A végén egymáséi lesznek – Malonyai Péter jegyzete

Az a szép a mai oly modern futballban, hogy már a készülődés alatt sok minden kiderül. A tegnapi selejtező előtt a bolgárok önmagukkal voltak elfoglalva, tulajdonképpen azt igyekeztek bizonyítani, hogy Montenegró ellen (0–1) ők voltak a jobbak, csak éppen az ellenfél lőtte a gólt. A mieink árulkodó magabiztossággal mondták, hogy nyugi, az esélyek csak akkor érnek valamit, ha valóra váltják őket.

Ehhez képest a 25. percben 2–0 ide, a szünetben pedig már három a semmi ellenében – akkor az esélyekről szóló kérdést erre a hétfő estére megválaszoltuk.

Nem volt folyamatosan lehengerlő a csapat, akadtak eladott labdák, ütemtévesztések szintén, de különösebb megerőltetés nélkül hozta a gárda, amit kellett. Ha nekilódultak, helyzetbe kerültek a fiúk, s ugyebár három gól az három gól. Szoboszlai Dominik ígéretéhez híven könnyedén (nem könnyelműen!) játszott, jól tűrte és élt azzal, hogy akkor is őt kereste a labdával a társ, ha mindössze egy-két méterre állt tőle. Ne ítélkezzünk, látva a mozgását, a ritmusát, a játékát, én is így tettem volna.

A régi drukkertan szerint ilyenkor jött a „Még, még, még, ennyi nem elég...!” rigmus, de már más időket élünk. A nézősereg már nem követel, inkább vágyik és reménykedik – esetünkben volt is miért. Mert szünet után is miénk volt a meccs, hiszen többnyire az történt, amit a magyar futballisták akartak. Ők a játékra esküdtek, itt-ott már nem csupán húztak egy-egy váratlant, hanem húzogattak is, a hatalmas fölény ezt lehetővé tette. Több mint egy óra kellett az első bolgár kapura lövéshez, s előtte némi magyar könnyelműséghez, de belefért.

Ebbe a meccsbe aztán tényleg minden, hiszen már ott tartunk, hogy ne „biztató jelekben”, hanem sorozatteljesítményben gondolkozhatunk. Most például, az Európa-bajnoki csoport végeredményére tekintettel, ez azért nem semmi.

A tanulságokat nem nekem kell levonnom, amit én láttam, látta Marco Rossi szövetségi kapitány is. A többi az ő dolga, meg persze a játékosoké, akik nyilván szintén végiggondolják majd, miért emlékeztethetett a végén itt-ott igazi válogatottra a nem éppen acélos ellenfél.

Persze a 3–0 az 3–0 – ismétlem –, így könnyebb az elemzés.

A tanulságra pedig majd az ősszel derül fény.

Remélem, a végén egymáséi lesznek, mármint a csapat és az – Európa-bajnokság.     

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!