Népsport: Czibor Zoltánék legyőzték a kommunizmust

A magyar–szovjet futballtörténelem hozott nem egy érdekes mérkőzést, kezdve azzal, hogy a Szovjetunió – más barátságos találkozókhoz hasonlóan – Moszkva néven állt ki. Sebes Gusztáv arról is említést tett, hogy válogatottunk egy meccsre utazott ki, aztán a szövetségi kapitány itthonról kapott ukázt, hogy még egyszer ki kell állni… Azt sem hallgatta el, hogy az ellenfél roppant durván játszott. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szovjetek fizikai erőre, szoros emberfogásra épülő játéka sosem ízlett a magyaroknak. Buzánszky Jenő úgy vélte, a szovjetek mindig bizonyítani akarták, ők a jobbak. Az Aranycsapat jobbhátvédje azonban azt sem tagadta, a Nagy testvér ellen dupla prémiumért játszottak, hogy nyerjenek, bizonyítva, hogy nem fekszenek le a szovjeteknek. Mert ezzel kapcsolatban mindig volt sutyorgás.

Példának az 1955. szeptember 25-i mérkőzést (Népstadion, 1:1) hozhatjuk fel, amelyen tizenegyesből Puskás a 87. percben egyenlített. Czibor Zoltán jóval később azt mondta erről a gólról: „Ha akkor azt a tizenegyest nem lövi be, soha az életben nem mosták volna le rólunk, hogy lefeküdtünk az oroszoknak. Öcsi mondhatott volna bármit…” Puskás az 1956-os moszkvai meccs – már nem Sebes volt a kapitány, hanem Bukovi Márton – előtt mondott is, nevezetesen, hogy a házigazdák labdái sz…k, mert szitálnak a levegőben. Mindent bevetett, hogy magyar labdával játszanak, ki is választott egyet, amit az egyik szovjet válogatott elkért, mondván, ők is megnézik. Igen ám, de az öltözőfolyosón Puskás észrevette, hogy Devillers francia játékvezető kezében nem a magyar, hanem a hazaiak „dönije” van. A csapatkapitány Öcsi megragadta a bíró kezét, hogy addig ki nem mennek, amíg meg nem lesz az általa kiválasztott labda. Végül a szovjetek öltözőjében a pad alatt találták meg…

De ne szaladjunk ennyire előre. Ez volt Bukovi Márton harmadik mérkőzése szövetségi kapitányként, 1956. július 15-én a mieink Szusza Ferenc búcsúját a válogatottságól a lengyelek elleni hazai 4:1-es győzelemmel ünnepelték meg. A jugoszlávokat Európa-kupa-mérkőzésen idegenben verték meg 3:1-re, ennek a találkozónak az volt az érdekessége, hogy Grosics Gyula már tatabányai játékosként majd’ kétéves eltiltás után térhetett vissza a nemzeti együttes kapujába.

Egy héttel később Moszkvában a mieinkre a szovjetek vártak, akik Hannoverben 2:1-re legyőzték az NSZK-t – talán mondani sem kell, a siker mekkora jelentőséggel bírt –, de Gavriil Kacsalin szövetségi kapitány nem volt elégedett csapata második félidei játékával. Ennek ellenére a Népsport úgy tudta, nem lesz változás a magyarokat fogadó együttesben, Bukovi is ragaszkodott a jugoszlávok ellen győztes csapathoz.

A keret ebben a felállásban kezdett az Almásfüzitői Timföld 18:0-s legyőzése során. A Népsport szerint „a szovjet labdarúgók önbizalmát jelentősen növelte a hannoveri győzelem”. A moszkvai lapok hazai sikert vártak, elsősorban azért, mert „csapatuk jobb erőben van, mint a miénk”. A Szovjetszkij Szport 2:1-es győzelmet tippelt, mondván, ha a világbajnokot ilyen arányban verték meg, az olimpiai címvédőt is sikerül. A hazaiak szakvezetője Kacsalin így fogalmazta meg elvárásait: „Nagy ellenfelek találkozója lesz ez a mérkőzés. Ezt mutatja az az érdeklődés is, amely az egész világon megnyilvánul ez iránt a találkozó iránt. Érdekessége a mérkőzésnek, hogy két sajátos támadójátékú csapat méri össze erejét. Mindkettő gyorsan játszik, az egyiknek a játékát az erő, a másikét a finom technika jellemzi. Jósolni nem lehet. Ez nagyon hálátlan feladat lenne.”

