A mi Ronaldónk és Messink – Csurka Gergely publicisztikája

RETINÁBA ÉGŐ jelenet volt.

Párizsi úszó Eb, harmadik nap, vegyes zóna: Kós Hubert épp a 200 háton aratott győzelmét követően ecsetelte, hogy huszonnégy órával az ő szemszögéből elbaltázottnak minősíthető világrekorddöntési kísérlet után (csak egy nyamvadt Európa-csúcsra futotta, ami minden idők második legjobb eredménye) miért nem tudta magát újra olyan állapotba hozni, hogy másodszor is nekimenjen a 2009 óta érintetlen cápadresszes időnek. Szóba került sok minden, hogy már egy napja is 21 volt a laktátszintje (értők szerint az nagyjából annak felel meg, amikor oxigénpalack nélkül mászol a Himaláján 8000 fölött), és hogy azért a következő napokra sem akarja rottyra tenni magát…

Ekkor megjelent egy fej a szponzorfal túloldaláról, egy ideig kaján vigyorral nézte Hubit, aztán a maga utánozhatatlan stílusában odabökte: „Kós, panaszkodsz még kicsit, vagy mész végre levezetni?”

Milák Kristóf érkezett a 100 gyors után: bronzérmes lett, viszont olyan idővel (46.87), ami magyar sprinter számára korábban egy másik, elérhetetlen univerzumnak tűnt. És ez még Kristófnak is akkora katarzist jelentett – 47.47 volt a legjobbja, még 2022-ből –, hogy három év után elérkezettnek látta az időt, és elkezdte adni az interjúkat.

Olimpiai bajnoktársának (akivel cimborák) azért szólt csupán, mert éppenséggel a mi kis médiás csoportunkkal is meg kívánta osztani gondolatait. Ezután nyilván kialakult egy kedves kis párbeszéd a sportág két óriása között, amelynek dramaturgiai szempontból érdemi része ekképp hangzott. „Jól van, gyere holnap váltózni.” „Minek menjek?” „Mert nyerni akarunk.” „Nyertek ti nélkülem is.” „Tudod, hogy veled meg tudnánk csinálni.”

Szerintem mindenki tudja, melyik szöveg kihez tartozik. Kissé kapkodtuk a fejünket, aztán ki-ki ment a dolgára, mi megénekeltük Kós Eb-aranyérmét, plusz Milák Kristóf frenetikus úszását 100 gyorson (meg Sárkány Zalán kissé bánatos bronzát 800-on), ők levezettek, aztán készültek a másnapi kihívásokra, várta őket a 100 pillangó döntője is. Nem ragozom hosszan, elvégre a happy endet mindenki ismeri, másnap ebéd táján Milák Kristóf úgy döntött, elfogadja edzője, Szabó Álmos érveit, és ő lesz a gyors­váltó befejező embere.

Meg aztán… Alighanem érezte, tényleg megvan a történelmi esély egy eddig sosem látott 4x100-as győzelemre (4x200-on már nyertünk négy Eb-t, a legutóbbit épp Milák földöntúli hajrájával 2022-ben Rómában). Az a legszebb az egészben, hogy kábé tényleg levezethető: normál felállásban ezt nem kilenc századdal vittük volna el az oroszok előtt, viszont az, hogy így is sikerült, tényleg mutatja, micsoda potenciál van a négyesben. Azt majd az emlékiratokból kihámozzuk, miért nem Németh, Szabó, Kós, Milák sorrendben álltak oda – zavarba ejtően közel kerülhettek volna az amerikaiak 2008 óta fennálló világrekordjához –, de végül is a lényeg az arany, no meg a 46.29, amit Milák motorcsónakázott végig az utolsó százon; meglehet, simább versenynél nem jön ki belőle ennyi, így viszont az új orosz sprinterzsenit, Kornyevet muszáj volt maga mögött tartania. Elvégre Kristófnak van egy olyan tulajdonsága, ami ebben a sportágban kifejezetten sokat ér: ha fej fej mellett megy bárkivel is, őt garantáltan nem fogják néhány századdal lenyúlni a falnál. Egyszerűen győzelemre van kódolva, és ebben az is benne van, hogy korábban nem létezőnek gondolt időket repeszt.

Mindezt másfél órával a 100 pillangó megnyerése után, ahol nagyjából öt milliméterre volt a világcsúcstól, azaz neki is be kellett „érnie” egy Európa-rekorddal és minden idők második legjobbjával (49.48; 49.45 a világrekord, amelyet Caeleb Dressel préselt ki magából a tokiói döntőben, miután Kristóf hosszú évek óta elsőként mindenkinél jobban megszorongatta az amerikai világklasszist a rövidebb távon).

Vitán felül áll, hogy a váltógyőzelem volt az Európa-bajnokság csúcspontja magyar szemszögből – ebbe belesűrűsödött minden, ami egyébként az egész kontinensviadalt jellemezte, hogy szinte mindig, mindenki a legjobbját adta.

