Profiknál

Évek óta példaképül állítják a többi hasonló szervezet elé a Magyar Kézilabda-szövetséget.

Profi szervezet, profi háttér, mind közül talán a legrátermettebb főtitkár, „zsákszám” ömlő pénz, ehhez mérhető eredmények. Legalábbis eddig...

Az ötvenes évek óta mindig panaszkodunk, hogy olimpiacentrikus világunkban a csapatsportágak képviselői nem is szállíthatnak olyan eredményeket, mint a „hagyományos magyar sportágak” kajakozói, vívói, öttusázói.

Mert ma már mindent a pénz határoz meg, s a világ fejlettebb részein értelemszerűen több jut a népszerű sportágakra.

Ehhez mérten a kézilabda mindkét nemnél képviseltette magát Athénban, s bár azon búslakodtunk, hogy a nők nem nyertek érmet, a negyedik helyen végző férfiegyüttest mindenki megsüvegelte.

Most az a tét, lesz-e egyáltalán képviselője a magyar kézilabdázásnak Pekingben.

A férfiválogatott a jövő héten ezzel a céllal vág a norvégiai Európa-bajnokságnak, a hölgyek érdekében pedig a decemberben nyolcadik helyezéssel szomorú véget érő világbajnokságot követően a szerdai elnökségi ülésen tehetnek a legtöbbet a döntésre hivatottak. Kiderül, vajon tényleg elhivatottak-e.

Ugyanis a tavaszi olimpiai selejtezőig fölöttébb kevés idő van hátra.

Kellene egy ütőképes csapat s hozzá egy olyan szövetségi kapitány, aki érti a dolgát, ismeri a játékosait, s a kudarc okait boncolgató nyilatkozatának nem mondanak homlokegyenest ellent a válogatott meghatározó emberei.

A hírek szerint a kapitány nem mond le, az elnökségi tagok többsége is azt szeretné, ha maradna. Ez is egy szempont.

Angolától kikapni – kudarc, a nyolcadik hely szintén. Ez nem vitás. Az elnökségi tagok szerint sem.

És az is egy szempont, hogy az lenne az igazi kudarc, ha nem lenne ott a magyar női válogatott a pekingi olimpián.

Ellenkező esetben teljesen mindegy, ki mit szeretne. Profiknál.