Valahol Európában – Moncz Attila publicisztikája

HA NAGYON SZIGORÚAN nézzük a számokat, a magyar klubfutball apró lépésekkel halad előre. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) koefficiens-rangsorában a 2022–23-as idénytől kezdve hazánk sorrendben a 25., 24., 24. és 22. helyen végzett, most pedig a 18. pozíciót foglalja el. Viszont a javulás nem a kollektíva eredményeinek javulása miatt következett be, hanem kizárólag a Ferencvárosnak köszönhetően. A sorozatban nyolcadszor európai kupa csoportkörébe/ligaszakaszába bejutó Fradi a 2020–21-es idény után maradt ismét veretlen a selejtezőben, úgy, hogy „jöttment” együttes nem is került az útjába. A hat győzelmet és a két döntetlent szerb (Vojvodina), holland (Twente), lengyel (Górnik Zabrze) és török (Trabzonspor) vetélytárs ellen sikerült összehozni. Ha csak a teljesítménymutatót vizsgáljuk, abban 11 százalékos javulást figyelhetünk meg az előző évad 72 százalékos (4 győzelem, egy–egy döntetlen és vereség) produkciójához képest.

A többiek eközben (kevesebb mérkőzésen!) kilenc százalékkal rosszabb produkciót hoztak össze. Míg tavaly a Paks, Puskás Akadémia, ETO hármas az 5 győzelemmel, 2 döntetlennel és 7 vereséggel 40 százalékos teljesítményt tett le az asztalra, az idén egy helyen cserélődő (a Puskást a Debrecen váltotta fel) társaság csak 31 százalékig jutott (2 győzelem, 5-5 döntetlen és vereség). És „természetesen” egyikük sem jutott el a csoportkörig, sőt fájdalom, még csak a küszöbéig sem. Ez különösen a Győr esetében bosszantó, amelynek elég lett volna sikerrel vennie a Víkingur Reykjavík elleni első kört ahhoz, hogy a következő három párharcból egyet kelljen megnyernie valamelyik kupa főtáblájához. Ha a Víkingur útját nézem, akkor izraeli, svájci vagy bosnyák vetélytárs ellen. A zöld-fehérekkel egy szintről (BL-selejtező, 1. forduló) induló együttesek közül a bosnyák Boracnak, az andorrai Inter Club d’Escaldesnek és a lett RFC-nek összejött a csoportkör. A Ferencváros bravúrjának értékét növeli, hogy az El-selejtező első körében nyitó csapatok közül rajta kívül senkinek sem sikerült a második számú kupa ligaszakaszába kerülni, a Konferencialigáéba is csak a Hajduknak, valamint a CSZKA Szófiának.

Az elmúlt időszakban többször, több helyen kedvelt összehasonlítás volt, hogy a régiónkban szereplő országokkal szemben hogyan teljesítettünk. Egyre erősebben kristályosodik ki, hogy mi kizárólag a Ferencváros olykor erőn felüli produkciója (hogy ez mennyiben köszönhető a Fradivároshoz köthető, a feljelentés szakaszában lévő ügyeknek, az nem ennek a cikknek a témája, én továbbra is távol kívánom tartani magam a politikától) miatt álljuk úgy-ahogy az összevetést. Mert ha például azt nézzük, a szomszédos országok (Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia) mindegyike az elmúlt három évben adott legalább két csoportkörös csapatot, nekünk meg következetesen csak a Fradit sikerült delegálni a főtáblára, mindjárt sötétebb a kép. Úgy pedig különösen, ha tudjuk, az előző és a mostani évadban 25 olyan nemzet van, amely legalább az egyik idényben két gárdát is a főtáblára juttatott. Még mielőtt bárki is azt hinné, hogy nagy futballnemzetekre gondolok, tavalyról érdemes a finneket vagy az albánokat citálni, ebből az évből pedig, mondjuk, a bolgárokat és a ciprusiakat. Úgy meg a fasorban sem vagyunk, ha hozzáteszem, az idén 12 ország ad mindegyik kupa ligaszakaszába legalább egy csapatot, de míg ez Spanyolország vagy Németország esetében magától értetődő, Csehország, de főleg Norvégia kapcsán nagyon nem az.

