Jelenbe látás – Ballai Attila publicisztikája

Az infant, infante, enfant különféle nyelveken kisgyermeket, kiskorút jelent. Gianni Infantino, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA elnöke nemrég múlt ötvenhat éves, így beszélő vezetékneve ellenére természetesen felnőttnek tekinthető. Kivéve, amikor olyanokat mond, mint a minap az Invest in America-fórumon, amelynek vendégeként kijelentette, hogy Irán biztosan részt vesz a június 11-én kezdődő, az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban rendezendő világbajnokságon. Érdemes szó szerint idézni: „Az iráni csapat minden bizonnyal eljön. A saját népüket képviselik. Képzettek. A játékosok játszani szeretnének”. Mondhatnánk, bájos e naivitás, ha egy futballrajongó, a focin kívüli mindenséggel legfeljebb még ismerkedő kölyöktől hallanánk mindezt, de a legnépszerűbb sportág első emberének szájából riasztóan hangzik. Sokadszor igazolva a tézist, amely szerint a nemzetközi versenysport túl komoly dolog ahhoz, hogy sportvezetőkre, sportdiplomatákra bízzák. A valóság ilyen torz érzékeléséhez vagy az álmok, vagy a pénz birodalmában kell élni.

Infantino úr Svájcban született, elegendő lenne kissé beásnia magát két szomszédos ország futballtörténetébe. Akkor azt látná, hogy 1938 kora tavaszán az osztrák csapatról is mindenki azt hitte, hogy elmegy a franciaországi vb-re, hiszen saját népét képviselte, játékosai képzettek voltak – „kicsit” még az irániaknál is képzettebbek, az előző, 1934-es vb-n éppen a mieinket kiejtve jutottak elődöntőbe –, és játszani szerettek volna. Csak éppen március közepén lezajlott az Anschluss. Németország bekebelezte Ausztriát (Magyarország 1944. márciusi megszállásával ellentétben az osztrákok többsége ünnepelve, virágesővel fogadta a németeket, de ezt valahogy törölte a kollektív európai emlékezet), amelynek nemzeti tizenegye így visszalépett a vb-től, néhány tagja pedig beleolvadt az egyébként nagyot bukott német válogatottba. Így aztán a svédek ellenfél nélkül maradtak a nyolcaddöntőben, a negyeddöntőre meg kifogták Kuba műkedvelő fiait, 8:0-val át is gázoltak rajtuk, ezzel minden idők legsimább útján masíroztak be a négy közé. (Ott legalább a mieink 5:1-re laposra verték őket.)

Hogy időben közelebbi példát is hozzunk, a 2020-as nyári olimpiát és labdarúgó Eb-t egyaránt 2021 nyarára halasztották, ám erre a koronavírus-járvány kezdeti szakaszában természetesen semmi jel sem utalt. Egyik kollégám, barátom februárban ugyan azzal hívott fel, legyek én az első, aki megírja, hogy elmarad a tokiói olimpia, de akkor ezt túlzott aggodalmaskodásnak, spekulációnak tartottam, ezért az ötletet elvetettem. Mint hamarosan kiderült, e szakmai dicsőségtől és a jövőbe látás képességének látszatától megfosztva magamat.

Azzal sem mondok újat, hogy az 1916-os, az 1940-es és 1944-es olimpiát, valamint az 1942-es és 1946-os labdarúgó-vb-t is törölték, pedig Micimackóval szólva e traumákra is igaz, hogy a megfelelő mértékű naivitással közelítve a baj előtt egy perccel még nem volt semmi baj. Hát még négy nappal előtte! 1939. augusztus 27-én, ugyancsak négy nappal a Molotov-Ribbentrop paktum megkötése után, és szintén néggyel Lengyelország német lerohanása előtt, Varsóban még lengyel–magyar barátságos labdarúgó-mérkőzést rendeztek, és több mint húszezer néző ünnepelte, amint a hazaiak 0:2-ről fordítva 4:2-re győzik le az előző évben vb-döntős Zsengelléréket. A három gólt szerzett Ernst Willimowski addigra már nemzeti hőssé nemesült, ezt követően viszont rövid úton hazaárulóvá süllyedt, miután felvette a német állampolgárságot, és az agresszor színeiben rugdalta a gólokat; amúgy szédítő tempóban, nyolc meccsen tizenhármat.
A fentiek is mutatják, a történelem kerekei olykor egészen kiszámíthatatlan módon, irányban és fordulatszámmal őrölnek, és ez a sportban is egyik napról a másikra teremthet merőben új helyzeteket. Mint például az első elmaradt, 1916-os olimpia kapcsán. A rendezési jogot Berlin kapta, haladtak is szépen az előkészületek, 1913 júniusában, a stadion ünnepélyes átadásakor 60 ezer ember ünnepelte, amint tízezer galambot – fennköltebben gerlét – engedtek szabad röptére, hogy hirdessék a világbékét. Aztán kitört a világháború. A szervezők azonban 1914-ben is lankadatlanul folytatták munkájukat. 

