A tér és az idő – Malonyai Péter publicisztikája

Felfütyültek az utcáról, én visszafütyültem (kétszer két ujjal, ahogy kell), és máris indultam. Még bekiabáltam a másik szobába, hogy „Lementem focizni…!”, kettesével vettem a lépcsőket lefelé. A fiúk a kapu előtt vártak rám, néhány perc múlva pedig már a házunk mögötti réten játszottunk.

Különleges grund volt az Alsó Törökvész úti, hiszen az utca felé végig domb vonult el mellette, így olyan volt, mintha igazi stadionban játszanánk. Kissé lejtett a pálya az alsó telek felé, de ez senkit sem érdekelt, olyan világ volt, hogy fociztunk, amikor csak tudtunk. Oka lehetett, hogy akkoriban a futballunkat magasan jegyezték (Grosics – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Solymosi, Sipos – Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi – ez volt Baróti Lajos szövetségi kapitány alapcsapata), az iskolában pedig tűzzel-vassal irtották a futballt, a tantervek a kézilabdát preferálták, ami jó játék, de nem – foci. Így aztán egy kis lejtő igazán nem számított, a Sarkadiék háza mögött például hosszában lejtett, hol felfelé, hol lefelé támadtunk, védekeztünk.

De fociztunk Pesten, az Újlipótvárosban is. Ha a nagyapáméknál voltam, én hívtam össze a srácokat, hogy kiskapuzzunk az Ipoly utcában. A járda volt az egyik kapufa, egy-egy tégla a másik, és csak akkor állt meg a játék, amikor valamelyikünk éber volt, és felkiáltott: „Vigyázz, autó!” Ilyesmi jó, ha negyedóránként fordult elő. Ha csak néhányan voltunk, a Gyapjúmosó földszinti ablakainál rúgtunk kapura, az ablakokat drótháló védte, ha gólt lőttünk, megremegett, ahogy a Stadionban. Ezek csak rövid lejáratú partik lehettek, mert átlagosan húszpercenként jött a gyár portása, hogy elkergessen bennünket. Már ismertük őket, egyikük, Gazsi bácsi, esküszöm, titokban mosolygott, miközben átkozott bennünket, meglehet, voltak hasonló gyerekkori élményei.

Mindez azért jutott eszembe, mert a múlt héten temettük Szemző Gábor barátomat. Becenevének (Riasztó) ellentmondva végtelenül kedves, jószívű srác volt és maradt. Volt ő minden, hiszen megjárta Amerikát, de a futball bűvöletében élt ott akkor is, amikor a sportág még nem hódított teret, hazaköltözve pedig szinte minden beszélgetésünk során büszkén állapítottuk meg, hogy a grundgyökerek sokkal mélyebbek, mint a természetben rekorder dél-afrikai vadfügefáé (Ficus sycomorus: 120 méter). Nem mellesleg, remek, de nem túl gyors futballista (is) volt, karakter, aki cselezésnél csak rá jellemző kézmozdulattal segítette lendülethez a trükköt.

A mai gyerek talán azt sem tudja, mi a grund, azért sem, mert – nincs. Megszűnésük több mint száz éve folyamatos, ezért az érv, hogy a futballutánpótlásban rejlő tudáshézagok kizárólag a hiányuknak köszönhetők, évtizedek óta tartó gyatra mentegetőzés. Még úgy is, hogy a gyerekfutball otthon volt a grundon, klasszisok sora kezdte ott a játékot. Mindezt a grund védelmében mondom, elvégre badarság, hogy négyzetméterben (is) mérjük a nevelést, a képzést.

Emlékszem a Kiss Laci által edzett remek Pénzügyőrre (megjegyzem, Riasztó is ott pallé­rozódott), volt olyan alapozás, hogy a budai utcákra szorulva készültek a szezonra a játékosok a pálya használhatatlansága miatt.

A grundok eltűnése nem újkori panasz, hogy mennyire, arra ott van Molnár Ferenc klasszikusa, A Pál utcai fiúk. Ami ugyebár 1889 tavaszán játszódik, és beépítés a vége, Janó, az „öreg tót” megfogalmazásában: „Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot… csinálnak pince… fundamentum… Házat… nagy, háromemeletes házat… Akié a grund, az csináltatja házat.” A grundot megvédő Pál utcaiak vezére, Boka pedig „menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre”.

