Balczói küldetés a futballpályán – Thury Gábor publicisztikája
Életkoromból fakadóan megéltem már a magyar labdarúgó-válogatott jó néhány nagy meccsét, immár a stuttgarti magyar–skót (1–0) is közéjük türemkedett. Nem feltétlenül a színvonaluk miatt kaptak „bérelt helyet” az emlékezetemben, a hatásuk is közrejátszik ebben. Csupán néhány példa: az 1966-os angliai világbajnokságon a brazilok 3:1-es legyőzését nem kell magyarázni, az aktuális címvédőt ráadásul briliáns futballal vertük meg. Ezt követően a házigazda újságírók a torna esélyesévé léptették elő Albert Flóriánékat, csak éppen a nyolc között jöttek a szovjetek (1:2)… Időrendben az 1972-es Európa-bajnokság románok elleni negyeddöntőjének harmadik mérkőzése következik: a hazai (1–1) és a bukaresti döntetlen (2–2) után Belgrádban Szőke István góljával nyertünk (2–1) s jutottunk be a belgiumi négyes döntőbe. Kű Lajos fejsérülése után könyörgött Illovszky Rudolf szövetségi kapitánynak, hogy a pályán maradhasson, ebben az is közrejátszott, hogy a bukaresti meccs előtt a szállodában erdélyi magyarok keresték fel labdarúgóinkat, s kérve kérték a mieinket, győzzenek, mert ha nem, cudar világ jön a külhoni magyarokra. Ezek után nem lehetett cserét kérni. A harmadik felejthetetlen találkozó az 1977-es magyar–szovjet vb-selejtező (2–1). Akkoriban nem volt divatban a meccsek után a csapat tiszteletére elénekelni a Himnuszt – fel sem vetődött –, sőt, előtte is inkább a zenekari változat dívott. Ám pártjóváhagyással a mérkőzés előtt a Palestrina-kórus közreműködésével csendült fel nemzeti énekünk. Szó sem lehetett vereségről. S ne tagadjuk: a legyőzhetetlen szovjetek megverése több mint húsz évvel az 1956-os forradalmat követően a már puhuló Kádár-rendszerben is dicső tett volt, véget vetett a hiedelemnek, hogy a ruszkiknak le kell feküdni. A páratlan sikerről egy fénykép örökké belém égett: Kereki Zoltánt fejes gólja után már a fűre teperve ölelik csapattársai, miközben mellettük állva a mezőny legjobbja, Pintér Sándor a fejét és két karját az égnek emeli.
Úgy vágtunk neki a skótok elleni Eb-csoportmeccsnek, hogy nyerni kell, a többit majd meglátjuk. A mérkőzés fontosságáról a Liverpool skót edzőlegendája, Bill Shankly mondása jutott eszembe: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.” Ám a 68. percben úgy látszott, nagyon is tapintható közelségbe kerül az élet-halál kérdése, egy beívelést követően Varga Barnabás mozdulatlanul terült el az öt és felesen belül; eszünkbe jutott a dán Christian Eriksen esete, mi több, mi, magyarok 2004, Fehér Miklós tragikus halála óta talán a legrosszabbra is fel voltunk készülve. A többit tudjuk, Csoboth Kevin góljával 1–0-ra győztünk. De eszünkbe jutott, hogy a Varga sérülése miatti tízperces hosszabbítás kellett, hogy szinte az utolsó pillanatban szereztünk gólt? Játékosaink a mérkőzés után azonnal az arccsonttörést szenvedő csatárnak ajánlották a sikert. Megrendítőek voltak a Varga sérülését követő pillanatok, a tétovázó mentőszemélyzet és labdarúgóink életigenlésből fakadó gyors cselekvése – majd az azt követő küzdés.
Mintha tizenegy Balczó Andrást láttam volna a futballpályán. A háromszoros olimpiai bajnok Dávid Sándor róla írt könyvében az ötödik tusával kapcsolatban elmondta, mindig attól tartott, futás közben rosszul osztja be az erejét, kikap, de nem futja ki magát – ahogyan ő fogalmazott – „van még bennem egy mákszemnyi tartalék”. Versenyzői morálja példamutató volt: úgy készült, ne lehessen lelkiismeret-furdalása, mert ha kihozza magából a maximumot, a vereség is elviselhető. Ha mindent megtesz, nyugodt a lelke.
