„Szépen szól a, szépen szól a mikóházi nagyharang, / Húzza aztat, húzza aztat harminchárom vadgalamb” – énekelte a helyi népdalkör a Mikóháza–Zempléni Főnix mérkőzés felvezetéseként. A hegyközi faluban folytatódott a megszűnt csapatokat felélesztő Hátsó füves futballmentő túra, a pályán kétszer tizenegy vadgalambbal.
Tizennyolc személyre főztek vadpörköltet Kajatiék, a két futballistatestvér vállalta a vendéglátó szerepét az évzáró csapatbankett előtt, hozzávalónak a környező erdőkben maguk lőtték a vaddisznót. Ünnepelni nem nagyon volt mit, a Mikóházi SE a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály tizennégy csapatos Zempléni csoportjában a tizenkettedik helyen végzett a 2015–2016-os idény végén, a hiányzó ifjúsági csapat miatt a folytatás igencsak bizonytalannak tűnt, az öltözői egység jó ideje megbomlott. Végül mindössze hárman nézték a teli kondért azon a borongós júniusi napon: Kajati Máté, Kajati Bence, valamint az edző, Szombati László.
„Én akkor azt mondtam, hogy innentől kezdve engem nem érdekel az egész” – emlékszik vissza a mikóházi labdarúgás utolsó vacsorájára a falusi futballcsapatot az utolsó időkben makacs igyekezettel, de egyre reménytelenebbül szervező tréner, és elkeseredettségét meg lehet érteni.
A nagy törés Mikóházán még évekkel korábban történt, tudniillik 2010-ben, amikor az addigi lelkes mikóházi futballközönség hirtelen csapat nélkül maradt. Másként mondva a csapat maradt közönség nélkül, a falubeli pályából jó darabot lemetsző új sétány és kultúrtér kialakítása miatt ugyanis költöznie kellett Sátoraljaújhelyre, a városi sporttelepre, a nép pedig az idegen környezetbe már nem követte.
Ez a környéken legendának számító, egykor az NB II-es Ózd színeiben futballozó Tokár Tibor edzői időszakában történt, vele jutott fel Mikóháza 2009-ben a megye II-be, és ő volt az, aki kikiáltotta a faluban a gulyásköztársaságot. Akkor, amikor a hajdani mezítlábas csapatok országszerte vándoroltak át a szűzi amatörizmus paradicsomából a szélesedő türelmi zónába, Tokár parancsnok a bográcsra mutatott, és azt mondta: „Amíg én itt vagyok, Mikóházán pénzt senki sem kap a játékért, viszont a meccsek utáni közös gulyásozáshoz ragaszkodom.”
Így is lett, a mikóházi csapatépítő menü azonban nem lett volna teljes Gergelyné palacsintái nélkül, amelyek mellett viszont Margó néni tartott ki makacsul, minden hazai meccs után hozta a játékosoknak a tál friss sütést a lekvárosból, túrósból.
Természetesen Margó néni palacsintái sem mentek a csapat után Sátoraljaújhelyre, a falujától elszakadt mikóházi társaság pedig otthontalanul, szurkolók és palacsinták nélkül kószált a megyei futballélet kietlen vidékén, mígnem végképp utat vesztett. Hiába térhetett vissza aztán az összezsugorított mikóházi pályára (amely alighanem egy milliméterrel sem haladja meg az előírt minimumméretet), hiába futott neki Szombati László ismét a csapatgründolásnak, a résztvevők hiányában elmaradt csapatbankettel véget ért a mikóházi labdarúgás története.
Nincs illúziónk, Mikóházán nem lesz egyhamar újra nagypályás, bajnokságban szereplő futballcsapat. A Hátsó füves futballmentő túra itteni programja, a régi vasárnapokat megidéző mérkőzés, a közösségi élmény, a különleges falusi ünnep azonban a helybeliek értékelése szerint egy délutánra visszarántotta őket abba az időbe, amikor még érezték a futball erejét, egyáltalán, létezett mikóházi futball.
