Száz éve született Grosics Gyula, az Aranycsapat negyedik védője

Grosics Gyulát a gyermekkori futballozások során mindig kapusnak választották, noha saját bevallása szerint nem szeretett a kapuba állni. Amikor a Dorog ificsapatába leigazolták, első mérkőzésén kilenc gólt kapott, majd az öltözőben azt mondták neki, ha még egyszer meglátják a pálya közelében, felpofozzák. Később visszamerészkedett, sőt a második csapatban jobbszélsőt játszott. Mégis a kapuban kötött ki.

Mi ez, ha nem eleve elrendeltetés?!

Történt, hogy a vasárnapi nagymise előtt elbiciklizett a pályához, az együttes komáromi mérkőzésre utazott, de Papp kapus és tartalékja, Budavári sem érkezett meg, amire a másodosztályú bányászcsapat kiválósága, Pfluger Dezső középcsatár megszólalt: „Ha nincs pap, jó a ministráns is.” Grosics ugyanis vallásos családban nevelkedett, ez idő tájt ministrált. A 14 éves Gyula gyerek nekitámasztotta a biciklit a kerítésnek, majd felugrott a teherautóra, a többi már történelem: a Dorog 2:1-es győzött, a papa két hatalmas pofonnal fogadta, az egyiket azért kapta, mert engedély nélkül elutazott Komáromba a másikat, mert apja azt hitte, füllent, hogy játszott a felnőttcsapatban. Innentől kezdve Dorogon védett 1947-ig, leszámítva azt a néhány hónapot, amelyben katona volt a háború alatt. Ausztriai hadifogságban érte a világégés vége. A hazatérés után 1945 októberétől, vele a kapuban, NB I-es volt a Dorog. Jól ment a védés, 1947 júniusában 4:0-ra legyőzték a Kispestet, a Népsport szerint: „Grosics ragyogóan védett.” Olyannyira ragyogóan, hogy a MATEOSZ-ba, a teherfuvarozók együttesébe igazolt. A gazdag egyesület több mint 40 ezer forintért vette meg, a szülei 30 ezret kaptak, ebből egy házat vettek Dorogon.

A MATEOSZ játékosaként 21 évesen Gallowich Tibor betette a válogatottba (1947. augusztus 20., Albánia, 3:0 ide), érdekesség, hogy a későbbi Aranycsapat balfedezete, Grosics klubtársa, Zakariás József is ezen a napon mutatkozott be a legjobbak között. Az NS szerint „a magyar csapatban Grosits kitűnően védett.” Gallowich egyébként 1945. augusztus 19-én a nemzeti csapat második világháborút követő első mérkőzésén ült először a kispadon szövetségi kapitányként. Több kapussal, így a Grosicshoz hasonlóan 1926-os születésű Henni Gézával is kísérletezett. Ellenpróba nincsen, de Gallowich talán a Fradi kapusa mellett tette volna le a voksát, ám 1948. szeptember 19-én helyette már válogató bizottság (Sebes Gusztáv, Kléber Gábor, Mandik Béla) állította össze a csapatot, s a lengyelek ellen Varsóban (6:2 ide) Grosics védett. 1948 végén Grosics Gyula ötszörös, Henni Géza négyszeres válogatott volt, 1949 januárjában pedig Sebest nevezték ki szövetségi kapitánynak, akiről azt is tudni kell, hogy nemcsak a háromtagú bizottságban, hanem már Gallowich edzői stábjában is benne volt. Ám nála kezdetben sem Henni, sem Grosics nem lehetett válogatott, mert disszidálási kísérlet miatt mindkettőjüket – ahogyan többek között Czibor Zoltánt, Kéri Károlyt, Mészáros Józsefet, Egresit Bélát és Lóránt Gyulát is – lekapcsolták. A Népsport 1949. április 22-i számában meg is jelent, hogy Sebes az Élelmezési Munkások Szakszervezete baráti vacsoráján így dohogott. „Válogatott csapatunkat legutóbb nem tudtam úgy összeállítani, ahogyan eleinte terveztem, megakadályozott ebben annak a néhány játékosnak a meggondolatlansága, akik külföldre akartak szökni.”

