Kártyák a pakliban – Csinta Samu publicisztikája

Bár mindenféle egyezmények és normák – ideértve az úgynevezett erkölcsieket is – tiltják, de minimum bizonyos mederben igyekeznek tartani, nincs kétségem afelől, hogy már a világbajnokság ideje alatt zajlott az új futballidény előkészítése. Az egyezkedések és megegyezésekről szóló hírek többsége persze még csak sejtetések, átigazolási ügyekben „szakértő” újságírók jólértesültségéből szivárogtak, információs tartalmuknál pedig jóval nagyobb a nyomásgyakorló súlyuk. Mondhatni, ily módon (is) üzengettek egymásnak a felek, változó keménykedéssel, attól függően, milyen eredménnyel zárult az előző vb-mérkőzés. A világbajnokságra való kizárólagos és maximális koncentrálás nyilván alapelvárás lenne, életszerű azonban aligha. Mert hát a torna időszakát követően újra jönnek a hétköznapok, az edzés-mérkőzés ritmus, amelynek minden perce fontos a korlátozott időtartamú játékos-pályafutás szempontjából.

A vb döntő tornája olyan, mint hajdanán volt a kihagyhatatlan éves nagyvásár, amikor a család egész esztendőre igyekezett beszerezni magának a szükségeseket. Páratlan piaci fórum a maga elképesztő mediatizáltságával, mindenki élni próbál az ott kínálkozó lehetőségekkel, akár a bombabiztos szerződéssel rendelkező sztárjátékosok is. A szerződések ugyanis általában arra vannak, hogy felülírják azokat, mindennek és mindenkinek ára van, csak legyen, aki megfizesse. Ezért aztán a potens klubok igyekeznek már a vásári forgatag előtt magukhoz láncolni az arra érdemesnek tartottakat. Lehetőleg még a piac által diktált korábbi áron, mielőtt a nagy vásári kikiáltó feljebb srófolja azt. Persze, igazából ez sem jelent biztosítást semmire, hiszen egy játékos bármikor megsérülhet. Vagy a korábbinál nagyságrendekkel vonzóbb ajánlatot villantanak fel előtte – és a klubja előtt –, aminek nyomán elkerülhetetlenné válik az újratervezés. Ellenkező esetben egy frusztrált, motivációját vesztő játékos marad a kerítésen belül, akin előbb-utóbb túl kell adni, mert az ily módon megromló kapcsolatokat már egy nagyobbra kerekített összeg sem nagyon tudja orvosolni.

Ennek a sok mozgatórúgós folyamatnak az „ábrázolása” Ferran Torres esete is. Az FC Barcelona csatára úgy utazott ki az Egyesült Államokba, hogy előtte nem egyezett meg a klubjával a 2027 nyarán lejáró szerződése ügyében. Igazából nem is volt min megegyezni, mivel a katalán megaklub vezetősége egyelőre meg sem kínálta a játékost a folytatásra vonatkozó, számokat is tartalmazó ajánlattal. A hasonló eseteket a klubok elsősorban azért nem szokták félvállról venni, mert szerződése lejártával a játékos a maga gazdájává válik, azaz az addigi munkaadó nem nagyon lát pénzt a távozó nyomán. Ezért fontos mindkét fél számára az egyezség meghosszabbítása, még annak lejárta előtt. Ebben az összefüggésben értékelendő – sőt, felértékelendő – Szoboszlai Dominik liverpooli érdekeltségének meghosszabbítása, hiszen a magyar válogatott csapatkapitánya így nagyobb értékű szerződés birtokában tekinthet a jövőbe. Annak minden nyugtató hatásával.

Ferran Torres viszont nem jutott hasonló „idegcsillapítóhoz”, és ezen a külvilág jelentős része el is csodálkozott. A csatár sem rejtette véka alá értetlenkedését, viszont túl sokat nem rugózott az ügyön, vélhetően azért, mert a kezében ott volt a vb-dzsóker. De legalábbis annak az ígérete. A történet eme fejezetének végkifejletét mindannyian ismerjük, Ferran góljával nyerte meg a spanyol válogatott az Argentína elleni döntőt – Portugália ellen pedig ő szolgáltatta a győztes gól előtti passzt –, és ezzel alapjaiban megváltozott a képlet. Ma ő a pillanat embere Spanyolországban, ezt fenékig ki is használja, meglehetősen szabados képek tanúskodnak az ibizai klubokban és jachtokon zajló gőzkieresztésről, rossz nyelvek szerint például Ferran Torres a New York-i döntő utolsó hidratációs szünetében ivott legutóbb vizet.

