A vas és acél csapata – Malonyai Péter publicisztikája

Megszűnt a futball Dunaújvárosban, legalábbis a felnőtteké, az NB III-ban illetékes csapatot kizárták a bajnokságból – háromszor nem állt ki. Nem tudott. Mondani sem kell, a pénz hiánya vezetett a hátraarchoz, hiába könyörögtek udvariasan a Dunaújvárosi FC vezetői a környék gazdaságához, a megkeresettek a fülük botját sem mozdították. Pedig két olyan tőkeerős cég is akad a közelben, amelyiknek a nyereségéhez képest nem lenne gond a futballcsapat működtetése, ám mostanság nincs igazán presztízse a futballnak, legalábbis túl a szavakon.

Pedig a dunaújvárosi futball éppen a sportág rangjának köszönheti létét. Meg a politikának, hiszen a kezdetek csaknem nyolc évtizedesek. Az első ötéves tervről szóló törvényben 1949 decemberében rögzítették, hogy „Mohácson új, nagy teljesítményű nagyolvasztót és acél- és hengerművet kell építeni”, Gerő Ernő államminiszter megfogalmazásában: „Magyarországot a vas és acél országává kell tenni.” Igen ám, de aztán Jugoszlávia ellenség lett, a határ pedig közel Mohácshoz, így Dunapentelén kezdődött meg a vasmű építkezése 1950 októberében. A 4200 lakost számláló községben 7100 munkavállaló lett, az ő rohammunkájukkal lett város, sőt Sztálinváros a település. A lélekszám hamar elérte a 25 ezret, kellett, hogy a kocsma mellett legyen más szórakozásuk is az embereknek. Persze, hogy a futball jutott először eszükbe az elvtársaknak, hiszen már rálépett (diadal)útjára a későbbi Aranycsapat. Az első vasöntödét 1951. november 7-én helyezték üzembe, a Dunai Vasmű ekkor Sztálin Vasmű lett, a Dunai Vasmű SE Sztálin Vasmű SE.

Kihasználva a kedvező hátszelet, kérvényezték (?) felvételüket az NB II-be, amelyben megnyerték a Középcsoportot, s osztályozót játszhattak az NB I-ért. Mondani sem kell, megnyerték, így 1953-ban már az élvonalban vitézkedhetett a kedvezményes (kényszer)igazolásokkal megerősített csapat, a Bástyából (MTK) Bosánszky Jenő, a Bp. Honvédból Cserjés István és Kotász Antal, a Vasasból Bakó Béla kapus, a Bp. Dózsából Fejes László – például. Egy esztendeig tartott a lendület, 1954-ben kiestek. 

A politika persze továbbra is sodorta a klubot, amikor Sztálinváros Dunaújváros lett (1961), a Kohász is felvette a város nevét. Nem mellesleg ezúttal is szovjet volt a példa (Sztálingrádból Volgográd), a nagy visszarendeződés lendületére jellemző a bon mot, mely szerint az egykori nagy vezért már Joszif Visszarionovics Dunaúj néven kell megtagadni. A futballcsapat 1965-ben lett ismét NB I-es, 1971-ig bírta (Formaggini Károly, Mártha Sándor és Nagy Ervin szép emlékem), ám aztán 1976-ban újra ott volt az elitben. Szó szerint, hiszen 1978-ban hetedik lett, köszönhetően Novák Dezsőnek, aki még azt is elérte, hogy a fenegyerekként számon tartott nagy tehetségű Bartók István beálljon a sorba s erőssége legyen a csapatnak. Ahogy Bódi Zoltán, Judik Péter, Kuti László, Szepessy László is. Nem beszélve Tóth Istvánról, aki bevallottan az edző kedvence volt. Novákot Varga László váltotta 1980-ban, a csapat az utolsó helyen állt, amikor 13 meccs után lemondott, s maradt utolsó – kiesett. 

Az újabb felemelkedés az elmúlt század végére tehető. Amikor a csapat 1998-ban feljutott, Varga Zoltánt szerződtették edzőnek, s vele továbblépett Novákon az együttes, 5. lett. Némi közjáték, hogy Varga öt meccsel a vége előtt betegsége miatt felállt a kispadról, a bajnokságot Ebedli Ferenccel fejezte be a csapat. Miközben Ebedli (kissé és joggal) sérelmezte, hogy nem lett megerősítve pozíciójában, a klub megegyezett Egervári Sándorral, aki az MTK-val bajnokságot nyert, ám jobb feltételekre vágyott, így szívesen váltott. Főként, hogy tudta, már akkor erős kiszemelt volt a holland Henk ten Cate, amikor ő még a kispadon ült. Kinevezése beleillett az ekkor már Dunaferr néven szereplő klub vezére, Szabó József koncepció­jába, ő azt vallotta, olyan edző kell a sikerhez, aki már tudja, milyen trófeákat nyerni. Edzőválasztásának érdeme is, hogy a kétezres évek elején öt csapatsportágban lett bajnok a Dunaferr, a futball mellett férfi és női kézilabdában, jégkorongban és férfi röplabdában.

