Megsiratott győzelem

Volt már címlaphős?Volt már címlaphős?

Szerdáig nem – árulta el a Székelyudvarhely légiósa, Madarász János. – Meg is lepődtem, amikor reggel szembesültem azzal, hogy a Nemzeti Sport első oldalán Madarász János fogja a fejét… Elraktam ezt a számot, bár azt talán hozzá sem kell tennem, hogy jobban örültem volna, ha ünneplős kép készül rólam.

Nem sokon múlott.

Megmondom én, mennyin: százharmincöt másodpercen, annyit kellett volna kihúznunk. Az is igaz viszont, hogy hiába vezettünk négy egyre, egy pillanatig sem lehettünk biztosak a sikerben. Tudtuk, hogy az utolsó századmásodpercig harcolnunk kell, hiszen az ukránok éppúgy a világbajnoki részvételre pályáztak, mint mi. Állítom, kihoztuk a maximumot magunkból, sőt talán annál is többet, nálam keveseket bánt jobban, hogy végül ez sem volt elég.

A gyöngyösi öltözőfolyosón úgy fogalmazott, hogy nem itt, hanem Harkivban dőlt el a párharc.

Ezt a történtekre egyet aludva is tartom – habár sokat nem aludtam… Szóval nagy lehetőséget szalasztottunk el az első mérkőzésen, a három egyes vereség után mondtam is a srácoknak, hogy a hatodik érzékem azt súgja, egy gólon múlik majd a továbbjutásunk. Általában szeretem, ha igazam van, most azonban sajnálom.

Láttam, megkönnyezte a kiesést.

Nem szégyellem, meglett férfi létemre elpityeredtem. De ez még hagyján: amikor beléptem az öltözőnkbe, mindenki sírt. Bármily furcsa, ekkor nyugodtam meg, tudniillik tudatosult bennem, hogy mindannyiunk számára ugyanolyan fontos ez a csapat. Közben hallottuk a szurkolók „Szép volt, fiúk!” rigmusát, nem is tudom szavakba önteni, mit jelentett ez nekünk. Azért próbálja meg.

Az, hogy az utóbbi hetekben, hónapokban ennyien mellénk álltak, hatalmas motivációt adott. Nemegyszer éreztem úgy, hogy elfogyott a szufla, kész, nem bírom tovább, aztán rádöbbentem, ha a drukkerek megállás nélkül biztatnak minket, én sem lankadhatok, amíg visz a szívem, addig küzdenem kell. Más kérdés, hogy szerdán alig bírtam lábra állni.

A sorsdöntő gólt akkor kapták, amikor a rivális mezőnyjátékost hozott be kapus helyett. Edzőjük, Kozma Mihály amiatt kesergett, hogy az ilyen helyzetekből – a begyakorolt védekezésnek hála – általában önök szoktak gólt szerezni, ám a legfontosabb pillanatban fordult a kocka.

Igaza van a szakvezetőnek, csak azt ne felejtsük el, hogy az emberhátrányos bekkelés kulcsfigurája, Tóth Szabolcs sérülése miatt nem volt a pályán, és a megszokott sorból a szintén sérült kapusunk, Balázs Zoltán is hiányzott. Utólag azonban kár mentségeket keresni, a sportban csak győztesek, illetve vesztesek vannak, és mi ezúttal vesztettünk. Legalábbis papíron, mert a hozzánk eljutó visszhangok alapján úgy érezhetjük magunkat, mintha nyertünk volna. Már csak egy bánatom van: nem mi repülünk Brazíliába.

A harmadik ukrán gólról akar beszélni?

Persze, miért ne? Kockáztatnunk kellett, a kapus helyére mezőnyjátékost beállítva rohamoztunk, ám a Lódi Tamástól visszakapott labdát elvesztettem, és az ellenfél nem hibázott. Utólag könnyű okosnak lenni, de ha a rám rontó ukránokat látva taccsra rúgom a labdát, alighanem marad a négy kettő, csakhogy abban a szituációban kizárólag az járt a fejemben, hogyan lőhetnénk még egy gólt. Elhihetik, menynyire bánt az eset, még akkor is, ha szerda reggel úgy ébredtem: csakis előre szabad nézni.

Kétezer-tíz januárjáig ellát?

Ha a centit nem is vágjuk, várjuk már az Európa-bajnokságot. Házigazdaként biztos résztvevőként készülhetünk a tornára, ám ennyivel nem érjük be. Már megmutattuk, hogy kisebb csodákra képesek vagyunk, igazán nagyot az Európa-bajnokságon akarunk villantani. S villantunk is, legalábbis ezt súgja a hatodik érzékem…