A sajtóból az viszont nem derült ki, hogy Grosics a disszidálni szándékozók között volt, és az sem, hogy eltiltották volna. Pedig 1948. októbere után csak Varsóban (1950. június 4., 5:2 ide) tért vissza (hatalmas potya góllal…), ám innentől övé a kapu, igaz, 1950 őszétől az Aranycsapat játékosainak gyűjtőhelyére, a Bp. Honvédba igazolt(atták). Sebes önéletrajzi írásában (Örömök és csalódások) nem rejtette véka alá, hogy bábáskodott a Bp. Honvéd születésénél. „Azt javasoltam, hogy a Honvédelmi Minisztérium vegye pártfogásába a Kispestet…”, majd amikor megalakult az új egyesület, kifejtette, „egy nagy lépéssel közelebb jutottam ahhoz az elképzelésemhez, hogy sokkal egységesebbé tegyem a válogatott csapatot.” Sebes a hatalom birtokában óriási önbizalommal rendelkezett, mondhatta, neki Fradi-futballista nem kell, és volt annyira ravasz, hogy aki fradista volt és kellett neki (Budai II László, Kocsis Sándor, majd egy csepeli kitérővel 1952 után Czibor Zoltán is), az Grosicshoz hasonlóan 1950 őszétől már a Honvédban rúgta a labdát. A már említett lengyel–magyar találkozó előtt a Népsport június elsején ezt írta Grosicsról. „Ha formában van – s most jó formában van –, tudásának szélesebb a skálája, mint Henninek. Ruganyossága vetekszik Henniével, ugyanolyan bravúrokra is képes, csak a labdafogása nem olyan biztos, mint az ÉDOSZ kapusának. Van azonban egy nagy előnye: minden kapusnál jobban tud kifutni. Ha a szükség úgy hozza, valósággal negyedik hátvédet játszik. Henninél éppen a kifutással voltak bajok a rangadón.”

Innentől a vb-döntőig lejátszott 34 mérkőzésből 30 alkalommal Grosics vagy végig védett, vagy kezdőként kapott helyet! Az olimpiai döntőben „meglehetősen sok dolga volt. A mérkőzés első percétől az utolsóig szinte állandóan együtt él a játékkal, s minden esetben, amikor arra szükség volt, gyorsan, jó ütemben hagyta el kapuját, és nem egy jugoszláv támadást a 16-oson kívülre futva lábbal rombolt. Néhány magas beadást is kifogástalanul húzott le és nem volt baj a helyezkedésével sem. Egyetlen hibát sem vétett.” A vb-negyeddöntőben is ment neki: „nagyszerűen védett, a legerősebb lövéseket is biztosan tette ártalmatlanná. A brazil csatárok sokszor támadták meg védés közben, de Grosics nem vesztette el nyugodtságát, a labdát egyszer sem ejtette ki. Néhány esetben kifutás közben lábbal vert vissza brazil támadásokat, öklözései is minden esetben sikerültek. Egy alkalommal hibázott csak: egy kifutás során habozott, megtorpant.” Az Uruguay elleni elődöntőben „sok veszélyes helyzetet tisztázott jó ütemű kifutással. A gólokat nem védhette. Ezekben az esetekben mást nem tehetett, mint azt, hogy kifutással igyekezett elzárni a szöget. Mindent egybevetve kitűnően látta el feladatát”. A 3:2-re elvesztett döntő után az NS ezt írta: „A vizes labdát mindig biztos kézzel fogta, sikerültek az öklözései, bravúros védéseket mutatott s néhányszor kifutva is hárított. Egyetlen nagy hibát követett csak el, s ebből, sajnos, gól született. A második német gól előtti szögletrúgásnál rosszul helyezkedett, a labda átszállt a feje felett. Ebből a hibájából azonban persze helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy ő okozta a magyar csapat vereségét.” Az is tény, Hans Schäfer akadályozta a felugrásban, a Fekete Párduc később számos interjúban elmondta, erre a jelenetre gyakran felriad éjszakánként…

