A kapus, akit szerettek az emberek – Kő András publicisztikája

DÉL VOLT. Elindult a lakásához közeli bevásárlóközponthoz ebédelni. Amikor odaért, kiválasztotta a megfelelő ételt, majd fizetni akart. De a főnök rátette a pénztárcájára a kezét és azt mondta: „Maga itt, Grosics úr, ameddig én vagyok a főnök, sosem fog fizetni! Annyi örömet szerzett nekünk a futballpályán, hogy az a legkevesebb, ha meghívom ebédre. De jöjjön máskor is, amikor csak megéhezik.” A kapus zavarba jött ettől a beszédtől, és alig tudott megszólalni. Mert olyan váratlanul érték a szavak. Mert a szurkoló szólalt meg – sokak nevében. 

Napra pontosan száz éve született az az ember, akire most emlékezünk. Az emlékeink mindig régiek, a reményeink pedig újak. Milyen reményt sugall nekünk az elíziumi mezőkről Grosics Gyula, a nyolcvanhatszoros válogatott? Lehetett volna ő százszoros is, ha nem egy beteg korban él, amely a lélek ellen indított háborút. A kapus felvette a kesztyűt, de alulmaradt. És mégis: amikor felhagyunk azzal, hogy harcoljunk az elkerülhetetlennel, új energiák szabadulnak fel bennünk. „Hatalmas erő forrása, ha titkos magányodban megcélozod a hitet, hogy nagy tettekre vagy képes” – állította Andrew Carnegie skót-amerikai iparmágnás, minden idők egyik leggazdagabb embere a 19. században.

Grosics átélte a mennyországot és végigjárta a pokol lépcsőfokait is. A 6:3 önfeledt boldogság volt, élete legszebb pillanatainak egyike. Megesett máskor is, hogy a benne felgyülemlett érzelmeket kiadta magából, de úgy, ahogy az angol–magyaron, sosem. A fénykép, a cigánykerék árulkodó. Ekkor tanult meg repülni. Csak lebegett, és nem akart a földre visszaesni. Aztán a világbajnoki döntő elvesztése átírt mindent. A csempészés már bűn volt, de az ÁVH megvádolta azzal is, hogy hazaáruló és kémkedett. Veszélyben forgott az élete. Kész csoda, hogy az egyéves eltiltást és megaláztatást testben és lélekben túlélte. Ebben a nehéz időszakban gyakran gondolt arra, hogy a Honvéd dél-amerikai „fekete túráján” milyen hihetetlen feltételekkel akarta a Flamengo szerződtetni. „Minden tévedésem annak az eredménye, hogy »nemet« mondtam, amikor »igent« kellett volna mondani – állította. – De hát a honvágy annál jobban gyötört, minél közelebb kerültem a hazámhoz.”

Nem tudom, Sebes Gusztáv milyen szakembere volt a futballjátéknak, jóllehet néhány anekdota fennmaradt a taktikai megbeszélésekről, de hogy rossz pedagógus volt, abban biztos vagyok. Vagy inkább semmilyen. Ezt-azt elintézett a játékosoknak, de egy szövetségi kapitánynak vagy edzőnek jó pedagógusnak is kell lennie! Meggyőződésem, hogy Grosics kálváriájához Sebes is hozzájárult, mert a politikát előbbre helyezte az embernél, és az indulatai vezérelték. Ezért nem kedvelte Sándort, Szuszát, Czibort és Grosicsot. Elég csak felidézni 1955 januárját, amikor behívta az irodájába Komáromi Tibort, a kapust, és azt mondta neki: „Figyelembe veszlek a válogatott összeállításakor, de az volna a kérésem, hogy tanúskodj Grosics ellen!” „Én nem kedveltem Gyulát – árulta el nekem Komáromi 2007-ben –, de hamis tanúzásra nem voltam képes! Nem is lettem válogatott, illetve egyszer tizenöt perc jutott nekem.” Árulkodó szavak…

Keresem a jelzőket, amikor Grosicsra emlékezünk. A magyar labdarúgás legnagyobb kapusainak egyike volt. Csodás kifutásai miatt világszerte a válogatott negyedik hátvédjeként emlegették. Élete végéig hordozta magában a gólokat. Ha megkérdezték, mondja el például, hogy az angol–magyaron hogyan kapta a második gólt, a félpályától elmondta, hogyan zajlott le az akció. Milyen rendkívüli koncentráció szükséges kilencven percig ehhez!

