Boldog csalárd békeidők – Pucz Péter publicisztikája

CSIPKERÓZSIKÁRÓL talán joggal feltételezhetjük, nem olvasta soha a Nemzeti Sportot. Egy mesefigurától ez nem főbenjáró bűn, bár egy érdekes mellékszál lehetett volna a történetében. Amikor felnyitotta a szemét, megtudakolta volna a királyfitól, mi lett a Ferencváros–Újpest rangadó végeredménye. Persze az a kérdés, melyik idényben?  Mindez igaz lehet Rip Van Winkle esetében is. Neki sem tartozhatott a mindennapi olvasmányai közé a magyar sportnapilap. Egyrészt, mert holland származásúként emlegetik, másrészt meg azért, mivel az ő idejében még Johan Neeskens öregapja sem született meg. De ha újjáéledne a főszereplő (aki nagyon hosszú álomba esve lett irodalmi meg operahős is), valaki meg a kezébe adna egy évszázaddal korábbi sportújságot, joggal csóválhatná a fejét a szakálla morzsolgatása közben, mialatt italára várna egy vidéki kocsmában. Mert bizony kerek száz nyárral korábban a hazai sportéletben arról szólt rengeteg hír, hogy vesztegetéses mérkőzések gyanúja vetődött fel. Ezek a huncut honfik, vagy talán hunfik aztán ravasz gyerekek lehetnek. Adták-vették a futballmeccseket? Szinte hihetetlen!

De ettől a pillanattól kezdve ingoványos talajra tévedtünk. Bevallom töredelmesen, jelen állás szerint egyetlen ilyen „megbuherált” mai találkozóról sincsen „fülesem”. Ha meg lenne, bizonyítékok hiányában nehezen hozhatnám a sportszeretők tudomására az ismereteimet. De mert legszebb ifjonti esztendőim zömét a futballöltözők környékén töltöttem hasznos lebzseléssel, ismerek néhány históriát e témakörben. Döntő többségében baranyaiak az ügyek, bár neveket, évszámokat senki se várjon tőlem. Mert annyi évet kapnék érte, hogy még fiatalabb rokonaim sem lennének képesek leülni, amit rám kiszabna a vádaskodásokért a bíróság.

Mégis, történt egyszer, hogy egy pécsi NB I-es csapat (tényleg nem árulhatom el, hogy a Pécsi Dózsa volt) a szombathelyieket fogadta az NB I-ben. Tehát ez minimum 1973 tavasza előtti eset, mert onnan a Pécsi MSC-hez igazították a városban a futballórákat. Tehát a vasiak technikai vezetője úgy döntött az élvonalbeli összecsapás előtt egy nappal, hogy felkeresi régi ismerősét. Be is csöngetett hozzá, de nem a várt arc nyitott ajtót. Kiderült, hogy hetekkel korábban két futballista lakást cserélt, ezért az új név nem került még ki a bejáratra. Tisztázták a félreértést, de a be nem avatott személy nem hagyta annyiban az ügyet. Edzés előtt szólt a társának arról, hogy milyen furcsa látogatásnak volt részese. A másik erre azt felelte, ha nem fogja be a pofáját, még a gyerekei is pórul járhatnak. Ennyit a csapatépítő összetartás korabeli változatáról.

Egy másik esetben, a Komló játszott osztályozót az NB II-ért. De az ellenfél amúgy kitűnő, később jelentős pályafutással büszkélkedő kapusa mindent fogott, mint a zöld festék. A második fél­időben kisebb, pontosan két főből álló küldöttség indult feléje, a kapuja mögé. Beszóltak neki, hogy a bányászoknak nagyon kellene a győzelem. Erre odanézett, majd megkérdezte: „Pénzetek van?”. Rávágták, igen, akad a labdazsákban valamennyi. A lefújást követően az illemhelyen át is adták a bankókötegeket. A „portás” azt mesélte, a lábszárvédőjébe gyűrte a könnyű keresetet, mivel néhány gólt előtte feltűnés nélkül beengedett. Amikor visszament az öltözőbe az övéihez, letűrte a lábszárvédőket, az ötvenesek, meg a százasok csak úgy repkedtek a cementlapon. Mivel amúgy sem igazán szerettek volna osztályt váltani, hazafelé hosszúnak bizonyult a buszút a sok-sok megállás miatt. A többiek megbocsátottak a kufárnak, mert mégiscsak egy becsületes legény, aki a hasznot „beáztatta” a közösség javára.