Úgy, hogy a norvégoknak alanyi jogon egyik főtáblán sincs helyük, a Bodö/Glimt, a Viking, a Lilleström és a Brann is selejtezőn keresztül jutott el a 36-os főmezőnyig, mindössze a Tromsö hullott el útközben. A sikeresen kvalifikáló kvartett összesen négy játékost adott a vb-negyeddöntős válogatott keretébe, tehát még csak azzal sem vádolhatók, hogy jött egy kivételes generáció, amely bármilyen sikerre képes. Sokkal inkább „vádolhatók” tervszerű munkával és hosszú távú stratégiával. Ez legkésőbb akkor fogalmazódott meg bennem, midőn a Viking–Dinamo Zagreb Bajnokok Ligája-selejtező visszavágója közben elhangzott: a stavangeriek meccsre nevezett 23-as keretéből 13-an a klub akadémiáján nevelkedtek. Nem ördöngösség ez. Anyagilag nem lehet versenyezni a futballhatalmakkal, így máshol kellett megtalálniuk a rést, amelyen keresztül megkezdhették a felemelkedést. 
Stratégiaalkotással, következetességgel, normális visszacsatolási rendszerrel működik az egész, és arrafelé nem akarták „kétévente” az alapjaitól újraépíteni a házat. Közép-Európában azért láttunk ellenpéldákat. Sohasem leszek a Magyar Labdarúgó-szövetség első soros zászlóvivője (az okok keresésében nem mennék messzebb a Bódog-ügynél, ha valakinek igaza van és még ha itt-ott nehezen emészthetően azt ki is mondja, miért kell 4+4 meccsre megbüntetni, miért nem lehet feltenni a kezet a nyilvánosság előtt, hogy bocsánat, ezt elrontottuk?), de a fiatalszabály végre egy olyan intézkedés, amit érdemes hosszú távon megtartani. Persze, a bevezetése körül akadtak komplikációk, persze, most is vannak bírálói, de legalább a kritériumok és a juttatások egyértelműek. Az első években biztosan nehéz lesz megoldani, hiszen az előző évtizedben bőven bele lehetett volna kötni a nevelőmunkába és főképp annak felügyeletébe, de most minden korábbinál nagyobb elszánást érzek az MLSZ részéről. Az első számok biztatóak, a 21 évesek és náluk fiatalabbak játékperceiről 30 bajnokság figyelembevételével a Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) által készített tabellán a második helyen állunk Dánia mögött.

Biztos, hogy nem ez az egyetlen sikerrel kecseg­tető stratégia. Még ha nem is mindenki ért ezzel egyet, nekem már az is öröm, ha valaki egy futballklub kapcsán klasszikus vállalatirányítási modellekben gondolkodik, és a rövid távú „lerablás” helyett a hosszabb távú, rentábilis modellben gondolkozik – folyamatos tűzoltás vagy ad hoc döntések helyett. Az is elfogadható, ha egy klub tudatosan lemond a „magyarszabály” jelentette pénzről, mert nála úgy jön ki a matek, hogy ennél nagyobb bevételt képes behozni az átigazolási piacról. Vagy éppen az ellenkezője: kizárólag magyar játékosokra épít, és ezzel nem csupán sikeres lesz, hanem még másokat is képes erre az útra terelni. Azzal már sokkal nehezebben barátkozom meg – főleg szurkolóként – ha egy klubnál nemhogy a váratlan, de a várt eseményekre sem képesek felkészülni, és kapkodva keresik a megoldásokat. Persze, ettől a bajnoki idény még lehet sikeres Győrben, de a nemzetközi üdvösséghez ennél azért több kell. A véletlenekben nem hiszek, így képes vagyok betudni a rossz döntéshozatali folyamatoknak azt is, hogy az ugyanahhoz a tulajdonosi körhöz tartozó két csapat (a szlovákiai DAC a másik) eddig egyszer sem jutott fel valamelyik kupa főtáblájára, sőt, playoffot is csak egyszer (tavaly az ETO) játszott… Ez természetesen mindössze hipotézis a részemről, a legboldogabbak egyike lennék, ha egy év múlva ősszel is lenne európai kupafutball a Rába partján.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!