Pusztai László utolérhetetlen volt
Szülővárosában, Szentesen kezdett futballozni Pusztai László, a Kinizsiből 19 esztendősen igazolta le a SZEAC. Jó szemük volt a szegedieknek, mert akkoriban még enyhén szólva sem volt kész játékos. „Egyetlen erényemből éltem, abból, hogy ha elindultam a labdával, nem ért utol egy versenyagár sem. De tanítani senki sem tanított, az alapok egyszerűen kimaradtak. Úgy kerültem az NB I B-be, hogy nem tudtam hármat dekázni” – emlékezett.
Ezzel együtt a Szeged az ő főszereplésével (is) első lett a másodosztályban, s feljutott az NB I-be. A csapat másik húzóembere Kozma Mihály volt. Pusztai 11, Kozma 20 gólt szerzett a szegedi 54-ből. A szélső 1967. március 5-én játszotta első NB I-es mérkőzését (Szeged–Szombathely 0:0), amikor is „csak Pusztai jelentett veszélyt a vendégek kapujára”. Egy hét múlva a Hungária körúton (MTK–Szeged 1:1) az értékelés szerint „ügyesen játszott”. Gyors volt, mint a villám, Varga Gyula nem tudta tartani, egyszer úgy leterítette, hogy öt percig ápolták.
Bekerült a B-válogatottba, de 1967. április 23-án az utánpótlás-válogatottban játszott Belgrádban (Jugoszlávia–Magyarország 0:0), igaz csak 40 percet, mert húzódás miatt elhagyta a pályát.
Jól ment neki a játék, nem véletlen, hogy 1968 végén, a SZEAC kiesése kapcsán az volt a hír, hogy Kozmával együtt viszi a Bp. Honvéd. A szegediek kettejük nyakába varrták a búcsút, Varga János szakosztályvezető szerint is „sok van a rovásukon”, leginkább az, hogy megszédültek, amikor a fővárosból keresték őket. Ezért aztán: „A csapatot együtt tartjuk. Kulcsembereink, nem adjuk ki őket! Úgy véljük, ki kell köszörülniük a becsületükön, a sportkörön esett csorbát. Az NB I B-ben kell bizonyítaniuk. Reméljük, ezt a törekvésünket az MLSZ teljes erejével és tekintélyével támogatni fogja” – mondta a szakosztályvezető.
A szövetség persze a Bp. Honvédot támogatta, s 1969. január 6-án Pusztai és Kozma a csapat játékosa lett. Magony Miklós, a klub főtitkára kiemelte, hogy Kozma teljesítette ígéretét azzal is, hogy Pusztait hozta magával.
Aztán a nyitányon, Tatabányán mindketten ott voltak a győztes csapatban (2:0), „harcos erényekről tettek tanúbizonyságot. Teli voltak tűzzel, lelkesedéssel és – nem tévedés – harcossággal is, mint a szilaj csikók” – írta a Népsport. Pusztai a lap szerint a győztes meccs után így szólt Kozmához: „Te, emlékszel, miket meséltek Szegeden? Hogy rossz a szellem a Honvédban, kiutálnak majd bennünket. Én csak akkor érzem rosszul magam, ha azokra a szövegekre gondolok. Ezek rendes, jó srácok, úgy fogadtak, mintha köztük nőttem volna fel és valahonnan messziről érkeztem volna vissza.”
Biztos így volt (vagy nem), mindenesetre ment neki a játék. Például a Marseille (Csehszlovákia –Magyarország 4:1 és oda a vb-szereplés) utáni, mindössze 1000 nézőt számláló Fradi elleni győztes bajnokin (5:2) két gólt lőtt, s mellette „ő volt a mezőny legjobbja, ügyesen cselezett, gyors támadásokat vezetett és kapura is veszélyes volt”. A Lazio elleni győztes (2:1) római Közép-európai Kupa-meccs után pedig Alberto Lenzini, az olasz klub elnöke elmondta, hogy Kocsis Lajossal együtt szívesen látná a csapatában.
Minden rendben volt 1974-ig, amikor a Bp. Honvéd vezetői úgy érezték frissíteniük kell, mert a játékosok nem hozzák azt, amit várnak tőlük. „Ez az összetétel valami miatt rossz. És nemcsak a játéktudásra gondolok elsősorban, hanem az emberi tulajdonságokra is” – így Faragó Lajos edző.
Nyáron aztán Pusztait elcserélték Páncsics Miklósra a Fradival. Sokat nem gondolkozott a váltáson, ideje sem volt rá, ám aztán kiderült, élete legjobb döntése volt. „A legtöbbet Komora Imrének köszönhetek, aki a Bp. Honvéd szakosztályvezetőjeként javasolta, hogy küldjenek el. Ha akkor nem kerülök a Fradiba, nem is tudom, mi lett volna a sorsom” – nyilatkozta később.