A déli országrész egyik legnagyobb szakmai varázslójának olyan rutinja volt, ami párját ritkította a környéken. Egyszer az NB III-ért játszottak, de eladták a találkozót. Mivel azonban hármas csoportba kerültek, két meccs várt rájuk. A másodikat lehozták döntetlenre. Az ellenlábas az utolsó játéknapon 1–1-re állt egy katonacsapattal szemben, egészen a végéig vagy majdnem addig. A döntetlent követően jöhetett volna a hosszabbítás, ám erre, illetve ez ellen is akadt egy gyorsított megoldásuk. Ha kapnak egyet, akkor nincsen folytatás, gólkülönbséggel váltak volna kedvezményezetté. A rendes játékidő végső percében az egyik játékos – sokak döbbenetére – egy kigurítást követően a saját kapujába passzolt vissza. Meglett a szűk, elégséges vereség. De ezt már az országos szövetségben sem nézhették tétlenül. A sportszerűtlen együttest megbüntették, a korábbi csalók meg azt vették észre, felfelé buktak. A tréner, aki meg a pénzt eltette, sok évtizeddel később a kocsmában meggyónta a bűnét. De azt is hozzátette, ha a másik fél jelentkezett volna az elbukott „apróért”, zokszó nélkül lepengette volna annak, akitől kapta. Mivel azonban nem reklamált a járandóságáért az illető, hát az öreg, koszlott Trabantját egy fiatalabbra cserélte le. A pórul járt termelőszövetkezeti csapat főpénztárosa valahogyan elsimította az ügyet, nem keletkezett hiány.

A fentebb emlegetett varázslónak akadtak még mesteri húzásai. Egyszer, a harmadik vonalban, újoncként irányította csapatát, amikor kitört a botrány. A vendégek két legjobb játékosának igazolása ugyanis egyszerűen eltűnt. A látogatóktól az ivásra hajlamos technikai vezetőt erősen becsmérelték a malőr miatt a sajátjai, pedig abban az esetben teljesen ártatlannak mondhatjuk. Bevitte a bírói öltözőbe az okmányokat, majd felkereste sürgős eljárásban a büfét. A síposok közül az egyik a vendégeket ellenőrizte, a másik az illemhelyre távozott, a harmadik meg a kocsija csomagtartójában matatott. Eközben a vidéki futballguru cselekedett. Felmérte a helyzetet, majd gyors mozdulattal a kapus meg a középhátvéd lapját egyszerűen kitépte a kapcsos füzetből. Ők nem is léphettek a gyepre, hozták a sikert a vendéglátók. A következő edzés előtt a sportszerűséget lazán értelmező főnök kihívta a fiait egy taktikai értekezletre a kukoricaföld szélére. Ugyanis onnan került elő a két igazolás, amit maga földelt el hevenyészve, még a meccs előtt vasárnap a taktikai hadrend szerves részeként. 

Valaha – bár tényleg, sőt valójában csupán egy alkalommal – a bajnoki ezüstérem forgott kockán Baranya megyében. A vendég Békéscsabának már mindegy volt minden, megúszta a kiesést. A másik fél a dobogó alacsonyabb fokára tartott igényt, ám nem a legalsóra. Úgy gondolták, némi zsebpénzzel ezt nyomatékosítani kellene. Meg is lett a pályaválasztók sikere. A csabaiak meg úgy voltak vele, simán kikapnának a záró fordulóban. De ha ezért még lehet kaszálni is valamennyit, szívesen közreműködnek benne. Le sem buktak volna, a nép hör­gött a gyönyörűségtől, jó kis összecsapás kerekedett ki belőle. De évek múltával, egy másik esemény kapcsán futtatták vissza a szálakat az ellenőrök. Lett is belőle ribillió. Bár a gyanúsítottak közül több rutinos futballista kijelentette, valóban dobtak be ezreseket a közös kalapba. Mert azt hitték, a bankettre gyűjtik a „lét”.

A szekszárdi „totókirály” rendszeresen egy pécsi csatár lakásáról is intézte az ügyeit, ha arra járt. Mert éppen ott akadt vonalas telefon, mobil meg nem létezett. A támadó évtizedekkel később elmesélte, a haver sohasem fizetett a telefonálásért, de neki megérte, mert hetente több fix tippje is akadt, ha meghallgatta, miről ment az egyezkedés. A közös előnyök a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) berkeiben így működtek a szocializmus éveiben, persze kicsiben. 

Azt nem tudni pontosan, manapság mi a módi. Hiszen mobiltelefon, szöveges üzenet, elektronikus levél is segíti a simlisek munkáját. Már ha léteznek olyanok egyáltalán. De az majd kiderülhet egy évszázad múlva, ha valaki kicsit veszi a fáradságot a gyűjtéshez. Hiszen Kodály Zoltán meg Vikár Béla is élen járt ebben. Igaz, ők a népdalkincsre helyezték a hangsúlyt. Ám szorgalmas Tinódi Lantos Sebestyénhez hasonlókra örökké szükség lesz a fociban is!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!