Rugalmas volt, reflexei elsőrangúak. „Egy jó kapusnak használnia kell az eszét – mondta –, de ha nem párosul megfelelő testi gyorsasággal, kevesebbet ér.” Az ütemérzék, a ritmus viszont alapvető képesség, ami Grosicsban szintén megvolt, de ezt nem lehet megtanulni. Vagy van, vagy nincs, mint a humor. A tehetségről így vélekedett: „Isten adománya, és azt jelzi, hogy szándéka van velünk. A legnagyobb adomány, amit kaphatunk – az egészség mellett. Hozzuk magunkkal, és tulajdonképpen csak abból építkezünk. Meglepő és kiszámíthatatlan.”

Sohasem védett sapkában. Hiú volt? Alfred Adler úttörő osztrák orvos és pszichiáter szerint: „Bátran mondhatjuk, hogy a hiúság, ha csak nyomaiban is, minden emberben fellelhető. A legkülönbözőbb formákat ölti. Szerénység mellett is lehetünk hiúak.” Grosicsról is készült az angol–magyar előtt egy fotó, amint az edzésen svájcisapkában vetődik. Valaki azt írta róla, hogy piros volt a sapkája. Kikérte magának. „Nagyon fontos még a gömbérzék az ujjak végén – állította. – Nem a tenyeredet használod, hanem behajlítod az ujjaidat, és az fogja fel az ütést. Ez viszont megtanítható, mint a gyorsaság.” Egy-egy meccs során annyira elfáradt szellemileg, mintha negyven kilométert futott volna. De minden találkozó előtt képzelt beteg volt, egy második Argan, Moliere után. Amikor azonban a pályára lépett, és beállt a kapuba, megszűnt számára a magánélet, a külvilág. Ritkán fordult elő, hogy a közönség tapsát meghallotta.

Ha éppen kapott egy gólt, Puskás hátranézett, széttárta a két karját, nem szólt egy szót sem, csak a tekintetével jelezte: hát ezt sem fogod meg? Egy alkalommal Grosics azzal állított be, hogy új szemüveget kellett csináltatnia. Puskás azonnal reagált: „Inkább a német Rahn lövését védted volna ki, b…g, ami a vesztünket okozta.”

Mindig elegáns volt. A kávét kávéval itta. Ingmániás volt. Érdekes, hogy a fekete színt a templomban szokta meg. Belejátszott ebbe az is, hogy kereste azt a színt, amely a mérkőzéseken használható. Rájött, hogy a fekete a legalkalmasabb erre. A reverenda és a dressz érzelmileg így kapcsolódott össze benne. Nem rajongott viszont a „Fekete Párduc” becenévért. „Ki látott már párducot labdával a mancsában?” – tette fel a költői kérdést.

Szerettem Grosiccsal beszélgetni, mert olvasott, művelt ember volt, versszerető. Az újkori magyar történelem érdekelte a legjobban. Mindenről volt véleménye, jól bánt a szavakkal. „Ha van mondanivalónk, néhány szó is megteszi – vélekedett –, ám a szótár összes szava sem elég, ha nincs mit mondanunk, de azt mindenáron el akarjuk mondani.” Ebben egyetértettünk. Nemegyszer tapasztaltam, hogy Grosics mellé odalépett valaki, és szó nélkül megsimogatta a vállát. Kevés ember van ma az országban, aki megkapja ezt a szeretetet. Megesett, hogy a villamoson vagy az autóbuszon csak annyit mondott neki valaki: „A jóisten áldja meg magát!” És anélkül, hogy választ várt volna, fogta magát és leszállt. Férfiak, akik nem csináltak ügyet abból, hogy hátba vágták, és azt kérdezték: „Gyula, hogy van?” Aztán futottak jobbra, balra.

Sokadik beszélgetésünk után léptünk ki Gyulával a Flamenco Hotelből, amikor szembetalálkoztunk egy két bottal botorkáló idős asszonnyal, akinek földbe gyökerezett a lába, amikor felismerte a kapust. „Jé, csak nem Grosics Gyulához van szerencsém? – kiáltotta. – Istenem, de jó, hogy maga még közöttünk van, és mesélni tud egy nagy futballcsapatról, amely »hol volt, hol nem volt a világon, egyszer«.” A kapus a kezét nyújtotta, és az asszony szemében kigyúlt a fény. Darab ideig hallgattak, közben az asszony nem eresztette el Gyula kezét. S amit ezután mondott, az a kapust vissza­fiatalította: „Tudja, hogy az egész lányosztályunk szerelmes volt magába?” – vallotta be. Grosics nem késett a válasszal: „És most tetszik csak ezt mondani…?”

Lehet, hogy odafönt az angyalok is szerelmesek lettek Grosics Gyulába?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!