Fények és viszonyok között – Pucz Péter publicisztikája

NEM SZERETNÉK HENCEGNI. Ám akad egy semmirekellő tulajdonságom – sok másik mellett, amiket most nem sorolnék fel a helyhiány miatt. Szóval gyermekkoromtól kezdve kiválóan tudtam kiválasztani nagyjából felesleges, tételszerű mondatokat a tanulmányaim során, amikkel aztán semmire sem mentem az életben. Ilyennek számított Vlagyimir Iljics Lenin villamosításra vonatkozó tana, a GOELRO-terv is. Erősen elnagyolva az ügyet, ha a termelőeszközök döntő többsége köztulajdonba kerül, valamint a Szovjetunió teljes területén megvalósul a villamosítás, akkor elérhető közelségbe kerülhet a kommunizmus. Hittem is, meg nem is, a szüleim mégis a lelkemre kötötték, ne foglalkozzak ilyen komoly dolgokkal. Mivel jobb teendőm nem akadt, hát inkább elkezdtem tanulmányozni a labdarúgó NB III különböző csoportjainak állását, abból azért olyan nagy baj nem lehet. Tegyük hozzá, jól etetett lurkóként számomra a Népsport jelentette a mindennapi szellemi betevőt túl a tízen, de bőven innen a húszon. A Dörmögő Dömötörön már túlléptem az 1970-es évek elején, a Pajtás úttörőmagazinhoz meg nem tűntem eléggé képzettnek. Az összefüggéseket viszont csak sokkal később raktam össze, mint egy művész a mozaikfreskót. Aminek egyik legérdekesebb lenyomata – remélem – még mindig megtekinthető a komlói futballisták sporttelepének előterében, ahol csempedarabokból állították össze a klub korabeli címerét, aprólékos, ám nagyjából felesleges szorgalommal.

A lényegtelen kitérőket most mellőzve (Ki tud többet a Szovjetunióról? című vetélkedő, ahol beug(rat)ó kérdésként azt firtatták, abban a nagy birodalomban ugyan van-e szépségverseny? Akkor még hajlamos voltam meglepődni, mert a helyes válasz az volt: ugyan nincsen, de akár lehetne is!), elérkezett 1986 ősze, midőn a Pécsi MSC labdarúgói az UEFA-kupában a holland Feyenoord együttesével kerültek szembe. A város sporttörténetének legjobb alakulata volt az, Garami József mesteredző irányításával. Bodnár László védett, a védelemben Toma Árpád volt maga az ész, aki úgy olvasta a játékot, hogy azt tanítani nem lehet. A középpályás Megyeri Károly kilógott a sorból, lefelé, s aki talán azért nem lehetett válogatott, mert nem létezett tűsarkú stoplis, bár a kicsi gyakran kimagaslott a mezőnyből. Jó kérdés, miért centikben mérték a címeres mezt, de mindenre ne keressünk választ. Elöl Lovász Ferenc hozta a gyorsaságot meg a technikát, szóval korának nem utolsó tizenegyeként lett második a magyar bajnokságban a gárda. A hátvédtengely klasszisa Róth Antal, a csapat legintelligensebb futballistáinak egyike volt. Fel is figyeltek a szakállas labdarúgóra a továbbjutó hollandusok, leigazolták sokezer dollárért.

Ekkor született meg egy városi legenda. Mindegy, mennyi belőle a valóság, a vágy, a mese, de az terjedt el, hogy abból a pénzből valósulhat meg a Szigeti úti pálya villanyvilágítása. Az országban már azért elég sok helyen léteztek világítótestek a stadionokban, de a nagy ötlet szinte feledésbe merült – ha létezett egyáltalán. A nép nagy tanítója, Lenin sem jósolhatott meg mindent hibátlanul. Mit várjunk akkor szerényebb szellemi mágusoktól?
Csaknem két évtized telt el a lámpatestek hiányában, de senki sem tett le arról, hogy egyszer majd felvillannak a fények, és nem egy tavaszi mennykő keretei között. Viszont majdnem az összes csoda megeshet, ha nagyon akarjuk. Ilyennek számított, amikor 2003-ban a klubvezetőség úgy határozott a városi elöljárókkal karöltve, hogy belevágnak a nagy műveletbe. Mivel az idő sürgetett, az engedélyeztetés nem ment zökkenőmentesen. De a piramisok sem azért valósultak meg, mert a gízai építési hivatal kiadta róla a pecsétes papírt. 