És még nem szorult vissza a társasági élmények kínálata a mai szintre, amikor az egyetlen italbolt és a Malomtanya étterem bezárásával kialakult az a helyzet, hogy „szombat délelőtt becsuk a kisbolt, és utána nyekk”. Rusznák János, a 82 éves kiöregedett mikóházi futballista fogalmazott így, akivel persze nem a kisbolt nyitvatartási idejéről beszélgettünk, hanem például a Füzérradványban, Pálházán és Hollóházán is remegő gyomorral emlegetett, utolsó perces szabadrúgásgóljairól.
Szóba kerül bizonyos Szomják Miska mikóházi játékos Zemplén-szerte irigyelt büntetőrúgó-technikája is: „Máig a szemem előtt van, amint libegve nekiszalad a tizenegyesnek, elrúgja jobb külsővel úgy, hogy a labda elindul balra, majd amikor a kapus már a levegőben úszik, váratlanul tesz egy jobb kanyart, és végül az ellenkező oldalon köt ki a hálóban.” Miközben a mikóházi Roberto Carlos csodarúgását próbáljuk magunk elé idézni, bekapcsolódik a társalgásba Emri József egykori tanácselnök is, aki ugyan atlétikában jeleskedett, ám az egykori öltözőbódé építésében is részt vett, és biztosított minket afelől, hogy a hetvenes években a tanács példamutatóan gondoskodott a csapat felszereléséről, a hálóról, valamint a labdáról.
A labdáról most is gondoskodtak, többen is. Elsőként a már említett Tokár Tibor, aki Sárospatakról kölcsönkért hat vadonatúj darabot, hogy ha ötöt elvinne a pálya mögött folydogáló Bózsva-patak (mint ahogy annak idején megtörtént ilyesmi), még mindig legyen mivel folytatni a játékot.
A hetediket a mikóházi futballünnep egyik díszvendége, a Debrecennel korábban kétszer bajnoki és kétszer Magyar Kupa-aranyat szerző Kondás Elemér hozta, aki a környékbeli Szikszó szülöttjeként fontosnak érezte, hogy ösztönzést adjon a folytatáshoz: „Remélem, hogy valaki veszi majd a fáradságot, időt, pénzt, hogy újra beindítsa a mikóházi futballt. Ehhez én megteszem az első lépést, a polgármester úrnak hoztam egy labdát, úgyhogy már van mivel futballozni, csak csapat kell hozzá.”
Csapatból ezúttal nem volt hiány, szinte hármat is ki lehetett volna állítani, a megszűnt mikóházi labdarúgás skanzenjében ugyanis nem kevesebb mint huszonketten jelentkeztek játékra a hazaiaknál, úgy, hogy néhány helyi kötődésű futballista a kellő arányok miatt már eleve a Zempléni Főnix szerelését húzta fel.
Nem mintha a vendégeknél mennyiségi gondok lettek volna, minőségiek meg pláne nem: az 58 éves örökifjú Kondás Elemér mellett pályára lépett Nagy Gábor, a Stadler valamikori NB I-es kapusa, a csapat motorja pedig Erős Károly, a számos NB I-es klubban megforduló, legemlékezetesebb éveit Újpesten töltő válogatott középpályás volt. Őt egykori játékosaként, az MTK bajnokcsapatának tagjaként külön szeretettel köszöntötte a Pomázról hangüzenettel bejelentkező Egervári Sándor mesteredző, korábbi szövetségi kapitány.
Erős Károly üdvözlő beszédében édesapja, az Albertirsa színeiben negyven évet játszó, 76 évesen is makkegészséges idősebb Erős Károly példáját emlegette, meg persze a sajátját, amellyel bizonyította, hogy a Pest megyei szülőhelyhez hasonló kis településről is el lehet jutni a címeres mezig. Azt már utólag mesélte el nekünk – és talán Egervári Sándor is csak e sorokból tudja meg –, hogy MTK-s időszakában a heti öt edzésen kívül keddenként és csütörtökönként összejárt édesapja társaságával kispályázni, természetesen klubengedély nélkül. Hajtotta a játék szeretete és a családi minta, Albertirsán megadatott neki, hogy tizenévesen egy csapatban játsszon édesapjával, és csak azt sajnálja, hogy fiával, a hozzá hasonlóan az Újpest volt NB I-es játékosaként ismert Erős Ronalddal nem szerepelt egy meccsen, amikor mindketten a Dabas igazolt labdarúgói voltak.
