Churchill súlyos tévedése – Pucz Péter publicisztikája

SZÖGEZZÜK LE már az elején: Winston Churchill tévedett! Abban az esetben, ha tényleg azt találta mondani a csípős nyelvű brit miniszterelnök, hogy kizárólag abban a statisztikában hisz, amelyet maga hamisított meg. Ez jól hangzik, de botorság! Mindjárt be is bizonyítom, észszerű érvek mentén haladva. Felesleges megmásítani bizonyos adatokat. A pontos oszlopok, hibátlan sorok a bennük olvasóknak tökéletes eligazodást nyújtanak. Csak az első „téves” következtetést nehéz levonni belőlük, onnantól bárhová el lehet jutni néhány bakugrással. 

Hamarosan kezdődik a 23. labdarúgó-világbajnokság, ezzel kapcsolatban kezdett kalandozni az emlékezetem. Sok könyvet böngésztem miatta, már szinte kisgyermekként jobban érdekelt, mint Benedek Elek összes meséje, pedig azok kifejezetten szépek, jók voltak. Csak kevésszer szerepeltek benne gólok, csatárok, kapusbravúrok, évszámok, hihetetlen történetek, amelyek többsége színigaz volt. Minek a képzelet hősei, ha léteznek valódik is – a futballstadionok világából?

Elkezdtem fejben összerakni az emlékképeimet, olvasmányaimat, azután rádöbbentem, ez ilyen módszerrel nem megy. Hiszen az eddigi világrendezvények során 537 indulási jogot osztott ki a FIFA, vagy többségében maguknak vívták ki az országok. Azt meg szinte képtelenség bemagolni, ráadásul értelme sem lenne sok. Végül kitisztult a fejemben a kép. Nincs mit tenni, segítségül kell hívni a számítógépet, a táblázatkezelő programját. Valamennyi szorgalommal, türelemmel, odafigyeléssel, nem öt perc alatt, de varázslatos dolgok bontakozhatnak ki. Miközben az aktuális televíziós szappanoperákban pár napig történik a „semmi”, ebben az esetben megelevenedik a földrajz meg a történelem is. Hiszen futball-világbajnokságokat 1930-tól rendeznek, kivéve olyan balszerencsés éveket, amikor „holmi” világháború vonta magára a széles tömegek érdeklődését. Táblázatot kitöltögetni amúgy rém unalmas lenne, ha a világhálós zenei kínálat nem lenne elég széles. Módszerem lényege: ehhez a világtérképes feldolgozáshoz fűződik az angol Blind Faith munkásságának megismerése is. Ha az már megtörtént, következhettek a Colosseum együttes felvételei. Felidézve boldog ifjúságomat, amikor egy-egy ilyen lemezért legalább Bécsig kellett elutazni Pécsről, ha valaki nem akarta beérni egy-egy használt koronggal. Több legyet egy csapásra, muzsika meg érdekfeszítő munka!  
Az meg megvilágosodással ért fel, hogy a térképeken a hegyek, folyók viszonylag állandóak, ritkán adódnak követhetetlen változások. Bezzeg a históriával foglalkozó ábrázolásban gyors az átalakulás. Határok mozognak, területek jönnek létre, szűnnek meg. Ami ma egy térképészeti érettségi során még ötös lenne, az akár egy évvel később bukással is felérhetne. Elég csak a két német államot említeni. A nyugatinak Bonn volt a fővárosa, a keletinek meg Berlin. Egyik sem lehetett futballnagyhatalmi város, a kisebbik a mérete, a nagyobb a fekvése miatt.

Ha egyszer mégis minden cellába bekerült a megfelelő szám, szín, akkor jöhetett az ínyenckedés. Mert a ’30-as első világméretű összejöveteltől napjainkig 89, netán 90 ország, vagy ahhoz hasonló „alakzat” mondhatta, ott lehetett legalább egy tornán. Azért a „bizonytalanság”, mert a Szovjetunió felbomlását követően három utódállam, Oroszország, Ukrajna, valamint Üzbegisztán tűnhetett fel a nagy forgószínpadon. Utóbbi még újonc a mezőnyben, de legyünk derűlátóak, talán semmi sem jön közbe. A németség egyszer, 1974-ben két jogot is elnyert, a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), illetve a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) révén. Azután egyesültek, de ezzel több sort foglalnak el. Jugoszlávia sem egyszerű eset. Ha kizárólag Szlovéniát, Horvátországot, Szerbiát, Szerbia és Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát említjük, máris benne vagyunk a kuszaságban. Csehszlovákia sincsen már, helyette Csehország meg Szlovákia lehet bárkinek az ellenfele. Az Egyesült Királyság négy önálló szövetséggel, Angliával, Skóciával, Észak-Írországgal és Walesszel szintúgy növeli az érintett népcsoportok számát. Koreából szintén ismerünk kettőt. Észak dél ellen, írta egykor Jules Verne, nem éppen róluk, bár illik rájuk. 

