Paragrafusbújócska – Malonyai Péter publicisztikája

TELJESEN EGYETÉRTEK azzal a kormányzati szándékkal, hogy a közélet és a gazdaság élenjárói ne telepedjenek rá a sportra (ha úgy tetszik, a sport legyen a sporté). Magyar Péter miniszterelnök a (közel)múltról úgy fogalmazott, hogy „az egyik nemzeti büszkeségünket politikai befolyási övezetté változtatták, elfoglalták a sportágakat, a fideszes politikusok hűbérbirtokukként kezelték a szövetségeket, egyesületeket”. A bejelentés szerint törvényjavaslat készül arról, hogy a jövőben nem lehetnek vezetők a sportszövetségeknél és az 500 főnél több sportolót foglalkoztató sportegyesületeknél a miniszterek, államtitkárok, helyettes államtitkárok, kormánybiztosok, miniszterelnöki biztosok, pártelnökök, ország- gyűlési képviselők, európai parlamenti képviselők és a többségi állami tulajdonú cégek vezetői. A szándék szerint a tilalom a tisztség megszűnése után is él, négy esztendeig.

Ha megszületik a norma, nem történik semmi különös, csak visszájára fordítják az összeférhetetlenségi törvényt (2018. évi CXXV. tv.), amely kivételként megengedte, hogy „politikai felső vezető sportszövetség vagy sportegyesület tisztségviselője legyen”. A témáról szólva még 2016 decemberében országgyűlési előterjesztésében mondta Tállai András nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár (nem mellesleg a Mezőkövesd Zsóry elnöke), hogy a megoldás célja „az állami szervek és a sport világa közötti együttműködés, a közvetlen eszmecsere lehetőségeinek bővítése, a viszonylagos szervezeti átjárhatóság”.

Itt tartunk most. (Mielőtt továbbmennék, elnézést kérek, de kénytelen vagyok jogászkodni, hiába, a téma megköveteli.) A helyzet megfordítása nem olyan egyszerű, mint a megteremtése – az alkotmányos jogok miatt. Az Alaptörvény (2011. április 25.) Szabadság és felelősség című fejezetében rögzíti, hogy az egyesületi vezetők megválasztása a közgyűlés alapvető hatásköre, az önrendelkezés megnyilvánulása. A Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. tv.) is megállapítja, hogy a vezető tisztségviselőket a tagok választják meg és hívják vissza. A tagsági önrendelkezés törvényben biztosított jogaként. Az úgynevezett Civil törvény (2011. évi CLXXV. tv.) kifejezetten az önkormányzatiság fogalmát használja, s „belső szabályzatként” rögzíti a vezetőválasztást. Vannak persze korlátok, a Polgári Törvénykönyv szerint például ilyen a büntetőítélet, a foglalkozástól vagy a vezető tisztségviselői tevékenységtől való eltiltás.

Az Alkotmánybíróság is állást foglalt a témában – általánosságban. A 24/1996. (VI. 25.) számú határozatában kimondta, hogy az egyesülés alapvető jog, „az államnak az e jogok gyakorlására létrehozott szervezetek önállóságát tiszteletben kell tartania”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hatalomnak ne lenne lehetősége – esetünkben – megszabni, hogy ki lehet klubelnök és ki nem. Megteheti, ám korlátok között. Ha ezzel az Alaptörvény által védett egyesülési szabadságot korlátozza, a korlátozásnak alkotmányosan igazolhatónak kell lennie. A fő kérdés, hogy a beavatkozás mögött milyen alkotmányosan igazolható cél áll, és a választott eszköz szükséges és arányos-e. Az Alkotmánybíróság 3/2019-es határozata itt különösen erős mércét használ: az állami kontrollnak valamely kiemelkedően fontos alkotmányos célhoz kell kapcsolódnia, és azzal arányban kell állnia. Ennek igazolása nem egyszerű, még az is lehet, hogy módosítani kell az Alaptörvényt. Miközben csak a sportra szerződött egyesületekről van szó, tehát az ilyen szerveződések 17.5 százalékáról.