Hogy mi történt a találkozón? Kiderült, Puskásnak érdemes volt megküzdenie a labdáért, mert a 16. percben Czibor irgalmatlan erővel vágta Jasin kapujába. Ez volt az egyetlen gól, a győztes, az értékelés nem tagadta. „Meglepetésre erőnlétben is felülmúlta nagynevű ellenfelét a magyar válogatott.” Továbbá: „Erénye volt a magyar válogatottnak az is, hogy a labda megszerzése után sokszor gyorsan ment át támadásba, s ezzel meglepte ellenfelét.” Az egyéni értékelés bevezetőjében senkit sem emelt ki a szaklap, mondván: „Mindenki igyekezett tudása legjavát nyújtani.” Azért a sorok között lehetett olvasni, ugyanis Kotász Antal „nagyszerűen helyezkedett, egyszerű eszközökkel oldotta meg a nehéz helyzeteket, teljesen kikapcsolta a játékból Tatusint, majd később Mozert is.” Börzsey „ismét a védelem oszlopának bizonyult”, Bozsik József „nagy területen fáradhatatlanul mozgott s közben sokszor megcsillogtatta nagyszerű helyzetfelismerési készségét. Sok ötletes megoldást láttunk tőle, játéka rendkívül hasznos volt.” Hidegkuti: „A gólt például az ő mesteri leadása előzte meg.” A szélsőknek nagyon jól ment, „Sándor főleg a szélen végrehajtott villámgyors lefutásaival veszélyeztetett s igen sok esetben csak szabálytalanság árán tudták őt feltartani”. Czibor „sokszor befelé is húzott, s gyakori helyváltoztatásaival sok zavart idézett elő a szovjet csapat védelmében”. Puskás „a gólhelyzetek kialakításában is elsőrendű szerepet játszott”, Kocsis „a második félidőre erősen feljavult. Sokkal többet mozgott és igyekezett az egész csatársort összefogni”. A hazaiak közül Igor Netto emelkedett ki: „Ő volt a szovjet csapat legjobbja. A technikailag és taktikailag is kitűnően képzett játékos végig nagy formában küzdött. Szerelései a legtöbbször jól sikerültek, ő indította el a legtöbb támadást, labdavezetése kitűnő volt és leadásai is szinte mindig a legjobb helyre kerültek.” Bukovi Márton elégedetten mondta: „A világbajnokság óta ez volt a magyar együttes legjelentősebb mérkőzése. Felkészülésben, fizikailag és taktikailag egyaránt megállta helyét a csapat, s a jó felkészülés adta nyugodtság látszott rajtuk a válságos időszakokban is. Egy szív, egy lélek, egy gondolat volt a csapat. Persze, vannak még feladataink elsősorban egyesek gyorsaságának javításában. Ez azonban már a könnyebbik feladat.” A hazaiak szakvezetője, Kacsalin elismerte: „Meg kell mondanom, mi nagyon igyekeztünk, mindent elkövettünk a győzelem érdekében, a magyar csapat azonban ezúttal meglepően bírta az iramot. Részünkre váratlan volt ez a magas fokú erőnlét. Úgy látszik, a nagy hanyatlásnak már vége, s hamarosan ismét a régi lesz a magyar együttes.”

Az ellenfél csatára, Szergej Szalnyikov dicsért minket: „Én lelkes híve vagyok annak a játéknak, amit a magyaroktól annyiszor láttunk és már évek óta harcolok a minél szélesebb körben való elterjesztésén. Rendkívül sokat tanultam Puskástól és Kocsistól. Huszonhét éves koromban kezdtem el alkalmazni azokat a dolgokat, amiket tőlük láttam. A legnagyobb örömöm pedig az volt, amikor tavaly Budapesten azt a dicséretet kaptam, hogy a szovjet csatárok közül az én játékom közelíti meg legjobban a magyar sztárok játékát”.

A győztes gól szerzője, Czibor Zoltán az öltözőben eufóriában jegyezte meg: „Legyőztük a kommunizmust!” Ez későbbi visszaemlékezésekből derült ki, talán mondani sem kell, a Népsport ezt nem írhatta meg. Másról viszont áradozott: „A játék egyes időszakaiban gyors, pontos volt az összjáték, a támadásbefejezésekben olyan elemeket lehetett felfedezni – lyukra perdítés, lyukra futás, helyváltoztatás –, amely a legjobb magyar válogatottat jellemezte.” Durva mérkőzés volt, Ogonykov, Sztrelcov és Ivanov faragta a mieinket, ezt a Szovjetszkij Szport is elismerte, igaz Sándor szintén adott nekik. De a banketten már „régi barátokként” beszélgettek a felek, az NS le is vonta a következtetést: „A megbánás és a megbocsátás szelleme mintha még szorosabbá tette volna a régi sportbarátságot a szovjet és a magyar labdarúgók között.” A gólnak azért volt utóélete: Czibor komáromi szülőházának az ablakát köpködték, dobálták a szemközti szovjet laktanya katonái. Persze ezt sem írta meg a Népsport…

Azt viszont igen, hogy először nyert a válogatott Moszkvában!