S ha már Balczó: az 1968-as mexikóvárosi olimpián egyéniben nem sikerült a dobogó tetejére állnia – Björn Ferm előzte meg úgy, hogy a svédben egy mákszemnyi tartalék sem maradt, a futás céljában elájult –, „csak” csapatban. Egy év múlva szeptemberben Budapesten rendezték meg a világbajnokságot, Bandinak a futás előtt majd félperces hátránya volt a szovjet Borisz Onyiscsenkóval szemben. Ott voltam a legalább húszezer ember között azon a verőfényes délutánon a pesthidegkúti reptéren, ahol az ötödik tusát rendezték. A szurkolók űzték-hajtották, vele futottak (!) a pályán, mindig csatlakozott mellé valaki, aki tiszta erőből nyargalt mellette, ha az illető kidőlt a sorból, beállt a helyére más, tényleg attól kellett tartani, nem tudja a saját iramát futni, és rosszul osztja be az erejét. Nem így lett, megnyerte ötödik egyéni világbajnoki címét!
Ha kikapunk múlt vasárnap vagy döntetlen az eredmény, labdarúgóinkat akkor sem érhetné kritika: nyugodt szívvel nézhetnének szembe önmagukkal. Kósa Ferenc készített egy filmet a már civil Balczóról Küldetés címmel, az alkotást 1976-ban mutatták be. Akkoriban rendszerkritikának számított, egy tiszta erkölccsel élő ember bírálata a rezsimről, amelyben léteznie kell. A mozikban az előadásokat követően az emberek felállva tapsoltak, tisztelték a sportolót, aki a nevükben is kimondta, amit ők nem mertek. Balczó András többek között Pál apostol leveléből idézett, némiképpen sportolói lényére szabva: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.” A nemzet sportolójának hite istenhit, ugyanakkor a hit fogalma nem feltétlenül csupán vallási értelemben használatos. Lehet hinni az elvégzett munkában, az akaraterőben vagy egyszerűen csak önmagunkban. Balczó több mint fél évszázada, 1972-ben nyerte meg egyéniben olimpiai bajnoki aranyérmét. Az idő, a dicsőség mulandó, nem vagyok biztos benne, mennyire él a köztudatban. Talán azért mégis, mert 2004 óta a Nemzet Sportolója-cím viselője, az elsők között választották be a napjainkban 86. évét taposó legendát.
Válogatottunk nem futballozik jól az Eb-n. Svájc ellen mintha még nem érkezett volna meg a kontinensbajnokságra, a németek pedig Európa legjobbjai közé tartoznak. A játék a skótok ellen sem igen ment, ám a hetvenharmadik perctől – miután Varga Barnabást levitték a pályáról – varázsütésre minden megváltozott. Mint az a bokszoló a szorítóban, aki rádöbbent, a továbbéléshez nem elég tapogatózó ütésekkel operálni, megrendítő találatot kell bevinni. Nem volt miért és hová hátrálni, színt kellett vallani. Tetszik vagy nem, nekünk nem feküdt a skótok „fúria stílusa” (plusz derék alatt rúgtak, felette könyököltek…), ám Szoboszlaiék nem foglalkoztak ezzel. Utólag könnyű okosnak lenni: mintha Varga Barnabásért is hajtottak volna. Nem találok jobb szót, talán a bajtársiasság a legmegfelelőbb, amikor a katonák a sorstársért is küzdenek. Attól kissé felszabadulhattak, hogy még a mérkőzés alatt kiderült, tragédia már nem fenyeget. Aligha tévedek: a Ferencváros csatárára hosszú kihagyás vár, ami még szomorúbb, nyilván elesik egy külföldi szerződéstől, amelyre esetleges jó játéka reményt adott volna.
Szoboszlai Dominik csapatkapitányhoz méltó módon viselkedett – nemcsak a győzelem megmagyarázásában (bár ahhoz mindenki ért, meg ugye magyarázni sem kell…), hanem a kritikus helyzet kezelésében. A meccs után azonnal felhúzta Varga Barnabás 19-es számú mezét, pillanatok alatt előkerült a csatár lakhelyére – Szentpéterfa – utaló sál.
Az egész megindító volt, sohasem feledem. Mikor e sorokat írom, még nem tudom, folytathatjuk-e az Eb-szereplést, de megkockáztatom, teljesen mindegy, továbbjutunk-e vagy sem. Ha felvetődik a kérdés, miért gondolom így, válaszként citálok egy balczói gondolatmorzsát: a boldogság nem függ a sikerességtől.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