„Az öreg nekem azt mondta otthon, csináljam azt, amit szeretek, és ha ezért pénzt is kapok, csak örüljek neki. Mentem én focizni akárhova, mindegy volt, csak játsszak. Megváltozott a hozzáállás. Én egy szakadt Ladával jártam, ma az akadémista gyerekek nyolc-tízmilliós kocsikkal érkeznek edzésre. Nem jó az irány, elkurvítjuk őket, nem a játék löki őket előre. Sokan csak akkor fociznak, ha ki van írva nekik.”
Itt kell megjegyezni: bár más dimenziókhoz szokott, Erős Károly igazolta hírét, a Zempléni Főnix alkalmi csapatában is kérlelhetetlenül, teljes szívvel játszott. Ahogyan a környékről, Cigándról származó egykori Stadler-játékos, Nagy Gábor is legszebb napjait idéző védéseket mutatott be, amelyek nélkül aligha tartotta volna a vendégcsapat a 2–2-es döntetlent a vérmes lelkesedéssel játszó mikóháziak ellen.
„A mai meccs apropóját mindenki tudja, sajnos sorozatban szűnnek meg a falusi csapatok – mondta köszöntő beszédében a Hátsó füves futballmentő túra küldetéséhez önként csatlakozó kapus. – Megdöbbenve hallottam, hogy az én szűkebb szülőföldemen, a Bodrogközben ma már mindössze három településnek – Cigándnak, Karcsának és Pácinnak – működik csapata. A Hegyközben pedig egyedül Pálháza tartja magát. Ez rossz tendencia, lehet és kell is boncolgatni az okokat. Gőzöm sincs, mi a megoldás, de ha egy ilyen programmal felhívjuk a figyelmet arra, hogy szükség lenne ezeken a településeken is a futballra, és igenis jó lenne, hogy a fiatalok futballoznának, akkor megérte belevágni. A futballnak összetartó ereje van, kapcsolatokat épít, barátságokat alakít, a kis településeken különösen.”
Utóbbi szempontot ismerte fel a falusi közösségszervezés elfeledett hőse, a mikóházi születésű Laczkó János (1920–1985), aki a helytörténeti monográfia szerint a második világháború idején bombatámadásban elvesztette több közvetlen családtagját, és utóbb a szatmári vidék határ menti településén, Rozsályban kezdett új életet igazgató-tanítóként.
Nem túlzás, a pedagógus csodát tett a keleti végek elmaradott falujában, részben éppen a helyi sportélet felvirágoztatásával. Győzelem Rozsályban – egy falusi mintasportkör története címmel Szombathy István, a Népsport neves újságírója könyvet szentelt tevékenységének, de a közösségért önzetlenül és türelmesen fáradozó népnevelő munkájában két dokumentumfilm, a kissé propagandaízű Sportol a falu (1954) és a műfaj érett darabja, a szép és felemelő Jó napot, tanító úr (1968) készítői is témát láttak.
„Ez az ember felismerte, hogy a falu s a parasztság felemelkedésének egyik hathatós eszköze a sport” – jellemezte felfogását a Népsport, máshol pedig a cigány fiúkat saját ruhatárából öltöztető, a csapat utaztatásának költségeit eladott biciklijéből fedező tanítótól olvassuk: „Én minden gyerekkel, minden magára hagyott kultúraéhes cigány fiúval együtt éreztem, mekkora élmény nekik, ha a zene, a sport révén kijutnak a faluból és elismerést kapnak.”
