Áron bácsiék – Deák Zsigmond jegyzete

EGYIK KEDVENC székely viccem a következő: „Áron bácsi, szereti a pálinkát? – Szeretem! – Ivott már rossz pálinkát? – Ittam! – És milyen volt? – Jó!” Valamiért ez jutott eszembe a magyar labdarúgó-válogatott finnek elleni felkészülési mérkőzése után, egyrészt nyilván Yaa­kobishvili Áron keresztneve miatt, aki ugyan nem székely és nem bácsi, sőt, mindössze 20 éves, viszont remekül védett a debütálásán. Mellette megint Varga Barnabás vitte a prímet, aki még szintén nem bácsi, de 31 esztendeje és kései felfedezése ellenére újfent bizonyította klasszisát, azt, hogy klubváltása ellenére megőrizte góllövő cipőjét és aranyat érő fejét. Ha még valakit ki kellene emelni, az Willi Orbán, a 33 éves „Vili bácsinak” a jelek szerint teljesen mindegy, ki védekezik az oldalán (most éppen a szintén újonc Csinger Márk) és ki támad ellene, üzembiztosan hozza a magas színvonalat.

Jobban belegondolva, a székely viccben említett Áron bácsit leginkább a szurkolók idézték, akik erre a tényleg tét nélküli, a közelgő vb árnyékában zajló meccs­re is összejöttek megint több mint ötvenezren a múlt hétvégi BL-döntő kapcsán további rengeteg embert, az európai futballelit tagjait is lebilincselő csodás Puskás Arénában. S ha már összejöttek, nem hagyták magukra erőltetni a rossz hangulatot akkor sem, amikor elfogyni látszottak a pontos passzok és lövések, s a második félidő egy részében a világranglistán mindössze 75., gyengécske finnek a mieink fölé nőttek. Ünnepeltek minden nekik tetsző megoldást, szívszaggató vágtát, távoli becsúszást, az újoncok érkezését, és vastapssal búcsúztatták Szappanos Pétert, aki remek kapus ugyan (nem véletlenül lett például a Nemzeti Sport osztályzatai alapján az elmúlt NB I-es idény legjobb játékosa), ám kulcsembernek háromszoros válogatottként – most először kezdőként – nehéz lenne titulálni.

A gyengébb teljesítmények sem számítottak, vagy az, milyen extravagáns szettben érkezett pár napja Szoboszlai Dominik a telki edzőtáborba, neki azt is megbocsátották, hogy a lövései ezúttal a szokásosnál kevésbé jöttek be, hiszen hajtott az utolsó pillanatig, szinte a megszakadásig. Ezt a fajta „áronbácsis” hozzáállást mutatta az a jelenet, amit hazafelé tartva láttam. Egy enyhén italos fiatal társaság hangos zenét hallgatott a metrón, egy drukker oda is ment hozzájuk, ám nem rendre utasítani őket vagy összezördülést provokálni, hiszen az ismeretlen „tuctuc zene” helyett másodperceken belül felcsendült a Soho Party szurkolói himnusszá nemesedett dala: „Az éjjel soha nem érhet véget…” 

Maradjunk annyiban, a péntek esti pálinka nem volt rossz, de azért a jó nem ilyen, viszont Áron bácsi és a szurkolók pozitív életszemléletével nem csak elviselni, akár élvezni is lehetett. Ezt kívánom keddre Debrecenbe, a kazahok ellenében is. Az igazán jót pedig tartogassuk az őszi Nemzetek Ligájára, ha már a vb-n mások isznak helyettünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!