„Fogjuk egymás kezét” – kárpátaljai gyermekcsapat a háború viharaiban

„Az utolsó oltsa le a lámpát!” – idéztük 2017-es kárpátaljai riportunkban a környéken hallott keserű tréfát, utalva a nyugat-ukrajnai térség futballéletének nehézségeire. A munkaerőhiány, a gazdasági kilátástalanság, az elvándorlás és a keleti országrészben kibontakozó háború hatásai már akkor nyomasztólag hatottak a régió mindennapjaira, következésképp a labdarúgóviszonyokra is.

Fogytak a csapatok, a játékosok átjártak Magyarországra, a pén­zes Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei bajnokságban szaladgáltak a hétvégi forintokért. A kárpátaljai Nagybégányban mégis életünk meghatározó meccs­élményében lehetett részünk: a pályán férfias falusi rangadó zajlott Gát együttesével, Zsiguli-csomagtartóból árulták a sört, szotyit, a régimódi fatribünön tömött nézősereg zsúfolódott, hátul a félidőben öregek ultiztak, a szakadó viharban keményen kopogott a tető, akinek meg nem jutott hely alatta, az oldalvonalnál esernyő alól leste a futballcsatát. Azóta eltelt kilenc év, a nagybégányi sporttelepet régóta súlyos csend üli meg – mint a beregszászi járásban mindenütt, itt is megszűnt a futballcsapat.

Az akkori problémákat ma már szinte édes nosztalgiával emlegetik errefelé, a kárpátaljai mezőnyt apasztó „átfutballozás” kalandjait, a mozgalmas éveket, amikor fél Kárpátalja a Nyírségben, Szatmárban, Szabolcsban szerepelt bérjátékosként, Nyírmadán például rendszerint nyolc-kilenc kezdő érkezett az ukrán oldalról. A beregsurányi határnál, az ukrajnai belépésre várakozó kocsisorban vasárnap esténként nem volt ritka az efféle furcsa párbeszéd a felbukkanó ismerősök között: „Na, mit játszottatok?” „Nyertünk három kettőre.” „És ki ellen?” „Azok ellen, akik itt jönnek mögöttünk.”

Régi szép idők…

„Beregszászon mindig volt futball, mindig lesz futball, de sajnos most nincs” – mondja ki a kegyetlen, ám tulajdonképpen optimista csengésű panaszt Ombódi Gábor, a városi labdarúgás 1945-ben született doyenje, korábbi játékos, sportszervező és -igazgató. Reprezentatív társaság tagjaként osztotta meg velünk meglátásait, az elegáns Parisel cukrászda különtermében vele és a beregszászi futballélet válogatott képviselőivel beszélgettünk a dicső múltról és a dicstelen jelenről. Ott volt velünk még Panulin László, a Kolhoznik és a bútorgyári Koperator 77 éves legendája, Csehil Sándor, az immár felnőttcsapat nélküli járási futballszövetség elnöke, a jelentősen leépített Munkácsi Futball Akadémia igazgatója, Jakab Lajos, a Nemzeti Sport 1990-es évekbeli kárpátaljai tudósítója, Derceni Béla, beregvidéki labdarúgó és sportdiplomata, Magyar Zoltán, a régió futballhagyományainak elhivatott ápolója, Vincze István, Beregszász alpolgármestere, Petruska Vladimir, a beregszászi sportiskola edzője, az 1990-es Beregszászi járásválogatott–Ferencváros (1–3) mérkőzés hazai csapatkapitánya. Biró Tibor futballmecénás, a makkosjánosi Helikon Hotel tulajdonosa pedig csak azért nem csatlakozott, mert vele már előző nap kiveséztük a borús helyzetet. A legjellemzőbb talán Panulin László mondata, amely a hajdani beregszászi sikerek, így az Amatőr Ukrán Kupa-győzelem tükrében adott összefoglalást: „Nagyon nehezen élem meg, ami a háború óta jellemzi a beregszászi sportot. Nulla most a beregszászi sport.”

Ha ebből indulunk ki, a fájó kárpátaljai jóslat szerint akár időszerű is lehetne a cikk elején említett villanyoltás. Szerencsére azonban nincs minden veszve. Pislákol a fény a nagy sötétben: a remény lángját pedig, mint a bajban mindig, a gyermekek őrzik.

A Beregvidék SC U9-es és U10-es korosztályának edzése zajlott éppen a használaton kívüli beregszászi Barátság Stadion mellett, a kissé kopott műfüves kispályán. Vegyes nyelven, ukránul és magyarul osztotta az utasításokat a 33 éves edző, a korábban a jelzett gyakorlat szerint magyarországi csapatokban (Csenger, Tállya, Balkány, Cigánd, Nyírmada) futballozó Ohár Román.

