Népsport: Max Schmeling indiántáncot járt örömében a ringben

Remek történet olvasható Füzesy Zoltán és Peterdi Pál Gong című könyvében. Max Schmeling 1935 decemberében ott ült a New York-i Madison Square Garden nézőterén a Joe Louis–Paulino Uzcudun mérkőzésen. A Baszk bikát ütésállósága miatt fafejűnek titulálták, ám egy jobbkezes pörölycsapás leterítette. Bár felállt a padlóról, a mérkőzésvezető megállította a küzdelmet. Az összecsapás után a bíró ezt mondta: „A puszta látványtól megreccsent a nyakam.” Max Schmeling viszont megjegyezte: „Láttam valamit.”

Hogy mit, az 1936. június 19-én kiderült a Madison Square Gardenben. A Yankee Stadionban szinte napra pontosan hat évvel korábban világbajnoki címet szerző német kiszúrta, hogy a balegyenesei után Louis leengedi a karját, a német bunyós pedig erre építette a taktikáját.

De ki is volt Max Schmeling? Egy porosz tartományban, Klein Luckowban született 1905. szeptember 5-én. Szüleivel korán Hamburgba költöztek, mivel apja hajókormányosként dolgozott. A kis srác figyelmét is ő keltette fel az ökölvívásra, 1921-ben elvitte egy mozielőadásra, amelyen két fehér bőrű óriás, az amerikai Jack Dempsey és a francia Georges Carpentier küzdött a nehézsúlyú világbajnoki övért. Max elkezdett bunyózni, 12 amatőr összecsapása után már német bajnoknak mondhatta magát, nem véletlen, hogy profinak állt. Az első két évben 17 győzelem (közte 13 KO, TKO), 3–3 vereség és döntetlen a mérlege. A belga Fernand Delarge-t 1929-ben legyőzve félnehézsúlyú Európa-bajnoki címet szerzett. Aztán ugyan az első mentben KO-val kikapott Gipsy Danielstől, de némi szerencsével az Egyesült Államokban folytathatta.

Gene Tunney visszavonulását követően 1930. június 12-én a megüresedett nehézsúlyú trónért bokszolhatott az amerikai Jack Sharkey ellen, aki három évvel korábban egy vitatott összecsapáson szenvedett vereséget Jack Dempsey-től. A Yankee Stadion mintegy 80 ezer nézője egál közeli meccset láthatott, amikor Sharkey balfelütése mélyen az öv alatt ért célba. Az amerikai még lendületből eleresztett egy felütést az éppen összeroskadó Schmeling fejére. A németet ringsegédek támogatták a szorítósartokba. A mérkőzésvezető szabálytalan ütés miatt diszkvalifikálta Sharkey-t, Schmeling ülhetett fel a királykategória trónjára! Ez volt az első olyan nehézsúlyú világbajnoki cím, amelyet valaki ellenfele szabálytalansága miatt nyert meg. Nem mellékesen a német bunyós 33 év után az első európai születésű bokszoló volt, aki megnyerte a nehézsúlyú vb-címet. Más kérdés, hogy Schmeling képességeit kétségbe vonták, nem kapta meg a várt elismerést, mondván, leléptetéssel vívta ki a bajnoki címet. Ő lett a „mélyütéses bajnok”. Az élet fintora, hogy éppen a Sharkey elleni visszavágót (1932. június 21., New York) követően ismerték el annak ellenére, hogy kikapott. Az amerikai erősen vitatott megosztott döntéssel nyert, s lett ezzel világbajnok, a németet azért övezte szimpátia, mert lepontozták…

Max Schmeling 1928 után hat évvel tért vissza Németországba, 1934. augusztus 26-án a hamburgi Sandbahnstadionban 102 ezer néző előtt legyőzte honfitársát, Walter Neuselt. A szülőhazájába visszatéréssel több szempontból is új élete kezdődött. Adolf Hitler már nem csupán a feltörekvő Nemzetiszocialista Német Munkáspárt első embere volt, hanem német kancellár, mi több, a Neusel elleni összecsapás idején már a Német Birodalom führere. Hogyan viszonyult Max a rendszerhez? Talán pontosabb megfogalmazás, hogy a rendszer viszonyult hozzá. A bunyósnak 1928-tól Joe Jacobs személyében zsidó származású menedzsere volt, akivel nexusát a fasizmus idején sem szakította meg. S noha maga Joseph Göbbels propagandaminiszter szorgalmazta, hogy váljon el cseh feleségétől, Anny Ondrától, ezt nem tette meg. Más kérdés, hogy Herman Göringgel nem egyszer vett részt vadászaton, sőt, gyűlésekre is eljárt. Mégis, inkább a náciknak volt szükségük rá, mint neki a pártra.