Ez volt az aranykor, a koronaékszer pedig a futballarany, merthogy Egervári tudta és nem is felejtette el a siker titkát. A Hungária körútról vitte magával Molnár Zoltánt és Orosz Ferencet, de játékosa volt még a kapus Rabóczki Balázs, aztán Salamon Miklós, Éger László, Zavadszky Gábor, Lengyel Ferenc. Az pedig jellemző, hogy amikor az MTK elleni győzelemmel (4–1 a Hungária körúton) bajnok lett a csapat, Egervári Sándor az öltözőből felhívta sérült, kórházban fekvő (kulcs)játékosát, Jäkl Antalt, s gratulált neki, miközben a háttérben a társak kiáltoztak („Bajnokcsapat! Bajnokcsapat…!”).

Különleges társaság volt Egervárié. Nem hirdették meg a nyilvánosságot, mégis befogadók voltak, az öltözőajtó mindig nyitva állt a vendégek előtt, a játékosok szívesen beszéltek az érdeklődővel, nemcsak csapatként remekeltek (16 ponttal előzték meg a második MTK-t), hanem hétköznapi házigazdaként is. „A Dunaferrt lehet szeretni” – írta a Nemzeti Sport. Jöhetett a Bajnokok Ligája selejtezője, amelyben a horvát Hajduk Split kiverése után (2–0, 2–2) a norvég Rosenborg (2–2, 1–2) állította meg a gárdát, az UEFA-kupában pedig a Feye­noord (0–1, 1–3). Pedig ekkor volt csúcson a társaság, még úgy is, hogy a következő idényben a Fradi mögött két ponttal lemaradva 2., Egervári utolsó idényében (2001–2002) pedig 4. lett. Hogy aztán egy év múlva kiessen, s véget érjen a vasműhöz kötődő korszak is.

Már akkor is a pénz miatt. A Dunaferr vállalatcsoport 2002-ben egymilliárd forint helyett már csak 400 millióval volt hajlandó segíteni a klubot, leginkább az acélpiaci árzuhanás miatt, ami mellé társult a forint árfolyamsávjának kiszélesítése, azaz a Magyar Nemzeti Bank sokkal nagyobb teret engedett annak, hogy a forint erejét a devizapiac alakítsa. Ehhez jött még a technológia elöregedése, jellemzően az egyik nagyolvasztó átépítése körülbelül 5 milliárd forintot igényelt. Miközben a legsikeresebb időszakban a sport másfél milliárd­ba került, ezen belül a futball 500 millióba, mai áron 1.7 milliárdba. Viszonyításul: egy első osztályú futballcsapat fenntartása mostanság 1.5 milliárdnál kezdődik – ezt csak ahhoz, hogy a térség gazdasági urainál nem anyagi kérdés, hogy segítenek-e vagy sem, lévén az egyiknél 83.8, a másiknál 11.7 milliárd forint az adózott bevétel. (Nem véletlenül nem nevesítem a cégeket, hiszen a futball támogatása nem lehet kötelező – jó esetben.)

A lényeg, hogy 2003 után nem sikerült pótolni a Dunaferrt, a város futballja nem tudta az új ipari struktúrát maga mögé állítani. Ez a 2003 utáni történet kulcsa. Amiben szerepel még egy ­NB I (2014–2015), de ez a Pálhalmai ASE felfuttatása volt. A kiscsapatból kinővő társulat életet lehelt, majd lélegeztette a játékot a városban, ám nem volt jogutód. Ugyanakkor sziszifuszi küzdelméért, élén Dobos Barnával, aki miközben gyógyszerész és közgazdász, minden pozícióban megfordult a klubnál, tiszteletteljes főhajtás jár neki.

„Pénz kellett ide, nem a személyem” – szerénykedik a sikerkorszak vezére, Szabó József, aki „lefelé tartó spirálként” értékeli a hanyatlást, a folyamat egyértelmű: kevesebb pénz = gyengébb játékoskeret = rosszabb eredmények = kevesebb néző és szponzor = még kisebb bevétel = további költségcsökkentés = még gyengébb csapat.
Amikor Dunapentelén 1950-ben megkezdődött a nagy építkezés, az acél – öt évvel a háború után – világszerte stratégiai hiánycikk volt, mára pedig tartós acélgyártó-kapacitásfelesleg lett. Ezzel is leírható a dunaújvárosi élfutball útja, végállomásként azzal, hogy az egykori Dunaferrnek a csúcson 12 500 dolgozója volt, ma 350-400 őrzőt számlál a cég – termelés nincs.

Nincs. Ez a kulcsszó.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!