Ami történt, szinte mindennapos volt akkoriban a Józsefvárosban, a Ferencvárosban, sorra épültek házak a Mária, a József, a Baross, a Práter utcában és az Üllői út környéki telkeken. A beépítés – állítják a hozzáértők – nem kivételes tragédia, hanem a grund természetéből következő sors. Legalábbis történelmi távlatból nézve, ami persze nem várható el egy gyerektől, akkor (sem), amikor a játszóhelyét veszíti el.

A grundok (vagy telkek) jellemzője, hogy előbb-utóbb beépülnek, a két háború között sem állt le a folyamat, más kérdés, hogy akkortájt a külvárosok felé haladva még sokáig maradtak a gyerekcsapatok által elfoglalható beépítetlen területek. A világháborúban, 1944–1945-ben a bombázások és Budapest ostroma nagy károkkal járt. A romok eltakarítása után foghíjtelkek százai maradtak. Nem voltak megbízható játszóhelyek, a romos falak, pincék, lőszermaradványok és építési törmelékek között fennállt az életveszély.  Ezzel együtt Gallowich Tibor szövetségi kapitányként is járta a külvárost, meccseket rendezett a gyerekeknek „Különösen szívügyem a »grundok« ifjúsága. Nehogy egyetlen tehetség is kihulljon a kezünkből!” – hirdette. 

Az ötvenes évektől jött az úgynevezett szocialista városépítés, ennek jegyében eltűntek a régi peremterületek és spontán pályák, helyükre lakótelepek épültek, bővítették az iparterületeket, beépítették a belvárosi foghíjakat is, a földszintes városrészek is áldozatai lettek a fene nagy fejlődésnek. Ennél lényegesebb, hogy a rendszer igyekezett mindent szabályozni, a grundok előnyei így áldozatául estek a hivatalos szándéknak, mert a lakótelepi játszóterek, az iskolaudvarok, a sportpályák, az úttörő- és napközis foglalkozások sok mindenre alkalmasak lehettek, de a grundokat nem pótolhatták. A grund jellemzője ugyanis, hogy a gyerekek uralják – az egészet. Nincs beleszólás. Ők hozzák a szabályokat, kijelölik a teret (öt lépés a kapu; három korner egy tizenegyes; hatos a meccs, de kettővel kell nyerni). Ahogy a tanulmányok írják, a szabad területből kijelölt térből, az önszerveződő játékból egyre inkább felügyelt, szabályozott cselekvés lett. Még azok is nosztalgiával emlékeztek a grundokra, akik százszázalékosan tolták a Kádár-rendszer szekerét. Csepeli Szabó Béla költő versét 1959-ben a Népsport is közölte, benne: „Járjuk bár fent a szférákban a táncot, /az első grundot ne feledjük el. / A vén grundot a külváros ölében, / hol kamasz arcunkra kiforrt a hab, / s hol úgy száll íme, szép ívvel az égen / a derűs Nap, mint kerek bőrdarab…” 

A rendszerváltás után már nem a jelszavakba sűrített társadalmi érdek („Minden napra új lakás!” vagy „Házgyári ütemben a szocialista városokért!”), hanem egyértelműen az ingatlanok piaci értéke dominált. A még meglévő üres telkeket privatizálták, majd rögtön be is kerítették, lévén az ingatlan valódi érték, hiszen kézzelfogható, tartós, véges mennyiségű, használható, bérbe adható, hosszú távon az értéke emelkedhet. Röviden: biztos pénz. 

A grundokat tehát előbb a város növekedése, majd a tervszerű lakásépítés, az autóforgalom, végül az ingatlanpiac és az elkerítés szüntette meg. A másik oldalon viszont a felügyelet nélküli, helyfoglaló utcai gyerekkultúrát fokozatosan felváltotta előbb a szervezett, majd mára a magányos (kütyük) játék. A tér csak nevében közösségi, elvégre a grund lényege, hogy a gyerekek szabadon alakíthatnak ki egy helyet, létesíthetnek kollektívát. Örök értékek mentén – összetartozás, becsületet, közös ügy, felelősség.

Idetartozik, hogy világunk mostanság a legjobb szándék mellett sem lökdös a gyerekek önállósága felé. A kérdés nemcsak az, hogy bíznak-e a gyerekben a szülők, az is, mennyire érzik biztonságosnak a környezetet. A kutatások szerint sokan szűkebb teret engednek gyerekeiknek, mint amennyit elméletileg fontosnak tartanak. Egy amerikai felmérésben a szülők 45 százaléka túlóvónak írta le magát, okkal.

Ezzel a kör bezárult. Én meg örülhetek, hogy még viccelődhettem a fizika téridőelméleteiről azzal, hogy ha jó az idő – lemegyünk a térre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!