Merthogy az előző években eléggé vegyes benyomásokkal távoztunk az aktuális világversenyekről, a párizsi Eb ugyanakkor minőségi ugrást hozott. Egyfelől egyetlen versenyző sem ragadt az előfutamokban (egy apró kivételtől eltekintve), másfelől különösen férfi úszóink megállás nélkül ontották az egyéni legjobb időket – csak Betlehem Dávidnak és Rasovszky Kristófnak nem jött össze, de ők megtették a magukét nyílt vízen, azaz jelentős hiányérzet velük kapcsolatban sem lehet. A két Európa-csúcs mellett dőltek az országosak is, Sárkány Zalán első magyarként ért 14:40 alá 1500-on, nála jobbat csak a világrekordot agyonvágó német Johannes Liebmann tudott aznap; és persze ott van a párizsi hét egyik legvarázslatosabb sztorija, Pápai Olivéré, aki 16 és fél évesen döntötte meg a felnőttek rekordját 400 gyorson, így egyedül a francia szuperhős, Léon Marchand ért nála gyorsabban a falhoz, avagy a győri tininek még az is sikerült, ami másoknak nem a hosszabb gyorsúszószámokban: megelőzni minden németet.

Ezek a teljesítmények adtak az egész párizsi két hétnek olyanfajta csudás rezgést, ami nagyon hiányzott az előző évekből. Pontosítok: a nyílt vizes csapatnál jó ideje megvan, nem csoda, hogy immár egymás után a második Európa-bajnokságon nyertek minden egyes távon érmet. Aki ismeri ezt a sportágat, az tudja, ez irdatlan bravúr.

Hanem most a medencések is felívelő pályára álltak, s bár tény, hogy a hölgyeknél még hiányoznak azok a kiegyensúlyozott remeklések, amelyekhez Hosszú Katinkáék és Kapás Boglárkáék idejében oly könnyű volt hozzászokni – egy újabb váltóérem jelezte, akkora baj azért nincs (hogy amúgy az európai női mezőny mennyire van elmaradva az amerikai, ausztrál, kínai, japán klasszisok mögött, az külön fejezetet érdemelne, de ebbe most ne gabalyodjunk bele).

Oké, zendíthet rá a zümmögő kórus, ez viszont mégis csak egy Európa-bajnokság volt, a vb-n és az olimpián jóval vadabb a konkurenciaharc. Ami igaz, ám ne feledjük, az európai férfielit egyre inkább dominál, és kezdi visszaszorítani a tengerentúliakat (amivel mind nagyobb amplitúdóval hozzák a frászt az amerikaiakra a Los Angeles-i játékok felé közeledve).

És ebbe az elitbe egyértelműen beletartozik Kós Hubert és Milák Kristóf. Miután mifelénk a polarizálódás hovatovább nemzeti sport lett, a közösségi médiás kommenteket olvasgatva már-már egymással is szemben álló szurkolói szekértáborok formálódnak e két világklasszis körül; szerencsére ott még nem tartunk, mint a futballvilág Messi vs. Ronaldo hisztériája – más kérdés, hogy főhőseink éppenséggel megidézik a két kiválóságot. Kós munkamániája és profizmusa CR7-re rímel (bevallottan őt tekinti az egyik idoljának), Hubi persze csakis ezzel a morállal lehet Bob Bowman csapatának frontembere, elvégre az amerikai maestro kizárólag a brutálisan kemény munkában hisz. A mellette kitartó versenyzők eredményeinek ismeretében sok kétségünk nem lehet módszerei hatékonyságát illetően (amelyek alapja természetesen az, hogy sok remek úszó pusztítja el egymást úgymond minden egyes edzésen – ebből a végén csakis jó jöhet ki).

Milák Kristóf pedig Messi zsenialitásának úszásbeli megfelelője, amit igazán azzal lehet érzékeltetni, hogy ő most sprinterként ért el olyan szintet, amit csak nagyon kevesen. Ötven-százakon alkotott maradandót, mindegyik távon – gyorson és pillangón – öt-hat-hét tizedeket nyesett le eddigi legjobbjaiból. Így azokkal került egy polcra, akik világéletükben ezt csinálták, azaz tizenéveik elején kiderült, hogy alkatuk és sebességük átlag feletti, így ezekre – és csak ezekre – a távokra trenírozták őket. Kristóf ugyanakkor pályafutása első, igazán jelentős szakaszában a 200 pillangót helyezte új dimenzióba, öt éven át attól ájult mindenki, milyen határokat tör át, aztán 25 évesen megjelent egy újabb nagyobb kihagyás (inkább: feltöltődés és újbóli megéhezés) után, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, sprinttávokon parádézott.

Szóval, hogy fél évtizedig a „kettő pillén” villogsz, aztán elkezdesz sprinterként az abszolút legjobbak közé emelkedni, ráadásul úgy, hogy a megelőző három évből igazából csupán egyszer mutattad meg magad a világnak (az olimpián), amúgy elvonultál, mint az idősödő Luke Skywalker… 

Erre mondják: a jedi visszatért, aki tényleg az a típus, hogy bármihez nyúl, arannyá változik, de minimum bronzzá, mert egyszerűen őt az Úristen is versenyúszásra teremtette. Hogy e kivételes képességek birtokában az elmúlt időszakban a reméltnél kevesebbszer küldte a magyar sportrajongókat a hetedik mennyországba, ezzel mostanra megbékélt a józan többség.

Azt pedig sokadszor is leírom: nem lehet eléggé megbecsülni, hogy ilyen állócsillagaink vannak a világ egyik vezető sportágában, és hogy egy tízmilliós ország rendszeresen a top 5-ben végez, lépést tartva az 50-80-140 milliós nációkkal, többet meg is előzve. Racionális magyarázat nincs rá, marad a szokásos: zsenialitás, Magyarország a neved.