Az elgondolások jóváhagyása nélkül is zajlottak a munkálatok szépen, rendben. Három oszlop állt, csak egy várt még fekve a sorára, bár nem sokáig. Két daru emelte fel a szerkezetet, ügyes kezek irányították a talplemezt a tőcsavarok irányába. Azok meg úgy álltak, mint egy arra tévedt műszaki sündisznó tüskéi. Kivéve egyet, amit csámpásan betonoztak be az alapba. Jó öt centiméterrel tért el a derékszögtől, az nem sok, de ilyen esetben egyenlő a mindennel. A vezető szakember viszont talpraesett komának tűnt. Pont ott bóklásztam, hát tőlem kérdezte meg, hol van a legközelebbi szerszámbolt. Beugrasztotta a legjobb emberét a műhelykocsiba, ő elrohant a városszéli barkácsáruházba, ahol megvette a kerület, de inkább a megye legnagyobb kalapácsát. Igazi, precíziós illesztőeszköz volt, az ilyet hívják a műhelyek környékén „Népszava-kalapácsnak” a régi plakát miatt. A küldönc, Teknőc Ernő rajzfilmfigura emberi változata elég hamar meg is fordult. Jöhetett a nagy művelet, amire vagy harminc munkás meg egy felesleges ellensúly – szerény személyemben – annyira várt.  
A kiálló menetre fürge mozdulattal rátekertek két méretes, hatlapfejű anyát. Következhetett a kiegyenesítés. A legrátermettebb, bivalyerejű ember vette a kezébe a dolgok irányítását. Egy kisebb koccintással érintőt akart venni, mielőtt oldalról odavágott volna egyet a rideg fémnek. Ekkor azonban megtörtént a lehetetlen. Mintha valaki kézzel szeretett volna elvégezni egy tizenegyest. A nyél hibás volt, feltehetően egy fagörcs következtében a kalapácsfej nyakban eltört, bágyadtan, erőtlenül hullott a kőre. Ám a „góré” szeme sem rebbent. Kiadta az újabb parancsot. „Menj vissza, hozzál még kettőt, menjünk biztosra!” 

Megint egy fürge kanyar, hozzáértő ügyintézésmeg harminc perc elteltével feltűnt csereként Kalapács II, elvégezve vele azt a mozdulatot, ami meghozta a várt hatást. A daruk leengedték súlyukat, forogtak az anyák, mindent meghúztak erőteljesen, ma is ott áll a fémváz. Lenin nem jelentette ki, de ilyen nagy eseményeket nem lehet holmi apró szabotázzsal megakadályozni.  

Lett villanyfény Pécsett, jöhettek az esti meccsek mindenki őszinte örömére. De azért még akadt egy utolsó esemény, ami nélkül nem lehetne teljes ez a fényárban úszó história. Ahol igazságot kell szolgáltatnunk valakinek, aki, ha nem is végzetesen, de áldozatává vált az új csodának, a fényözönnek.

A hitelesség látszatára törekedve jelentsük ki, 2004 őszén a Pécsi MFC–Bp. Honvéd NB I-es csatát a vendéglátók nyerték meg 3–1-re. Ezen a bajnokin kapott egy 4-es osztályzatot a sors által üldözött csatár, Horváth Gyula. Pedig nem ő volt a hazai klub leggyengébb láncszeme. Igaz, villogni csak a 80. perc tájékán kezdett el. Előbb egy lövése kipattant a kapusról, amit játéktársa vágott be a hálóba, azzal lett 2–1. A 82. percben egy fővárosi védő lerántotta gólvadászunkat, emiatt az elkövetőt kiállították. A 88. percben aztán jött egy újabb bravúros megoldás. Gyula ugyanis visszafelelt egy labdát, amiből szintúgy találat született, kialakult a 3–1-es végállás. Jogos a kérdés, miképpen jöhetett ebből ki a rém gyenge osztályzat, de erre is akad magyarázat. Késői, esti mérkőzésről lévén szó, a kiküldött munkatárs a 75. perc tájékán elkezdte diktálni a történéseket a gépírónőnek, hogy a lapzárta el ne csússzon. Aztán nem módosított az értékelésen. Pedig az a 4-es megért volna egy „gyenge” 7-est is!

Másnap a főszereplő meg egy pécsi kertvárosi kocsma törzsközönsége is alaposan meglepődött azon, kedvencüket miért húzták le ennyire a sportlapban, mikor a napfénynél is világosabbnak tűnt, sorsdöntő érdemeket szerzett a nyerésben. De néha egy vidéki, ma már nyugdíjas, tisztességben megőszült tudósító is hibázhat. Ebből következően meg mindenki évtizedeken keresztül várhatott, amíg kiderülhetett a rögvalóság. Igaz, az Oldás és kötés című, Jancsó Miklós által rendezett filmben (az eredeti novella szerzője Lengyel József volt) elhangzott: „Ha a Napba (ebben az esetben a lámpába) nézel, s elveszted a látást, a szemed okold, s ne a nagy sugárzást!” Tehát nem is olyan hosszú az út Lenitől Jancsóig, kisebb testcselekkel, ha úgy tartja kedvünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!