A cukor-, a csokoládé- és a gólgyártás sokáig egymásra épült Szerencsen, a cukorgyár 2008-as bezárása azonban a helyi futballéletnek is pofont adott. Igaz történetek a 330 kilogrammos Puskás Ferencről, a 83 éves kapusedzőről és a 6:3 szelet sorsáról. Ráadásként csodálatos válogatás az ország legjobb képeslapgyűjteményének futball témájú darabjaiból!
Hiába keressük a 330 kilogrammos Puskás Ferencet Szerencsen, a tavalyelőtti csokoládéfesztivál közönsége az utolsó morzsáig felfalta. Mégsem állíthatjuk, hogy nem volt tisztelet a nagyérdeműben: Ekker Róbert, a visszahúzós cselt 33 százalékos kakaótartalmú csokoládéból kifaragó szobrász meséli, a lehetőség súlyától megilletődött közönség a legendás bal lábat meghagyta. Ám miként a ministráns a sekrestyébe visszalopódzva megkeresi a misebort, néhány szerencsi vagány másnap reggel a Puskás-csokitorzó fölött összenézett, legyintett egyet, és jóízűen felfalta a „szent balt”.
Nemzetünk nagyjaiból így is maradt néhány a turisztikai központban rendezett csokikiállításon, igaz, a 65 kilós Bocskai István vagy a 141 kilós Széchenyi István súlytalan alak a 238 kilós Gombóc Artúrhoz képest.
A magyar csokoládégyártás hagyományos fellegvárában ma már csak kisüzemi szinten, a régi recepteket és eljárásokat megmentő Takács István vezette Szerencsi Bonbon műhelyében készülnek a közismert édességek, így a népszerű Macskanyelv, Szerencsi retró vagy az Állat ABC (a helyben készített cukrot használó csokoládégyárat 1921-ben adták át, a rendszerváltás után privatizálták, jó ideje a Nestlé italporgyártó és töltőüzemeként működik). 
Az 1953-as angol–magyar hatvanadik évfordulójára gyártottak 6:3 szelet néven csokoládét, ám a termék a piaci versenyben nem tudott megmaradni, két év után leálltak vele, a kényszerű meghátrálás figyelmeztetett az évszázad győzelme óta eltelt két emberöltőre.
Arra pedig Nyiri Tibor, Szerencs alpolgármestere mutat rá, milyen károkat okoz a helyi futballéletben, ha egy vidéki városban megszűnik a munkát, megélhetést, támogatást biztosító óriásgyár. 
A környékbeli cukorrépa-termesztésre alapozva 1889-ben nyolc hónap alatt építették fel a szerencsi cukorgyárat, 2008-ban még ennyi idő sem kellett a megszüntetéséhez, a beszállítókat vastagon megfizették. 
Az ódon hangulatú, díszes cukorgyári bejárat mögött elterülő húsz hektáros területen ma üres raktárépületek várnak sorsukra, kihűlt kémények felkiáltó jele emlékeztet a várost megrázó gyárbezárásra. 
Hirtelen 300 millió forinttal kevesebb helyi adó folyt be a város költségvetésébe, és a forrás drasztikus megcsappanása a – Borsod-Abaúj-Zemplén megyei I. osztályban szereplő Szerencs sportelnöki tisztségét is betöltő – városvezető szerint súlyos nehézségeket okozott az egyesület működtetésében.
Ahogyan a szerencsi élet más területei, a helyi futball sorsa is összekapcsolódott a cukortermeléssel: a második világháború előtti Népsport-számokban rendszeresen felbukkan a Szerencsi Cukorgyár SE neve, az idősebbek pedig a híres Szöcöröcsö becenévre is emlékeznek, amely kibontva a Szerencsi Cukor- és Csokoládégyár Sportegyesület elnevezést takarja, még ha kicsit foltosan-hiányosan is. 
Hogy a játékosok jelentős részének a két gyár valamelyike adott munkát, szinte természetes volt, ahogyan az is, hogy hideg téli edzésnapokon kancsóban kihozott meleg kakaó várta az oldalvonalnál a Kinizsi-pályán tréningezőket. Furcsa párhuzam a szintén élelmiszeripari csapatnak számító Ferencvárossal, hogy az ötvenes években állami nyomásra a fővárosi egyesülethez hasonlóan a szerencsit is előbb Édoszra, majd Kinizsire nevezték át, és a színpárosítás is zöld-fehérről piros-fehérre cserélődött.
A szerencsi futballélet aranykorát két tapasztalt sportember segítségével idézzük fel. Az 1921-ben született Kistamás Ferenc még a nyomtalanul eltűnt vasúti pályára is emlékszik, a korábbi szakosztályvezető a világháborúban megsebesült a galíciai fronton, cipésznek készült, ám hamar „otthagyta a suszterájt”, a cukorgyárban előbb bérelszámoló, majd mázsamester volt; Lukács Bertalan pedig 1934-es születésűként mindmáig a szerencsi csapat kapusedzője, az ondi gyerekként köves-földes pályákon megvívott számtalan rongylabdás meccs nyomán – orvosa megdöbbenésére – egyetlen köröm sem maradt a lábán.
„Miután először kezembe vettem a labdát, el sem akartam engedni – idézi fel a régi időket Berti bácsi. – A mi falunkban Komlósi Lajos volt a labdagyáros, nála jobban senki sem értett ahhoz, hogyan kell tömni, csomózni a zoknit. Kincs volt Ondon a rongylabda! És persze aki a labdát vitte, az biztosan pályán maradt. Máshogy folyt a játék, mint manapság, a rongylabdát érdemes volt még a levegőben elrúgni, mert ha leesett, kiszámíthatatlanul pattant.”
Isten tartsa meg erőben, egészségben a 96 éves szerencsi sportembert és megyei I. osztályú csapatnál még mindig hetente három tréninget vezénylő, 83 éves kapusedzőt! Búcsúzunk a szerencsi nagy idők tanúitól, hogy a várban működő Zempléni Múzeum egyedülálló képeslapgyűjteményében merüljünk el a nem szerencsi nagy idők emlékei között. A Petrikovits László fogorvos-műgyűjtő hetvenes években hátrahagyott, 400 ezer darabos kollekciója ma már több mint egymillió lapot számlál (hála az ország egyik leglelkesebb amerikaifutball-rajongójának számító Fazekasné Majoros Judit igazgatónő szorgalmának), a Hátsó füves sorozat szellemében a futball témájú képeslapokból állítottunk össze egy válogatást.
(A képeslapok a szerencsi Zempléni Múzeum gyűjteményéből származnak. A cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért külön köszönet Nyiri Tibor alpolgármesternek.)