A kormányzati szándéknál kérdés még, hogy miért az 500 fős egyesületeknél húzták meg a határt? Miért rendelkezhet szabadabban saját elnökéről a 499 sportolós egyesület, mint az 501 tagot számláló? Szerintem itt az indokolhatóság külön vizsgálandó, már csak azért is, mert az összefonódások, az esetleges korrupció nincs létszámhoz kötve. Ha a községemben polgármester vagyok, és a helyi 500 tag alatti klubot is vezetem, lehet akkora tekintélyem a körzetben, hogy meggyőzzem a vállalkozókat arról, hogy érdemes a futballcsapatot támogatniuk. Mert ne tévedjünk, a mutyizás lehetetlenné tétele a nyilvánvaló szándék. Egyetértek vele, csak hát a simli nem csupán nagyban folyhat. Sohasem vagy legalábbis nehezen bizonyítható például, amikor a futballista ennyit-annyit lead a pénzéből annak, aki a klubnál segítette abban, hogy szerződést kapjon. Van ilyen – megsúgták.

Meggyőződésem szerint a jogszabály-előkészítés során érdemes sorrendben végigmenni a lényeges kérdéseken. Tehát: mi a valós cél? Szükséges-e a korlátozás? Van-e más eszköz? Arányban áll-e az elérendő céllal? Érinti-e az alapjog lényeges tartalmát?

Nem vagyok biztos benne, hogy a jogszabállyal megtámogatott tisztogatás a megnyugtató megoldás. Főként mert léteznek rá egyéb eszközök. Először is az ügyészségi felügyelet (2011. évi CLXIII. tv.), a testület törvényességi alapon vizsgálódik minden beérkező megkeresésnél, s keresete alapján a bíróság (2011. évi CLXI. tv) helyreállítja a törvényes állapotot. Kétségtelen, ez az út hosszabb és strapásabb, de egyszer és mindenkorra tiszta helyzetet teremt. A Fradiváros vizsgálata példaként szolgálhat más esetekre is (mert akadnak, nincs kétségem). Mi tagadás, jobb szeretem a csendes(ebb) megoldásokat.

Ami nem hiányzik mostanság sem. A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalt (NVVH) vezető Unger Anna (is) úgy látja, hogy a társadalomban jóval nagyobb igény van a büntetőjogi szankciókra, mint a vagyon visszaszerzésére, de nekik nem csak az a dolguk, hogy leültessék a felelősöket. A társadalom egy része „bilincs, bilincs, rács, rács” típusú elszámoltatást vár, miközben a hivatal számára elsősorban a bizonyítékok jogszerű beszerzése és a vagyon visszaszerzése a feladat. És egy fontos szempont: a felelősségre vonásnak nem szabad kollektívvá válnia. Még úgy sem, hogy nyilván a sportban is fellelhető, amit a hivatal tapasztalt: a maffiára hajazó felépítés. Ahol ugyebár vannak a katonák (soldato), a kapitányok (caporegime), fölöttük a tanácsadó (consigliere), a helyettes (sotto capo) és a főnök (capo). A lépcsőket végig kell járnia a vizsgálatnak is, ami sehol sem (volt és lesz) egyszerű feladat, leginkább a hallgatás törvénye (omerta) miatt. Még úgy is, hogy mindig akad gyenge láncszem.

Nem mellesleg, lesz, ami lesz, de a politika attól még beleszól a sportba, hatással van rá, hogy a politikusokat kizárják belőle. Ebben biztos vagyok. Arról nem beszélve, hogy történelmi tett lesz, ha most megteszi a hatalom, ugyanis több mint százéves hagyománya van nálunk (is). Nézzük példaként a már említett Ferencvárost. Az elmúlt században, a két háború között országgyűlési képviselők (Springer Ferenc, Gschwindt Ernő, Usetty Béla) álltak a klub élén, igaz, ők csak a tekintélyüket, presztízsüket (Gschwindt a pénzét is) adták a klubnak. Aztán jött a nyilas éra belügyminisztere, Jaross Andor (nem a tagság választotta), akinek köszönhetően megbélyegzett lett a Fradi évtizedekre. Még úgy is, hogy 1948-ban a kommunista Münnich Ferenc, Budapest rendőrfőkapitánya állt az élén. Aztán a szakszervezeti korifeusok (nekik is volt befolyásuk) után 1998-ban jött Torgyán József a mezőgazdasági tárca éléről, s most Kubatov Gábor képviselőként, pártigazgatóként.

Mint írtam, én a békésebb, a meglévő jogszabályokra épülő megoldást helyeslem a direkt beavatkozás helyett, de megéltem már annyi tavaszt, hogy elfogadjam, ha nincs igazam, csak véleményem. A magyar sport tisztasága olyan ügy, amelyik megér egy tévedést, ha a vége jó. Mindannyiunknak. 

Ami ideálisan 9 578 728 főt jelent (pénteki adat).

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!