Hihetnénk, innentől kezdve bérelt helye volt, ám 1954. november 7-én a Bp. Kinizsi ellen 3:1-re megnyert mérkőzésen védett utoljára a Honvédban. Sebes önéletrajzi könyvében ezt írja. „Vámkihágás vádját emelték ellene (…) eltiltották a szerepléstől, sőt, a pályák látogatásától is.” Grosics mellett válogatottbeli tartalékját, Gellér Sándort is eltiltották egy-egy évre. A Népsport 1955. január 23-án ezt írta indoklásul. „Grosics Gyula és Gellér Sándor olyan magatartást tanúsítottak, amely nem méltó a Magyar Népköztársaság válogatott sportolóihoz…” De annak ellenére, hogy a büntetés egy év volt, a kapus majd’ két évig, 1954. november 14-e és 1956. szeptember 16-a között nem védett a válogatottban. A Fekete Párduc 1955 januárjától novemberéig az ÁVH gyakori vendége volt, „kémkedés gyanúja, amely kimeríti a hazaárulás fogalmát”, hozták fel ellene, aztán december 19-én bizonyítékok hiányában az államvédelmi hatóság megszüntette az eljárást. Két nappal később a magas rangú sportvezető, Hegyi Gyula közölte vele, hogy Rákosi elvtárs utasítására 1956 januárjától leigazolja a Tatabánya, ahol szeretettel várták. Ám hiába védett jól a Bányászban, Sebes mellőzte, utána Bukovi Mártonnak volt annyi bátorsága, hogy betegye a már semmilyen szankció alatt nem álló játékost. A forradalom után a Honvéd dél-amerikai túráján részt vevő kapust 1957. április 3-án távollétében fél évre tiltották el, júliusban tért haza, augusztus elején elengedték a büntetését. Baróti Lajosnál is Grosics volt az első számú kapus – az 1958-as vb-t követő öt meccset leszámítva ő védett –, és 1962-es visszavonulásáig élvezte az ősz mester bizalmát. Wales ellen (1958-as vb, 1:2): „ezen a mérkőzésen is feltűnően bizonytalan volt. Idegeskedése a hátvédekre is átragadt.” Négy évvel később sem állt mindig a helyzet magaslatán, a csehszlovákok elleni negyeddöntőben (0:1) „néhány labdát a szokott biztonsággal hárított, a gólnál azonban hibázott”.

Az emigránsokat leszámítva az Aranycsapatból utolsóként Grosics Gyula vonult vissza. Az, hogy 36 évesen az 1962-es labdarúgó-vb-t követően abbahagyja pályafutását, nem volt kérdés, ám a később megjelent források alapján nem biztos, hogy önszántából fejezte be karrierjét. A vb előtt ezt nyilatkozta: „Chilében véget ér számomra az előadás. Legördül a függöny. Befejezem! (…) Szeretnék úgy búcsúzni, mint Bozsik, s szeretném, ha az emberek egy jó Grosicsot őriznének meg emlékezetükben. Rancaguában mindenesetre szeretném megmutatni, hogy Grosics még a régi!”

Mégis, Kő András 2007-ben megjelent, A Grosics című kiadványban erősen árnyalta a képet. A kapus Tatabányáról a Ferencvárosba szeretett volna igazolni, úgy érezte, a zöld-fehér szurkolók képesek motiválni, hogy tovább védjen, akár az 1966-os világbajnokságon is. A bányászvárosban nem árulta el, hová készül, egyedül Lakat Károly edzőt avatta be. Némiképpen elgondolkodtató, hogy a kiváló edző fia, az ismert újságíró Lakat T. Károly ebben nem biztos, mondván, az otthoni futball-legendáriumban legalább egyszer – ha másképpen nem, utólag – felvetődött volna, hogy Grosics a Fradiba készül.

Az viszont gyakorlatilag eldöntött tény volt, hogy Chilében csak a vb-meccsek után közlik a Fekete Párduccal, hogy nem mehet az FTC-be – holott erről már jóval a torna előtt döntöttek. Itthon megírták a határozatot, s Rengóban adták át. Hogy ki állhatott a nemleges válasz mögött? Grosics szerint az egykori ÁVH-s tiszt, Kutas István, akinek a sporttal kapcsolatos módszertani észrevételeit egy alkalommal nagy plénum előtt kritizálta. Akár így van, akár nem, a Ferencváros és az 1954 után meghurcolt kapus szálka volt a rendszer szemében, ez is elég lehetett, hogy kútba essen az igazolás. Baróti még rávette, hogy a vb-ről hazafelé Bécsben védjen az osztrákok ellen (2:1-re nyertünk), majd 1962. október 14-én a Népstadionban a jugoszlávok ellen négy perc játék után átadta a helyét Szentmihályi Antalnak.