A Fradiban tényleg befutott. Dalnoki Jenő bízott benne, épített rá. Már első meccsén, 1974. augusztus 31-én a Csepel ellen (3–1) gólt lőtt, ahogy 1976. június 9-én a Videotonnak is (1–1), ez az egy pont kellett ahhoz, hogy bajnok legyen a Ferencváros. A Népsport igazán klasszikus példával élt: „Luther Márton kiérlelt életbölcsességet sugárzó megállapítása szerint, aki harmincéves korában nem erős, az hagyjon fel minden reménnyel. Nos, Pusztai Laci márciusban múlt harmincesztendős és erőnlétéről a legilletékesebbek, a balhátvédek panaszkodhatnának istenigazában.”
Utolsó meccsét kezdőként 1980 decemberében a Tatabánya ellen játszotta a Fradiban (3–0), a Népsport úgy harangozta be játékát, hogy „az FTC-ben ismét a veterán Pusztai a jobbszélső”. Aztán a 30. percben övé volt a második gól, csak ő reagált egy lepattanó labdára. Mindenki nézelődött, mire megy a tatabányai kapus, Kiss Imre, ám „a Ferencváros »öregje« minden erejét összeszedve sprintelt a kapu felé, hátha sikerül valami… Sikerült!”
Úgy volt, hogy szerződteti a spanyol Elche, ám a korra jellemző bürokrácia közbeszólt, így Ausztriában, az Eisenstadtban futballozott még. A jobb szélen kezdett, játszott bal- és jobbhátvédet egyaránt – mindenki megelégedésére, majd hazajött, várta a szakosztályvezetői poszt az Üllői úton.
Mielőtt rátérnénk hivatali idejére, essék szó a válogatottságról is. A Marseille utáni fiatalítás jegyében Hoffer József betette a Jugoszlávia elleni (2:2) első meccsén Belgrádban, de nem látott a lámpaláztól, semmi sem sikerült neki. Így aztán itt is Fradi-játékosként jött a megváltás, Baróti Lajos számított rá, Fazekas László cseréjeként a jobb oldalon. Legemlékezetesebb meccse a Szovjetunió elleni itthoni vb-selejtező (2:1) 1977-ben, amikor jött 66. perc: „A jobb oldalon, az öt és felessel egy magasságban bedobáshoz jutott a magyar csapat. Pusztai óriási ívű, beadásnak is beillő, hatalmas partdobására a szovjet védők gyűrűjében a jobbösszekötő helyén magasra felugró Kereki emelkedett a legjobb ütemben és nagyszerű csúsztatott fejessel (…) a kapu jobb oldalába küldte a labdát”. Bedobása taktikai fegyver volt, nem véletlen, hogy előtte Baróti kapitány nem engedte meg, hogy ő dobja a taccsot. A világbajnokságon az olaszok és a franciák elleni 1–3-nál kapott szerepet, ám ahogy a többiek, ő sem váltotta meg a világot.
És most vissza az irodába. A szakosztályvezetői poszthoz. A lényeg: „Az Eisenstadtnál volt egy ember, aki gépelni is tudott, s tulajdonképpen egy hatalmas aktatáskából elvezette a klubot… Számára megadatott a napi döntés lehetősége, pénze, hatalma, jogköre volt az azonnali intézkedésekhez. Ezzel szemben (…) engem például tulajdonképpen csak a címem különböztet meg egy technikai vezetőtől vagy éppen egy intézőtől… Ami többletet adhatok, az elsősorban játékosmúltamban gyökerezik. Tisztában vagyok minden játékosstiklivel, engem nem nagyon lehet átrázni, megetetni, vagy éppen megmagyarázni, hogy valaki miért játszott rosszul, a csapat miért kapott ki” – magyarázta a korlátait, miközben halk szavú, ám szigorú, sokra hivatott vezető volt.
Aztán 1987. július 6-án balatoni nyaralásról tartott haza a családjával Budapestre az M7-es autópályán. Az autóban felesége, Ágnes mellette ült, hátul meg a két gyereke, a 14 éves Lacika és a 12 éves Fruzsina egy kis rokonnal, a 14 éves Viktorral. Egyszer csak a szembesávból átrepült egy durrdefektes autó. Pillanatok alatt bekövetkezett a tragédia. A balesetben hatan haltak meg. Pusztai László és a felesége, a másik kocsiban pedig a sofőr és három lengyel stoppos. Lacika, Fruzsina és Viktor túlélte a karambolt.
 Született: 1946. március 1., Szentes |
