Kicsi a metszet – Deák Zsigmond publicisztikája

Féltem. Pontosabban féltettem klubcsapatainkat a nemzetközi kuparajttól, no meg magamat, magunkat attól, hogy össze kell, össze lehet hasonlítani a mieinket (akik közé a nálunk játszó idegenlégiósok is beletartoznak) a labdarúgás krémjével, a párhuzamosan zajló világbajnokság egyenes kieséses szakaszának legjobbjaival. Féltem, hogy könnyűnek találtatunk, nem először, s bizonyára nem is utoljára, de a félelmem csak részben igazolódott be. Lehetett volna rosszabb, kedvezőtlenebb is a bemutatkozás, ami más szempontból éppen hogy jobb, sokkal jobb lett volna: ha a magyar válogatott kijut a vb-re. Mert akkor nem csak az ETO algériai csatára, Nadir Benbuali hivatkozott volna közelebbről meg nem nevezett súlyos sérülésére, ami miatt kihagyta a győriek izlandi fellépését a Bajnokok Ligája selejtezőjében, s nem csak a francia–haiti Lenny Joseph mozgott volna holtfáradtan a Ferencváros támadósorában a Vojvodina elleni újvidéki Európa-liga-derbin, noha csereként állt be. Egyébként egyikük sem vallott szégyent az amerikai seregszemlén, mindketten gólt szereztek (na jó, Joseph csak egy felet), s Benbuali történelmet írt, hiszen Détári Lajos Kanadának lőtt 1986. júniusi találata után negyven évvel újra NB I-es játékosként rezegtette meg a hálót világbajnokságon, Jordánia ellen.

Ám ha kijutunk, akkor mellettük a két rajtoló klubcsapatunk magyar válogatott játékosait szintén sorolni kellene. Jó szívvel írhattam volna, az ETO-ból Vitális Milánon meglátszott, hogy mindhárom csoportmeccsen játszott, hogy Csinger Márk és Tóth Rajmund néhány perces vb-szereplése bizonyára örök emlék nekik, hogy a Fradi tapasztalt kapusa, Dibusz Dénes megint végigült egy világversenyt a kispadon, hogy Osváth Attila vitézül megküzdött a vb balszélsőivel, s hogy Gruber Zsombor szintén próbálta kihasználni a neki adatott kevés játékidőt. Írhattam, színezhettem, a részleteket kibonthattam volna, de erről már lemaradtam, épp, mint Marco Rossi csapata Amerikáról. Érzem, tudom, hogy ez nálam erősen becsípődött, tavaly november, az írek elleni vb-selejtező óta nem térek magamhoz igazán, nem baj, a pszichológusommal kitárgyalhatnám, ha volna pszichológusom. Lehet, hogy tényleg szükség lenne rá? Más miatt is…

A lényeg, hogy a világbajnokságnak és az európai kupaporond selejtezős kezdetének van ugyan metszete, viszont az elég kicsi. A nemzetközi szervezeteket, az egymással eleve folyamatosan és a lehető legtöbb témában torzsalkodó FIFA-t, valamint UEFA-t a legkevésbé érdekli azoknak a sorsa, akik mindkettőben érdekelve vannak. Pihenni? Nekik? Minek? Majd a sírban. A magyar válogatott nem játszott a vb-n, de aki játszott, annál sem feltétlenül égető a gond, az egyenes kieséses szakaszt is megélő Bosznia-Hercegovina keretében például egyetlen futballista sem volt a bosnyák bajnokságból. Ahol ez valóban probléma, az például Csehország, hiszen tizenhét játékost válogatott be a hazai bajnokságból a sokat látott szövetségi kapitány, Miroslav Koubek. Más kérdés, hogy egyrészt gyakorlatilag momentum nélkül estek ki a csoportból, másrészt a cseh klubcsapatok közül egy sem szerepelt a kvalifikáció jelenleg zajló első köreiben, a másodikban kapcsolódik be a Viktoria Plzen az Európa-, a Hradec Kralové pedig a Konferencialigába, a prágai „nagyoknak” még később lesz jelenésük.