Akadnak még itt gondok, amelyek új alapokra helyezik a sportföldrajzot. Izrael ma már az európai szövetség égisze alatt küzd a továbbjutásért. De amikor 1970-ben kikerült Mexikóba, még Ázsiából vágott neki a kalandnak. Egy ideje Ausztrália kérte át magát Ausztrália és Óceánia körzetéből az ázsiai földrészre, mert az előbbi helyen nem jelentett számára automatikus kijutást a „környékbeli” győzelem. Ám mi most ragaszkodjunk ahhoz, amit a földgömbön látunk. Akadtak súlyos világtörténeti pillanatok is. Ilyennek számított, amikor a náci Németország bekebelezte Ausztriát. Ezek után az 1938-as vb-n való osztrák indulás lehetetlenné vált. Ráadásul ugyanakkor Holland-India ott lehetett, de már hosszú ideje Indonéziaként tanítják az iskolákban. Zaire 1974-et követően mint Kongói Demokratikus Köztársaság tér vissza a sorozatba 2026-ban. Így van ez, ha egy földdarabnak létezik „leánykori neve” is. Nem segít a körkép megértésében, ha megemlítjük, Curacao jelentős holland befolyás alatt állt, áll ma is. De a gyarmati kérdéseket ilyen keretek között tényleg lehetetlen küldetés lenne áttekinteni.

Ennek tudatában vonhatjuk le a hibás következtetéseket. Mi, magyarok legutóbb 1986-ban lehettünk részesei a hatalmas kavalkádnak. Akkor még öt országgal álltunk közvetlen szomszédságban. Ma ez hétre változott, mivel Európában sincsenek kőbe vésve a határvonalak. Most jön a „majdnem” lényeg! Ha a világfutballt egy hatalmas óceánnak képzeljük el, abban mi egy szigetet képezünk. Mert 1990-től legalább egy esetben minden körülöttünk lévő állam sikeresen vívta meg a csatáját a selejtezőben, mi meg örökké elbuktunk. Azt hiba lenne magunkkal elhitetnünk, hogy most milyen közel voltunk az ígéret földjéhez. Mert bár Írországgal szemben valóban bőven a hosszabbításban pottyantunk ki, de onnan még legkevesebb kétszer kilencven perc várt volna ránk pótselejtező formájában. 

Szomorú kimondani, mégis az utolsó kecsegtető reménysugár akkor vetült ránk, amikor az 1998-as franciaországi rendezvény előtt két mérkőzésen, 1–12-es gólkülönbséggel vettünk búcsút a folytatástól Jugoszláviával szemben. Az igazi balszerencse meg 1973-ban ért minket, mert akkor a svédekkel szemben elért 3–3-as döntetlennél valóban csupán 14 percre voltunk a ’74-es fellépéstől. Lassan tehát – sajgó szívvel – de kénytelenek leszünk elismerni, az elit futball már nem feltétlenül a mi műfajunk. A magyar labdarúgás fénykora 1938 és 1954 közé esett. Két elveszített világbajnoki fináléval, köztük egy szintén elbukott világégéssel. Azóta még akadtak fellángolásaink, bár közben az egész glóbusz felzárkózott hozzánk, majd rengetegen lehagytak minket. Lehet ezt magyarázni egymillió módon, a végeredményen azonban nem változtat. Nálunk szegényebbek, gazdagabbak, kisebbek, nagyobbak, demokráciák, diktatúrák rengetegen oldották meg a feladatot sikeresen, mi meg nem.

Ám senki se csüggedjen, akadt olyan ország, amelyik nálunk is sokkal rosszabbul teljesített! Az 1930-as uruguayi tornára a világszövetség meghívta Thaiföldet, legalábbis a források akként említik, szemet hunyva afelett, hogy 1939-ig Sziám néven létezett. A lényeg, hogy a sziámiak a fennmaradt feljegyzések szerint lekéstek egy hajót, amely Dél-Amerikáig vitte volna őket. Soha többé nem voltak ott a boldogok mezőnyében. Attól kezdve „várják” a csatlakozást. Azért ennél mi jobban jártunk, igaz, tengerünk nekünk már régen nincsen, a nemzeti alakulatok meg már repülőn járnak. Az idei vb-re negyvennyolcan váltották meg a jegyüket, mi ellenben még potyautasnak sem lettünk jók. Na, ez ám az igazán „téves” következtetés!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!