A rozsályi misszionárius 1968-ban visszatért a Hegyközbe, utóbb Pálházán volt iskolaigazgató, és kiemelt figyelemmel követte, segítette a környék sportéletét. Alighanem egyetértene Rusznák Miklóssal, a mikóházi labdarúgás régi veteránjával (a már említett Rusznák János testvérével), aki a Hátsó füves futballmentő túrán a falusi bölcs nyugalmával figyelmeztetett:
„A vidék a nemzet megtartó ereje. Ez a vidék annyira elnéptelenedett, hogy például Vilyvitányban, ahol én nősültem, 1970-ben ezer lakos volt, ma kettőszázvalamennyi. Zárásként a fiatalokhoz szólok, Arany János Domokos napra írt verséből szeretnék idézni nekik: »Előtted a küzdés, előtted a pálya, / Az erőtlen csügged, az erős megállja. / És tudod: az erő micsoda? – Akarat, / Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.«”
Nagy tisztelet Arany Jánosnak, ám a helyszínen kiderült, a mikóházi gyerekek nem borostyánra vágynak. Egész mást szeretnének: a futballünnep helyi szervezője, Hutkainé Ágnes szerényen, szinte röstelkedve tolmácsolta az iskolásoknak a kívánságát, hogy egyszer élőben lássák a magyar válogatottat. Lehet, hogy a Tokár-féle gulyásköztársaság és Margó néni palacsintája után ma egy budapesti meccslátogatás adna ösztönzést az új mikóházi futballnemzedéknek?
Ringer István régész, a Hátsó füves-kiállításnak otthont adó Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.
„Mikóháza. Magyar Kupa, megyei selejtező, első (vagy második) forduló. A kupát azért szerettem, mert végső győzelem esetén lehetőséget ad a nemzetközi szereplésre, s jó volt eljátszani a gondolattal. Messi Hercegkúton! Csak a Mikóházán jussunk túl. Mielőtt lekanyarodnánk a pálya felé, betérünk a főutcán lévő kocsmába egy kólára. A hely neve Lesz Vigasz, ez rossz ómen, figyelmeztetem a többieket, de senki sem hallgat rám. Bent a zenegépből Flipper Öcsi énekel Ginának, a jutalomjáték te vagy nekem, erről eszembe jut a meccs, s az is, hogy nekem vajon mennyi meccs van még. Hátra. Épphogy megvagyunk, a hazaiak épphogy megvannak, kapujukban Kismóni (a név senkit se tévesszen meg, száztíz kiló és tele van tetoválással). A pálya körül hét néző, mágikus szám. A részünkről viszont semmi varázslat, simán kikapunk, s lőttek a kupaálmoknak. Hazafelé még ránézek a Lesz Vigasz üvegtáblájára, s arra gondolok, hogy a szerda-vasárnap ritmust amúgy sem bírom már, Messi meg sosem hozott igazán lázba.”
Interjút készítettünk Gógh Andrással, Mikóháza polgármesterével, akiről hamar kiderült, a lestaktika leglelkesebb megszállottja. „Hagyományosan nagyvadas területnek számít Mikóháza környéke, elsősorban vaddisznóra vadásztunk, amíg a sertéspestis nem tüntette el szinte teljesen a vidékről. A muflonállományt a farkasok tizedelik, többnyire maradt a szarvas és az őz. A mentőszolgálatnál dolgozom több mint harminc éve, a vadászat nekem kikapcsolódás. Ha az ember kiül a lesre, még ha nem is lő semmit, ki tud szállni kicsit a mindennapok sűrűjéből.”
„Nyitottak a fiatalok a zenére, a gazdag mikóházi zenei hagyományok ápolására. Képviselőtársam, a helyi népdalkörben is aktív Hutkainé Ágnes ösztönzésére például sok gyermek megtanult citerázni. Nem szabad veszni hagyni a zenei értékeket – ha erre nem jut figyelem, akkor miről beszélünk?”
„Tizenöt éve költöztem Mikóházára, még megéltem az időt, amikor nagy élet volt a futballpályán. Később a fiatalokból elfogyott a spiritusz, nem ment tovább a csapatnak. Ehhez hozzájárult az is, hogy a környező településeken is megszűnt a futball, eltűntek az ellenfelek. Manapság generációváltás zajlik a településen, a falu életfája már egészségesnek mondható, az 550 lakosból 120 nyugdíjas, 100 pedig tizennyolc év alatti. Abban látom hosszú távon a mikóházi futballélet esélyét, ha a legfiatalabb korosztályt, a hat-hétéves gyerekeket sikerülne bevonni.”