Maradjunk tehát magunknál, a mi házunk táján, itt sepregessünk. A látottak alapján egyelőre leginkább a győri térfélen érdemes, mert amit az ETO az izlandi műfüvön művelt a Víkingur Reykjavík ellen, az egyszerűen értelmezhetetlen. Tudjuk, sok a sérült, rövid volt a felkészülés, új az edző és a sportigazgató, de ettől még nehéz megemészteni, hogy a hajrában elszenvedett 1–0-s vereség abszolút hízelgő a magyar bajnokra nézve. A BL-selejtező kezdő körében, Izlandon… Természetesen ettől még kedden minden további nélkül továbbjuthatnak, ám ehhez óriási javulásra lesz szükségük, mert ez bizony nem az az ETO, amelyik röviddel ezelőtt teljesen megérdemelten szakította meg a Ferencváros hetes bajnoki diadalsorozatát. Ráadásul az izlandi találkozó közvetlenül a fordulatokban bővelkedő, szenzációs színvonalú Argentína–Egyiptom világbajnoki nyolcaddöntő után következett. Ha zongorázni tudnám a két meccs közötti különbséget, tele lenne a naptáram koncertidőpontokkal és mesterkurzusokkal a földkerekség legnagyobb zeneakadémiáin. Hozzáteszem az igazság kedvéért, hogy a győriek fellépése közvetlenül megelőzött egy másik nyolcaddöntőt, és a Svájc–Kolumbia bizony a vb egyik legunalmasabb, leggyengébb csatája volt az egyébként régen látott magas színvonalú seregszemlén, itt már kevésbé tűnt szignifikánsnak az eltérés.

Két napra rá a Ferencváros újvidéki Európa-liga-fellépése a Franciaország–Marokkó negyeddöntővel került párba, s bár nívójában logikus módon szintén alulmaradt, nekem megfelelőnek tűnt a Fradi egyébként vitathatatlanul idény eleji formája. Egyrészt a lehetőség szerinti legnehezebb riválist kapta, a szerb második Vojvodinát, másrészt szép gólokkal és némi szerencsével – a hazaiak kapufáira gondolok – idegenbeli sikert aratott. A kupagyőztes és NB I-es ezüstérmes fővárosi zöld-fehéreknél (egyelőre) nagyobb volt a rövid szünet alatti fluktuáció, mint Győrben, hiszen ide szintén új edző érkezett, ki ne tudná, épp a közvetlen riválistól Borbély Balázs személyében. A játékoskeret is alaposan átalakult, a rengeteg távozó közül Ibrahim Cissé, Mohammed Abu Fani és Cebrail Makreckis kulcsembernek számított az előző időszakban. Új szerzemény nem viselte a dugig telt újvidéki stadionban az Iparművészeti Múzeum csodás Zsolnay-kerámiás tetőcserepei ihlette fekete vendégmezt, ránézésre inkább keretszűkítés történt, mintsem átalakítás. Az FTC tehát élénkebb színeket mutatott az új idény bemutatkozása során, mint az ETO, ettől még mindkettőjüktől reális elvárás a továbbjutás a kvalifikáció második fordulójába. Győrben pontosan érzékelték, hogy a messzi északon nyújtott teljesítmény nem lesz elég, s ha bejönnek olyan sztárigazolások, mint például híreink szerint a háromszoros BL-győztes, 39 éves Costa Rica-i kapusé, Keylor Navasé, akkor a javulás óhatatlanul megtörténik. 

S ha már ez a hét, megint összehasonlíthatjuk a mieinket a világelittel, hiszen ráfordultunk a vb utolsó napjaira. A legutóbb ezüstérmes franciák és az Eb-címvédő spanyolok döntőnek is beillő elődöntőt vívnak egymással kedd este, közvetlenül az ETO Víkingur elleni visszavágója után. Pontosabban a két meccsnek lehet időbeli metszete a BL-selejtező hosszabbítása esetén… A Fradi csütörtökön fogadja a Vojvodinát, ám ekkor már a szerdai másik vb-elődöntőn is túl leszünk. Elképesztő látni és hihetetlen tapasztalni, hogy a legnagyobb sztárok (Kylian Mbappé, Lionel Messi, Harry Kane, Erling Haaland és a többiek) milyen fantasztikus teljesítményt nyújtanak. Sok mindent lehet rájuk mondani, csak azt nem, hogy kilúgozódottak lennének a hosszú klubidény után a vb-n. Hogyan csinálják? Rejtély.
Mindenesetre bizonyára sokunk vágyát fogalmazom meg azzal, hogy négy év múlva azon morfondírozzunk, miképp bírják majd a hasonló strapát a magyar válogatott játékosok, élükön Szoboszlai Dominikkal. De ne legyünk telhetetlenek, egyelőre próbaképpen nézzünk csak két esztendővel előbbre, a Brit-szigeteken rendezendő 2028-as Európa-bajnokságra, ahol a felsorolt csillagok közül Messi kivételével a többiekkel találkozhatnak is a mieink. Ebben az esetben pedig a 2028–2029-es nemzetközi kupák kezdetekor nem a kontinentális elittel, hanem önmagunkkal kell összehasonlítanunk önmagunkat. Ha ez egyáltalán lehetséges.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!