Nyolcvanhatszoros válogatottként búcsúzott. A Labdarúgás havilap 1962. augusztusi száma Grosics visszavonulását már kész tényként rögzíti, „pályafutásának most új, fényes szakasz előtt áll: kapusokat fedezhet fel és nevelhet. Talán olyanokat is, mint ő volt.”  A Bányásztól 1962. július elsején távozott, a Tatabánya 6:2-re iskolázta le a Kaiserslauternt, a németeknél, a Puskást az 1954-es vb-n lerúgó Werner Liebrich játszotta utolsó meccsét. A kezdés előtt Grosics egy úttörőtől virágcsokrot kapott, köszöntötte csapattársa, Lahos László, majd a mikrofonhoz lépett: „Tartsanak meg emlékezetükben úgy, olyan szeretettel, mint ahogyan én önöket. Ne felejtsenek el, csak a személyemmel kapcsolatos balsikereket feledjék. Kívánok mindenkinek bányászköszöntéssel jó szerencsét!” Néhány percet védett, majd levonult a pályáról. Az oldalvonalon kívül kevésbé volt eredményes, ám elvitathatatlan, majd’ két évtizedes elnöksége alatt a Volán SC fénykorát élte.

Dél-amerikai kitérővel vissza az országba és a válogatottba

Az 1956-os forradalom után Grosics Gyula már tatabányai játékosként csatlakozott a Bp. Honvédhoz és vett részt a dél-amerikai túrán. December első napjaiban Östreicher Emil felhívta telefonon, hogy Faragó Lajos és Garamvölgyi Mátyás sérülése miatt azonnal induljon, hogy a Barcelona ellen már ő védhessen. Családját Bécsben hátrahagyva december 4-én vele 4:3-ra nyertek a Barca ellen, Sevillában viszont 6.2-re kikaptak. A San Siróban 2:1-es siker a Milannal szemben Grosiccsal, december 16-án a Catania 9:3-as legyőzésekor Faragó Lajosé a kapu, elvégre közelgett a Bilbao elleni december 20-i BEK-visszavágó, amelyen a 3:3-as döntetlen kevés volt a továbbjutáshoz. Mindeközben az MLSZ letiltotta a dél-amerikai túrát, Sebes pedig Brüsszelből próbálta hazahívni a futballistákat, nem mellesleg a hó közepén Grosics gyermekeit megpróbálták elrabolni a bécsi hotelből.

Még a BEK-meccs előtt a Sportban az jelent meg: „Az egész csapatból csak négy játékos foglalkozik azzal a tervvel, hogy egy-két évig még külföldön marad és igyekszik kamatoztatni labdarúgótudását: Grosics, Kocsis, Puskás és Czibor.” Sebes az OTSB elnökhelyetteseként elérte, a magyarok csak az MLSZ hozzájárulásával igazolhatnak külföldre, ugyanakkor a Honvéd túráját azzal engedélyezték, hogy március 30-ig hazatér. A szövetség végül senkit sem engedett ki, a Honvéd mégsem kapott engedélyt a portyára… December 23-án Grosiccsal a kapuban Honvéd–Werder Bremen 4:1, 26-án az Inter ellen 2:1, 1957. január 2-án a Sanremóval szemben 7:4. Mivel néhány honvédos hazatért, a dózsás Szusza Ferenc, az MTK-s Lantos Mihály, Sándor Károly ás Szolnok István csatlakozott a kerethez.

Január 19-én már Rióban Flamengo–Budapest vegyes (a Honvéd nevét itthonról letiltották) 6:4, Grosicsot Faragó váltotta, 23-án Honvéd–Botafogo 4:2, ismét a Fekete Párduc védett, 26-án Honvéd–Flamengo 6:4, Grosicsnak szerződést ajánlott a Fla, amelyet február 2-án 3:2-re ismét megvertek a magyarok. Majd február 7-én Botafogo/Flamengo vegyes–Bp. Honvéd 6:2, ez a túra utolsó brazíliai meccse volt. Caracasban február 19-én Honvéd–Flamengo 1:1, az Európába való visszautazást követően már csak Puskás, Czibor, Kocsis és Grosics maradt Bécsben Östreicherrel, a többiek hazatértek. A bécsiek külföldön szembesültek azzal, hogy összességében két év eltiltás vár rájuk, a kapus hazajött, augusztus elején elengedték a büntetését. És 1957. szeptember 15-én ő védett a bolgár–magyar vb-selejtezőn Szófiában (1:2).