Méterekben mérhető tisztelet – nekrológ Komora Imréről

DÖNTSE EL A JÓISTEN, hogy szerencsés vagy peches futballista volt-e Komora Imre, mindenesetre ő Fortunát emlegette mindig. Azért, mert ott lehetett a Haladás csapatában 1958 és 1960 között, hogy a Bp. Honvéd lecsapott rá, amikor bevonult katonának, a tokiói (1964) aranyérem miatt, s persze azért is, mert ő volt az edzője a nyolcvanas évek kispesti nagy csapatának.

A balszerencsét azért emlegetem, mert mindössze két válogatott meccs jutott neki. Először a Nemzetek Európa-kupája (a mai Eb) négyes döntőjében 1964-ben, amikor úgy maradtunk le a fináléról a spanyolok elleni elődöntőben (1:2), hogy hiába remélte Baróti Lajos, nem sikerült megfékeznie Luis Suárezt. Másodszor a Szovjetunió elleni Eb-selejtező visszavágóján (itthon: 2:0, Moszkvában: 0:3), amikor erejére, zakatolására igyekezett építeni a kapitány, Sós Károly, mindhiába.

Igen, ez balszerencse, hiszen nem véletlenül választotta ki Baróti és Sós. Csupaszív futballista volt, tisztelte a játékot, és ennélfogva a társakat is. Úgy mesélte, hogy Szombathelyen ötven méterről köszönt előre az akkori nagyoknak, Kulcsár Ferencnek, Szakály Józsefnek Nyírő Lajosnak és Tölgyesi Józsefnek, Kispesten viszont százról Bozsik Józsefnek, Tichy Lajosnak és Kotász Antalnak. És persze, igyekezett minél többet ellesni tőlük, miközben minden szavukat észbe véste.  

Azt is gyakran mesélte, hogy Bozsik legtöbbször Tichynek passzolta le a labdát, egy idő után megpendítette, hogy esetleg ő is kaphatná, mire Bozsik: „Majd, ha te is úgy futballozol, mint a Tichy…”
Ilyen volt akkoriban a futballvilág, Komora Imre pedig fogékony volt. Ezért mondanám, hogy a tisztelet jellemezte, később edzőként már abban is, hogy keményen beszélt a játékosaival, ha indulata támadt, nem akarta visszafogni, úgy gondolta, hogy szemtől szembe minden belefér, ha őszinte.

Az is tisztelet jele volt, hogy a Détári Lajos dirigálta csapatnál (be nem vallotta, de) hagyta, hogy a pályán lévő remek futballisták alakítsák a játékot. Nagy Antal, Garaba Imre, Esterházy Márton, Dajka László, Gyimesi László, Kovács Kálmán, de még a méltatlanul keveset emlegetett Sikesdi Gábor is tudta, mi a futball. És nem csak tudta, tette is.

Minden volt mifelénk, ami csak lehetett valaki a kilencvenes években a pályák környékén, megosztó személyiségként, de nem tudok róla, hogy tisztességtelen lett volna. A naivitását nyilván többen kihasználták azokban a zűrös kispesti esztendőkben, még ma sem nagyon beszélnek az akkori eladjuk, megtartjuk, megvesszük viszonyokról. Őszintén semmiképpen.

Ő sem tette, szövetségi kapitányságára (3 meccs) is csak legyintett, ám arra mindig büszke volt, hogy a (szombathelyi) futballnak köszönhette legjobb barátját, a szintén minden tisztségben megforduló, tavaly elhunyt Török Pétert. Ő is volt minden a zivataros időkben, együtt hajóztak a viharos vizeken, de a barátságuk nem rendült meg. Nemcsak az idő, a körülmények próbáját is kiállta a barátságuk.

Hiába a futballkarrier, bennem ez marad meg leginkább Komora Imréről – búcsúzóul is.