek olyan gondolatai, hogy eljutna az élvonalig, esetleg válogatott is lehet. Engem sohasem kellett edzésre cipelni, nem sokat láttak otthon, minden időmet a pályán töltöttem, inkább azért kellett noszogatni, hogy csináljak valami mást is. Tudom, más világot éltünk akkor, nem volt például számítógép, okostelefon, de ha lett is volna, akkor sem azzal vacakolok, hanem futballozok. Amúgy az a bizonyos első meccs 1993 októberében volt, Koller Nándor volt a Pécs edzője, fél órát kaptam a Ferencváros elleni nulla-nullás bajnokin.

– A PMSC-nél együtt nőtt fel többek között a 41-szeres válogatott Fehér Csabával és a nemzeti együttesben 61-szer pályára lépő Dárdai Pállal. Volt valami akkoriban a pécsi levegőben?     
– Hármunkból válogatott lett, de a korosztályunkból többen eljutottak az NB I-ig vagy az NB II-ig, talán elég, ha Pest Roland vagy Ulrich Roland nevét említem. Az országos serdülő- és ifjúsági bajnokságban is harmadikként végeztünk, nagy szó volt ez egy vidéki klub életében. Kresz Sándor volt az első edzőm, aztán éveken keresztül Herke Imre, nem kérdés, jó alapokat kaptam tőle.

– Pécsen lett élvonalbeli labdarúgó, de igazán Dunaújvárosban futott be: miért az NB II-es klub ajánlatát fogadta el, holott több élvonalbeli csapatban is szívesen látták volna?     
– Valóban voltak ajánlataim, többek között a Fraditól is… Ugyanakkor a dunaújvárosiakon éreztem leginkább, szeretnék, ha hozzájuk igazolnék, voltak merész célok, az indulásnál mindjárt a feljutás. Pécsen nőttem fel, ott mutatkoztam be az NB I-ben, az újvárosi öt év viszont már a sikerek jegyében telt. Egy vidéki kisváros életében nagy esemény, sőt, dicsőség a feljutás, utána rögtön az ötödik hely, majd a bajnoki cím és az ezüstérem; nagyon jól éreztem magam, és bár akadtak hullámvölgyek, egyértelműen jó döntés volt oda szerződni.

– Kevesen emlékeznek rá, de már azelőtt eligazolt volna, hogy Egervári Sándor 1999 nyarán a Dunaferr vezetőedzője lett.     
– Ez így van. Az akkori edzővel, Varga Zoltánnal nem találtam meg a közös hangot, s ha valahol nem érzem jól magam, menni akarok, mert nem tudok megfelelő teljesítményt hozni. Viszont az elnökünk, Szabó József, „Dzsoni” azt mondta, „Töki”, nem mész sehova – és nem bánom, hogy így alakult. Abban a három idényben kétszer gólkirály lettem, egyszer pedig huszonkét góllal második, jöttek a sikerek, nagyszerű közösség alakult ki, és ebben nagy szerepe volt az Egervári Sándor vezette stábnak.

– A Dunaferr után a Ferencváros következett a karrierjében, az Üllői úton nagy kedvencnek számított, ám mehetett volna Hollandiába is, a NAC Bredához. Nem bánta meg az akkori döntését?     
– Ha akkor Bredába megyek, talán sohasem játszom a Ferencvárosban. Volt, aki azt mondta, hülye voltam, persze ha az ember előre látná, mi történik, meglehet, másként dönt. Ami a ferencvárosi időszakot illeti: volt benne minden a csúcstól a mélységig. Most olyan időszakot élünk, hogy a Ferencváros sorozatban hétszer szerzett aranyérmet, akkor két év alatt egyszer másodikok, egyszer pedig bajnokok lettünk, mellette kétszer nyertünk Magyar Kupát – azért ez vállalható. Nyilván az első, 2002–2003-as idény vége, a DVSC elleni hazai meccs, amikor a szurkolók beözönlöttek a pályára, nem szép emlék, szerencsére manapság ilyen már nem fordul elő.

– Az élvonalban futballozott még Pakson, Kecskeméten és Zalaegerszegen is. Hol érezte magát a legjobban?     
– Mindegyik helynek megvolt a maga varázsa. Amikor Paksra igazoltam, egy éve volt NB I-es a klub, hála istennek azóta is ott van, és remélhetőleg még sokáig marad is, nem mellékesen ott van az otthonom. A KTE-vel kupát nyertünk, hét év után újra válogatott lettem, de Egerszegen is jól éreztem magam. Profi szinten húsz évet futballoztam, egy Pécshez közeli kis faluból, Bogádról indulva biztosan rábólintok, ha valaki azt jósolja, ilyen karrier vár rám. Ehhez kellett, hogy ne legyen súlyosabb sérülésem, szükség volt kis szerencsére, és bár sokan csak a fényt, a csillogást látják, ez az életforma sok lemondással is jár.

– Lehetetlen azt kérni, nevezze meg azt a három játékost, akivel a leginkább megértette magát a pályán?     
– Ez mindig kétirányú történet, sokan voltak, akik tudták, mire számíthatnak tőlem, én is figyeltem a többieket, sokszor megbeszéltük, bizonyos játékhelyzetek mit kívánnak. Seregnyi labdarúgót felsorolhatnék, de Pécsen Ulveczki Zoltánnal, Dunaújvárosban Rósa Henrikkel, a Fradiban Lipcsei Péterrel, Pakson pedig Kiss Tamással különösen jól megértettem magam.

– És az edzők közül?      
– Na, ez nehezebb kérdés, ők már kevesebben vannak… Sokat kaptam Herke Imrétől, nagy mérföldkő a pályafutásomban Róth Antal, természetesen meg kell említenem Egervári Sándort és Gellei Imrét is. Csertői Aurélnak, „Relinek” fél évig voltam a játékosa, azóta tőle, mellette tanulok sokat az edzőszakmából. 

–  Nincs szurkoló, aki vitatná, hogy kivételes érzéke volt a gólszerzéshez, de sokan azt is hozzáteszik, nehezen kezelhető játékos volt. Tényleg az volt?     
– Nem biztos, hogy velem volt a baj… Úgy gondolom, könnyen kezelhető vagyok, voltam, csak nem mindenki került velem egy hullámhosszra.

– A pályafutása befejezése után Pakson volt pályaedző, dolgozott a klub utánpótlásában is, most már Csertői Aurél munkáját segíti Mezőkövesden. Összeszokott párost alkotnak, de mit gondol, hol lesz tíz év múlva?      
– Viccel? Azt sem tudom, hol leszek két hónap múlva! Edzőként látom magam, hiszen valami tudásom, tapasztalatom csak van a futballról, ám hogy hol, kinek tudom majd átadni, nagy kérdés.

– Ha úgy adódna, hogy együtt dolgozhatna egy olyan fiatallal, mint volt a tizenhét éves önmaga, milyen tanácsokkal látná el?     
– Leginkább azzal, hogy hallgasson rám. Amúgy nehéz tanácsot adni a mostani fiataloknak, hiszen olyan világot élünk, amelyben nem akarunk egyéniséget nevelni, az a fontos, hogy mindenki beálljon a sorba. Konfliktuskerülő világban nehéz az egyéniségnek kiteljesednie, pedig csibésznek kell lenni a pályán, csupa jó gyerekkel nem megyünk semmire. Ajándék lenne a közös munka, de nem csak nekem, örülnék, ha a kezembe kerülne tíz olyan gyerek, mint én voltam – na, de hol van az az egy?