A Hátsó füves futballmentő túra programja Mikóházán településtörténeti sétával kezdődött, feltárultak a tájház kincsei, a görögkatolikus templomban az atya hagyományos mikóházi áldást adott a futballturistáknak.
A pálya mellett falubeli szőttesmunkákkal kiegészített-díszített kamarakiállítás mutatta be a helyi labdarúgás történetét. A szöveget Orosz Zsolt társszervező, a Monokon született korábbi megyei játékos, a Futballkutató blog szerkesztője készítette el, ebből közlünk itt rövid kivonatot.
A helyi futballcsapat kezdetben csak barátságos mérkőzéseket vívott környékbeli falvak együttesei ellen, az 1950-es évek elején már benevezett a sátoraljaújhelyi járási bajnokságba. Az 1960-as évek közepén Rusznák Miklós játékosként, szervezőként fontos szerepet vállalt a labdarúgás fellendítésében, a futballisták toborzásában pedig a helyi katonaság és határőrség is aktívan részt vett. A termelőszövetkezet lett az egyesület névadója, amely Aranykalász Tsz SK néven versenyzett a járási bajnokságokban.
A falu egyetlen susztere ingyen készítette a stoplis cipőket, a meccsek utáni egyedüli fizetséget a helyi kocsmában elfogyasztott egy-két pohár sör jelentette. A szomszédos községek elleni mérkőzésekre többnyire biciklivel, néha gépkocsival utaztak a játékosok, távolabbra a szövetkezet által biztosított traktor platóján jutottak el. A legnagyobb rangadókat Hollóháza, Pálháza és Széphalom ellen játszották. A hazai találkozókat a Bózsva partján fekvő sportpályán rendezték, ahová olykor kétszáz néző is kilátogatott. Az első virágkor az 1970-es évek végéig tartott, ekkor megszűnt a sportkör.
A Mikóházi SE hosszú szünet után, 2000-ben alakult újjá, Laczkó Miklós szervezésében. A felnőtt csapat a 2008–2009-es szezonban a mezőnyből toronymagasan kiemelkedve bajnoki címet ünnepelhetett a megyei III. osztályban. A mikóházi pályát érintő településrendezés miatt kényszerűségből jó ideig Sátoraljaújhelyen játszotta meccseit, ezzel is összefügg, hogy 2012-ben elfogyott a lendület és a szezon végén feloszlott. Három évvel később ugyan még egy idényre újra összeállt, a folytatásra nem maradt erő, a mikóházi futball 2016-ban kifulladt.
A Hátsó füves futballmentő túra nyolcadik állomásához közeledik: július 16-án, szombaton a gótikus stílusú, jellegzetes tornyú templomáról is ismert Olaszliszkán játszik a Zempléni Főnix a két éve feloszlott helyi csapattal. A program 12 órakor településtörténeti sétával kezdődik a községházánál, a mérkőzés pedig 14 órakor a futballpályán. Az olaszliszkai futballünnep díszvendége Sisa Tibor, a Honvéd, a Tatabánya, a Diósgyőr, a Kaposvár, a Gyirmót és az Eb-bronzérmes U19-es és a U20-as vb-re kijutó válogatott korábbi edzője lesz, a mérkőzésen a Zempléni Főnix színeiben ismét pályára lép Pisont István 31-szeres válogatott, háromszoros magyar és háromszoros izraeli bajnok labdarúgó, Magyar Kupa-győztes edző. Jelenlétével tiszteli meg az olaszliszkai eseményt a válogatott játékosok közül Hannich Péter és Plotár Gyula, illetve érkezik a Diósgyőr két korábbi játékosa, Feledi László és Osváth László is. Pomázról hangüzenettel jelentkezik be Egervári Sándor U20-as vb-bronzérmes, háromszoros bajnok mesteredző, korábbi szövetségi kapitány.
A Hátsó füves futballmentő túra részleteiről és a helyszíni nézőknek meghirdetett, értékes ajándékokat kínáló pecsétgyűjtő akcióról a Zempléni Főnix Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
A Hátsó füves futballmentő túra hátralévő állomásai:
Július 16. – Olaszliszka
Július 30. (záró minitorna) – Sátoraljaújhely