Nemrég visszatért Amerikába, ahol rendkívül előnyösnek tűnő reklámszerződést kötött az Under Armour nevű ruházati márkával, ettől nyilván nem függetlenül baseballmeccseken végez el kezdődobást, különböző tévéstúdiókban válaszolgat riporteri kérdésekre. A CNN-nél zajló beszélgetés során felvetődött a madridi aranyfelvonulás alkalmával viselt, „Make Spain Great Again” feliratú, kétségtelenül trumpi ihletettségű sapka viselésének témája is, ebben az ügyben azonban nem tudta szertefoszlatni a konfúziót. Szerződésének meghosszabbítása ügyében viszont jóval szókimondóbb volt. „Ha a Barcelona akar engem, ne szégyellje kinyilvánítani” – fogalmazott egy alkalommal, és ezt aligha tudjuk másképp értelmezni, mint fizetésemelésként.

A saját jövője iránti jogos aggódása itt azért kicsit már átlóg a nyomásgyakorlás területére, és ehhez a játszmához most egyértelműen a csatárnak vannak erősebb kártyái. Mert a Barcában ugyan nélküle is megvan az az erő, amely révén a katalán klub megjelenése a világ bármelyik pontján képes tömeghisztériát kiváltani, és minden elképzelhető tekintetben kivételezett fogadtatásban részesül, de Ferrannal még inkább. A média- és marketingterületen pláne, és ezt a Barcelona igyekszik is kimaxolni. A csatár „keménykedése” abban is segíthet, hogy a Barca egyértelműsítse végre a vele kapcsolatos jövőképét. Mert egyelőre úgy fest, hogy meg is őrizné, de egy esetleges távozásnak sem szegülne feltétlenül ellen. Miközben akár meghosszabbítja a szerződését, akár túlad rajta, a Manchester Citynek mindenképpen részesedést kell fizetnie.

Bár nem könnyű dekódolni a különböző tárgyalásokat, illetve az arra utaló jeleket, Julián Álvarez Barcelonába szerződése azért elég egyértelmű üzenet lenne. Bennfentesek szerint az igazi gondot Ferran Torres béremelési elvárásai jelentenék. Mert bármennyire is meglepő, momentán nem tartozik a Barca legjobban kereső futballistái közé a maga bruttó 10 millió eurós fizetésével – csak összehasonlításképpen: Raphinha 16, Pedri és Olmo 12.5, de még az idei szerzemények, Gordon és Adeyemi bére is 12 millió körül mozog. A vb-döntős gólja bőven 12 fölé emelte Ferran pénzügyi elvárásait, amit a PSG állítólag hajlandó lenne megadni, ám Párizsba csakis sok pénzért engednék el a katalán fővárosból. Pluszkérdés az is, hogy Luis Enrique, a PSG mestere megkockáztatná-e, hogy kedvence érkezésével felboruljon a Vitinha, Joao Neves, Nuno Mendes vagy Fabián Ruiz körül kialakított pénzügyi egyensúly – az öltözői hangulat szempontjából ezek cseppet sem mellékes szempontok.

A Barcelona bizonyára megspórolhatta volna magának az egész hercehurcát, ha már a vb előtt rendezi a történetet. De a zuhanyhíradó szerint csak addig az ígéretig volt hajlandó elmenni, hogy majd szeptemberben leülnek tárgyalni. Kimondatlanul, de valószínűsíthetően azért, mert addig eldől az összes többi újonnan érkező ügye, és egyértelművé válik, mekkora manőverezési teret engedélyeznek a híres-hírhedt pénzügyi fair play keretei. Csakhogy időközben játszottak egy vb-döntőt, amelynek 106. percében Nico Williams visszafejelt labdáját Ferran Torres a léc alá lőtte. És ezzel bizony megváltozott a csillagok állása.

Aligha szólhatná meg bárki is a spanyol csatárt, hogy igyekszik hasznot húzni a sorsnak ama kegyéből, hogy abban a percben őt vezérelte az argentin tizenhatos közepére. Bizonyára valamennyien hasonlóképpen próbálnánk beváltani azt a bizonyos csekket. A klub iránti „szerelem” ma már csak a legritkább esetben írja felül a hasonló mozgatórúgókat. Vinícius Jr. is eljátszotta saját, a Ferran Torreséhez sok mindenben hasonlító táncát a Real Madridnál. Hogy milyen párhuzam húzódik a két játékos esete között? Az, hogy mindketten nagyobb értékű ütőkártyákat tartanak a kezükben, mint amilyeneket a klubjaik. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!