„Ukrán nemzetiségű vagyok, de megtanultam magyarul, hála Istennek, a foci adott nekem egy második országot” – világította meg hátterét a tiszta tekintetű, nyílt szavú fiatalember, aki kendőzetlenül beszélt személyes dilemmáiról is. – Edzésre jöttem éppen, amikor 2022-ben világossá vált, hogy elkezdődött a háború. Az első napokban sokan indultak el a határ felé, és én is gondolkodtam rajta, hogy áttelepülünk Magyarországra. Feleségem azonban, aki Kijevből való, azt kérte, hogy ne menjünk. Kint nem értené a nyelvet, három hónapos kislányunkkal nem szívesen költözne. Úgy határoztunk végül, lesz, ami lesz, maradunk. Senki sem gondolta volna akkor, hogy ez vár ránk. Most már kimenni nem lehet. Hogy megbántam-e akkori döntésemet? Mit mondhatnék? Meg.”

A Tarasz Sevcsenko Líceum testnevelő tanáraként dolgozó edző úgy becsüli, a gyerekek közül harminc százalék magyar, hetven százalék ukrán hátterű, jó néhányan a keleti háborús övezetből érkeztek menekültként. Van, aki elveszítette édesapját a harcokban, más az apa távollétének bizonytalanságával éli mindennapjait csonka családjában. Feltűnően ügyes a labdával a Tóth Péter nevű kilencéves kisfiú, a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum tanulója, ő két idősebb nővérével együtt minden este telefonon hallja Magyarországon tartózkodó édesapját.

„Nem csak focizni tanítom a fiúkat, igyekszem tartani bennük a lelket, szociális támaszt is adni – ült vissza a kispadra egy pályán támadt szabadrúgásvita elrendezése után Ohár Román. – Amikor játszanak, elfelejtenek minden bánatot, a saját világukban vannak. Eleinte nagyon megijedtek a gyerekek a légiriadótól, bátorítani, nyugtatni kellett őket, hogy ne féljenek. Úgy viselkedünk, mintha csak egy család lennénk. Megbeszéljük a gondjainkat. Leülünk, elmagyarázom, hogy vannak köztünk, akik háborús helyzetből jönnek, nincsen apukájuk, nehéz nekik. Kérem a gyerekeket, hogy a bajban fogjuk egymás kezét, segítsük egymást.”

A nehéz körülmények között is élénk sportélet zajlik a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetemen, ottjártunkkor éppen edzés folyt a campus modern sportcsarnokában. Vizáver Árpád, az egyetemi sportcentrum – egyébként páratlan sportjelvénygyűjteménnyel büszkélkedő – vezetője terepszemlénk során megismertetett a Rákóczi-hét versenykínálatával, a minden igényt kielégítő konditeremmel, az oktatási intézményben szervezett röplabda-, futsal-, asztalitenisz-, aerobik-, minifutball-, kosárlabda- és kézilabda-foglalkozásokkal. Miután végigböngésztük a sportépület falait borító Aranycsapat-fényképeket is, leereszkedtünk a kijelölt óvóhelyre, ahol egy pincehelyiségben éppen szemináriumi óra folyt. Mindenki azt kívánja, maradjon is a terem az oktatás színtere.

A közelmúltban új műfüves gyeplabdapályát avattak Perecsenyben, ám Beregszászon is alkalmunk nyílt megtapasztalni a fősodortól távol eső sportágak kárpátaljai virágzását. Kopor Krisztina, a beregszászi egyetem 2004-es születésű testnevelés szakos hallgatója a Beregvidéken elterjedt művészi teremkerékpár jeles képviselője, Nagyberegen gyakorol, többszörös ukrajnai bajnok, és az ukrán válogatott tagjaként világbajnokságon, Európa-bajnokságon is szerepelt már. Egy nap szívesen vállalná a sportág országos szervezését. „A testvéremtől láttam gyerekként, hatévesen kezdtem el gyakorolni – beszélte el a versenyző. – Anyukám nem örült neki, azt mondta, kicsi és törékeny vagyok ehhez a sporthoz. Aztán csak belevágtam. Nekem ez az életem, a mindenem, ezt szeretem a legjobban. Nem olcsó, hiszen egy új bicikli ára kétezer és hatezer euró között mozog, én Németországból szereztem használtan egyet, az sem az enyém, csak használom. Sajnos a háború miatt nincs most pénz a sportág finanszírozására, és lássuk be, egyelőre nem is annyira ismert, elfogadott.”