Úgy vélekedtek 1916-ról, ahogyan most Infantino a vb-rajt időpontjáról, júniusról, és érdemes ismét szó szerint idézni ezt a már-már gyermeki gondolat- és szófűzést: „Reméljük, hogy addigra a helyzet nyugodttá válik.” Mint ismert, 1916-ra enyhén szólva sem vált nyugodttá. Eleinket valamelyest menti, hogy több mint száz esztendeje mindent szűkebb perspektívából szemlélhettek, például javában dörögtek már a fegyverek, de még senki nem beszélt világháborúról, csak „nagy háborúról”, amelyből, ahogyan mondták, hazatérnek a katonák, mire lehullanak a levelek. A jóslat némi késéssel bejött – nem az 1914-es, hanem az 1918-as levélhullásra tértek haza; mármint a szerencsésebbek.

A jövőbe látás képességét persze senkin sem lehet számon kérni. A „jelenbe látásét” ellenben mindenkin. Különösen a futball nemzetközi szervezetének első számú vezetőjén. A Közel-Kelet közeli és távolabbi sorsa e pillanatban kétségtelenül megjósolhatatlan, nagyjából egyetlen végkimenetelt lehet kizárni. Azt, ami Infantino reménye: hogy a helyzet nyugodttá válik. E helyütt nem kezdek külpolitikai fejtegetésbe (pedig tanult hivatásom ez, a nemzetközi kapcsolatok, nem a foci), de annyit még innen, Európából nézve is tudni lehet, hogy Irán népe nem fog bölcs belátással, lehajtott fővel és tiszta szívvel behódolni az Egyesült Államoknak, amelyet a „Sátán birodalmának” nevezett el, Amerika pedig nem fogja a civil lakosságot is feláldozva porig bombázni és letörölni a térképről e majdnem százmilliós népességű, hatalmas országot. Minden egyéb, véglegesnek szánt vagy átmeneti, kényszer szülte megoldás viszont fenntartja a robbanásközeli feszültséget.

Jelen állás szerint Irán a vb G-csoportjában szerepel, két mérkőzésen Los Angelesben, Új-Zéland és Belgium, egyen Seattle-ben, Egyiptom ellen. Felvetődött ugyan a helyszínváltozás ötlete, de csak Teheránban, így el is halt. 

A magyar futballbarátok azon elenyésző kisebbségéhez tartozom, amely látott élőben Irán–Egyesült Államok futballmeccset – szerintem tíznél kevesebben vagyunk –, az 1998-as vb-n, Lyonban. Békeidőben is egészen különleges légkörben csapott össze két kultúra, két világ; az ázsiai szurkolók olyan zászlókkal, énekekkel és atmoszférában érkeztek a lelátóra, mintha kora középkori vallásháborúba indulnának, a találkozó utáni szokásos mezcsere természetesen elmaradt, az irániaknak ezt állítólag meg is tiltották. Amikor pedig a perzsák egyébként családjával Kaliforniában élő szövetségi kapitányát arról faggatták, kinek szurkolnak a fiai, átszellemült arccal felelte: „Nálunk nem az számít, hol élünk, iráninak születtünk és irániként halunk meg”.

A keleti fundamentalizmus, fanatizmus és az amerikai világuralmi küldetéstudat azóta aligha változott, a helyzet ellenben romlott. Az iráni válogatott és szurkolótábor többhetes jelenléte, mozgása az Egyesült Államokban most megítélésem szerint olyan, mint a színházban, a színpadon a falon lógó puska. Azért van ott, hogy elsüljön. Kérdés, milyen irányban. Ne feledjük, ráadásul nem kettő, hanem negyvennyolc náció fiai járják majd keresztbe-kasul az észak-amerikai szubkontinenst, a drukkerek egyébként sem feltétlenül mind a tudományos akadémia levelező tagjai, nem is a kerekasztal lovagjai. Elég egy szikra. Az egyszeri iráni labdarúgó, szurkoló számos oldalról lehet provokáció áldozata, de éppen ellenkezőleg, annak kezdeményezője is, mert látványosabb visszacsapást, elégtételt semmi más nem kínálhat jobban, mint a labdarúgó világbajnokság. Még csak zsigeri, egyéni indulatokról beszélek, súlyosabb, előre megfontolt, sanda szándékokkal riogatni nem is akarok.

Úgyhogy több okból is aggódóm. Azért is, mert Gianni Infantino ilyen nyugodt. Azt ugyanis kizárom, hogy ebben az összefüggésben tud valamit, amit én nem. A jelek szerint ez pont fordítva van. És ez sajnos egyáltalán nem az én érdemem.     

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!