S hogy mi történt 90 évvel ezelőtt, 1936. június 19-én a Madison Square Gardenben Joe Louis ellen az egyébként nem címmérkőzésen? Mint említettük, Schmeling megfigyelte, hogy a Barna bombázó a balegyenesei után leengedi a karját, s erre építette a taktikáját, a kilenc évvel idősebb, 31 évesen 48 győzelemmel és hét vereséggel a háta mögött a nehézsúlyú mezőnyben már idősnek számító német rendre keresztbe verte ellenfelét. Louis padlóra is került, végül a 12. menetben kiszámolta a mérkőzésvezető. Az amerikai első vereségét szenvedte el, Schmeling indiántáncot járt örömében a ringben, de az is tény, hogy odament a padlón fekvő ellenfeléhez, nem szenvedett-e súlyos sérülést. A német propagandagépezet nagy feneket kerített a sikerhez, nem véletlenül a bokszoló a Hindenburg léghajón tért vissza Németországba, ahol persze kellően fényezték. A Das Schwartze Korps (Fekete test) című lapban a következő jelent meg: „Schmeling nem csak sportgyőzelmet aratott. A fajunk presztízse forgott kockán.” A mozikban a „Max Schmeling győzelmet arat – német győzelmet” című propagandafilmet több mint hárommillióan látták! A győzelem – vagy Louis szempontjából a vereség – napja, június 19. a tengerentúlon nevezetes dátum, a rabszolgák felszabadításának emléknapja (Emancipation Day). Nem véletlen, hogy számos vélemény a faji büszkeség hiányával vádolta az amerikait, mások szerint várnia kellett volna a házassággal, amíg megszerzi a vb-címet. Az író John Dos Passos egyenesen odáig ment, hogy kollégájától, az ökölvívást kedvelő Ernest Hemingwaytől érdeklődött, mi történt „csokoládészínű barátoddal, Joe Louisszal? Megházasodott? Szed valamit? Beteg lett? Vagy mégiscsak igaza van Hitlernek?”

Ilyen előzmények után nyilvánvaló, hogy a visszavágó köré legendát lehetett építeni – főleg úgy, hogy az összecsapásnak politikai felhangja is volt. Mivel Hitler kedvelte Schmelinget, a bokszoló a fasiszta Németországot képviselte, aminek következményeként az amerikai utca embere nemes egyszerűséggel csak nácibérencnek titulálta. Igaz, Schmeling eredetileg a világbajnok James J. Braddock ellen bokszolt volna a címért, de a címvédő sérülésre hivatkozva visszalépett, aztán amikor felépült, a német elleni meccsdíj tízszereséért, azaz 250 ezer dollárért Joe Louis állt vele szemben a ringben. A Barna bombázó elhódította a vb-övet, de szerényen kijelentette: „Nem vagyok bajnok, amíg nem győztem le Schmelinget.” Nem csoda, hogy az 1938. június 22-i visszavágó előtt Louis a fehér és fekete Amerika szimbóluma lett a Schmeling által képviselt hitleri Németországgal szemben. Ráadásul az Egyesült Államokban nagy felháborodást keltett egy fénykép, amelyen Schmeling egy otthoni győzelme után menedzserével együtt fasiszta karlendítéssel köszöntötte a díszpáholyban ülőket, jóllehet a menedzser kivágta magát, mondván a „Heil, Hitler!” helyett „Hell, Hitlert!” mondott, azaz a diktátort nem üdvözölte, hanem a pokolba kívánta… Talán nem véletlen, hogy még az Egyesült Államok elnöke is beszállt a verbális csatába, Franklin D. Roosewelt állítólag meghívta Louist a Fehér Házba, s izmait megtapogatva csak annyit mondott. „Joe, ezek az izmok jelentik Amerikát.”

Igaza lett Rooseveltnek: a Barna bombázó 124 másodperc alatt elintézte Schmelinget. A bronxi Yankee Stadionban megrendezett mérkőzés után Harlemben félmillió színes bőrű vonult ki az utcákra és karlendítéssel, továbbá „Heil, Louis!” kiáltással ünnepelték a győzelmet.

Ám ami ennél fontosabb, hogy Louis és Schmeling a második világháború befejeztével újra találkoztak, barátok lettek, örökre összekötötte őket a rivalizálásuk. Amikor Louis nehéz anyagi körülmények közé került, Schmeling éveken át pénzzel is támogatta egykori ellenfelét. Louis 1981 áprilisában, mindössze 66 éves korában halt meg. Schmeling a koporsóvivők között volt. A német bajnok összmérlege: 56 győzelem, ebből 39 KO-val vagy technikai KO-val nyert meg, 10 vereség és négy döntetlen. Civilként a Coca-Cola európai képviseletének egyik vezetője lett. Ritka magas kort ért meg, 2005. február 2-án hunyt el, 100. életévében!

MAX SCHMELING NÉVJEGYE
Született: 1905. szeptember 28., Klein Luckow
Elhunyt: 2005. február 2., Wenzendorf
Nemzetisége: német
Sportága: ökölvívás
Súlycsoportja: nehézsúly
Alapállása: jobbkezes
Mérlege: 70 (56–10–4, 40 KO-TKO)
Legjobb profi eredményei: világbajnok (1930–1932, nehézsúly), Európa-bajnok (1927–1928, félnehézsúly; 1939–1943, nehézsúly), német bajnok (1926–1928, félnehézsúly; 1928, nehézsúly)