Fütyült rájuk – Toni Schumacher „hangos” könyvében kibeszélte az öltözők világát

Szerzőnk, Harald (Toni) Schumacher szenzációs kapus volt, egy Európa- és két világbajnokság hőse – igaz, ez utóbbiaké nem mindig pozitív értelemben. Az 1982-es tornáról például mindenki emlékezhet a francia Patrick Battistonnal való brutális ütközésére (a franciák csereként beálló védője kilépett, megtolta a labdát Schumacher mellett, amikor a kirobbanó német kapus felugorva, igaz, kifordulva, a levegőben testtel elütötte – Battiston két törött foggal és agyrázkódással került kórházba, a meccset 11-esekkel a németek nyerték meg).

A kapust virtuálisan felkoncolták, 1987-ben megjelent könyvében, az

Anpfiffben (Sípjel) részletesen foglalkozik az esettel, amiben szerinte semmi szándékosság nem volt, pusztán egy szerencsétlen ütközés. Mi több, Battistonnal később jó barátok lettek, a sajtót és a közvéleményt azonban ez nem érdekelte, és a Toninak becézett kapust az 1984-es franciaországi Eb-re felújított strasbourgi Stade de la Meinau avatóján majdnem meglincselte a felbőszített tömeg. A kedélyek idővel lecsillapodtak, és még az olasz köztársasági elnök, a mindig jókedvű Sandro Pertini is fogadta Rómában Schumachert, aki a vesztes 1982-es vb-döntő után a díszpáholyban elfelejtett vele kezet fogni...

Harald Schumacher könyve az előzőhöz hasonlóan az aranymeccsen elbukott mexikói vb utáni évben jelent meg Nyugat-Németországban. Hősünk olyan benne, mint egy elszabadult hajóágyú, az olvasóra ömleszt mindent, ami a szívét nyomja, csak kapkodjuk a fejünket, amikor a tömeges doppingolásról („Mexikóban telepumpáltak, majd magunkra hagytak bennünket...”), kurvákról, alkoholról és éjszakai pókerpartikról ír. Vagy éppen a pályán brutális, civilben kizárólag rossz példával szolgáló vezérről, a világbajnok Paul Breitnerről, továbbá a primadonnaként viselkedő, állandóan félig sérült, amúgy kétszeres aranylabdás Karl-Heinz Rummeniggéről és a Mexikóban a csapatból száműzött rosszindulatú cserekapusról, Uli Steinről.

Akkoriban sem volt általános, hogy valaki így beszéli ki az öltözők világát, ma még végképp nem az, és amekkorát szólt a nyilvánosságban az Anpfiff, annyira el is vágta Toni Schumacher pályafutását. „Jobb egy törött karrier, mint egy törött gerinc” – mondta ezzel kapcsolatban a Nationalelfből 1986 őszén, Kölnből a könyve megjelenése után távozó kapus. Aki sem Istent, sem embert nem ismer, a bírált csapattársak és vezetők mellett hatalmasakat szúr oda az Adidasnak és a Pumának, a túlfizetett Bundesliga-sztároknak és persze a sajtónak is.

Nem véletlen, hogy volt olyan német lap, amelyik később az Anpfiffet a Sátáni versek katolikus előfutáraként emlegette az indiai-brit író, Salman Rushdie 1988-as, az iszlám szerint istenkáromló kötetére utalva.

Schumacher ugyanakkor nemcsak botrányos esetekkel foglalkozik, hanem egészen fennkölten fogalmaz például a Németországban mindig betegesen gyanakodva kezelt hazaszeretet kérdésében is: „Én– ellentétben Boris Beckerrel és másokkal – az adómat továbbra is az NSZK-ban fogom megfizetni. Hazafi vagyok, de nem nacionalista” – írja, és azokat az olvasói leveleket is megemlíti, amelyeket az 1986-os vb-ről hazajövet kapott, és amelyekben a szurkolók megköszönik, hogy milyen büszke németté tették őket.

(Toni Schumacher: Fütyülök rátok... [Sípjel], Medicina, Sport, 1987)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április 8-i lapszámában jelent meg.)