Népsport: a magyar kard ősbohém zsenije

2026.10.27. 10:58

Címkék

Nemcsak sportága, családja is a vívás volt, hiszen mindvégig édesapját jegyezte edzőjeként. Neki, mesterének szeretett volna bizonyítani a 60 éve született Köves Csaba, nem hitte, hogy sikerült.

Nincs dokumentált nyoma, hogy hol született Köves Csaba, ám az biztos, hogy egyéves korában már Szolnokon lakott a család. Akkor szerződött oda édesapja, Köves Mihály, aki azon ritka vívómesterek közé tartozott, aki magas szinten oktatta a tőr- és a kardvívást egyaránt. Fia úszott, tornázott, atletizált, hogy aztán kardvívóként alkosson maradandót.

Tizennyolc éves koráig a Szolnoki MÁV sikereit gyarapította, a Tiszaparti Gimnáziumban letett érettségije után 1985-ben Budapestre költözött. Az Újpesti Dózsa vívója lett, s szinte azonnal csapatban bajnok (Gedővári Imre, Szetey András, Csongrádi László, Szabó Bence és Nagyházi Zoltán társaságában).

És ezzel elindult a szekér. Világversenyen csapatban szerezte érmeit, ami bántotta, hiszen: „Itt tartozom saját magamnak és edző-édesapámnak, Köves Mihálynak. A világbajnoki cím jelezné, hogy az eddigi munkánknak volt eredménye. És az sem mellékes, hogy akkor jobban megismernének az emberek, megtalálnának a szponzorok is. Mindent odaadnék egy egyéni világbajnoki címért vagy az olimpiai aranyért” – nyilatkozta később. Az pedig különlegesség, hogy: „Talán hihetetlen, de minden eddigi viadal a fejemben van, még az úttörőversenyek is. Gyakran álmodom újra az asszókat, s mindig más-más formában. Egyrészt álmodom arról, mit csinálnék másként a páston, aztán meg azt is megálmodom, mit tennék a győzelem után, hogyan ünnepelnék.”

Olimpiai kardezüst Barcelonából: Köves Csaba balról a második

Ennek jegyében szívesen felidézte, amikor úgy nyerték meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK) 1988-ban, hogy Gedővári már nem volt közöttük, a Vasasban vívott. Ami a Szlavia Szófia elleni döntőt illeti, meg kellett vernie Georgi Csomakovot a kupagyőzelemért. Sikerült (5:3), és máris írta a Népsport: „Köves Csaba, tessék a nevet megjegyezni!” A csapat (mellette Szabó Bence, Szetey András, Csongrádi László, Navarrete József) átlagéletkora 24.2 év volt, a Népsport pedig máris jött a „Juventus ventus” latin szállóigével. („Fiatalság szél”, elterjedten: „Fiatalság bolondság”. A magyarázat nem éppen érthető, de talán éppen ezért lehet érdekes: „A szél nem gondolkozik, melyik házat söpri el, belekerül a jó családé is, a rossz családé is. A fiatalság ereje többek között a szélben van, s csak később a gondolkodásban.”)

Egy évvel később (1989) jött a denveri világbajnokság, ahol egyéniben negyedik lett. Szerinte azért, mert: „Szilaj csikó voltam, tele erővel, és még nem ismert a világ, mindenkit megleptem a páston. Szemtelenül vívtam, kockáztattam.” Az elődöntőben a szovjet Viktor Kirijenkótól kapott ki, a bronzéremért a német Felix Beckertől, de előzőleg legyőzte a magasan jegyzett bolgár Vaszil Etropolszkit. A budapesti világbajnokságon (1991) az első világbajnoki arany – Nébald Györggyel, Szabó Bencével, Bujdosó Imrével és Abay Péterrel. A döntőben a Szovjetunió ellen nem vívott, de az elődöntőben, a németek ellen az övé volt a döntő asszó Jörg Kempenich ellen, győzelmével lett 8:8 és találataránnyal finálé.

A barcelonai olimpiát (1992-ben) legszívesebben elfelejtette volna. „Kikaptam egy Antonio García nevezetű spanyoltól, aki azelőtt sohasem győzött le, de még megszúrni sem mert. Hát mikor kapjak ki tőle, ha nem az olimpián? Bután vívtam ellene, minden hibámra emlékszem. Ha nincs ez a kisiklás, döntős vagyok” – mesélte.

Négy évvel később Atlantában (1996) nem jutott a 16 közé, az általa legtöbbször legyőzött Steffen Wiesinger állta az útját. „Nyugodt voltam, talán túlontúl is az. Nem éreztem semmiféle izgalmat. Az ilyesmihez Wiesinger túlságosan jó vívó”.

Harmadik, egyben utolsó olimpiája Sydney volt (2000). És pályafutása utolsó versenye. Nem feltétlenül önszántából, az események – ez egyértelmű – rákényszerítették.

Nem vívott jól. Sőt. Egyéniben a nyolc közé jutásért kikapott az olasz Toni Terenzitől. „Ki lehet tőle kapni, akár olimpián is, csak nem éppen felemelő érzés, főleg 14:14 után, még akkor sem, ha sokak szerint a 13:11-es Köves-vezetést követően 13:14-re fordító olasz ellen téves ítélet eredményezte az egyenlítést” – összegzett a Nemzeti Sport, tudósításában „a magyar kard kétszeres olimpiai ezüstérmes ősbohém zsenijének” kinevezve Kövest. Megjegyzendő, a titulus ellen nem volt kifogása, azt viszont nem értette, hogy miért éppen ekkor kellett előjönni vele.

Nem mellesleg őrület volt, ami kardban történt Sydneyben. Az aranyérem a román Mihai Claudiu Covaliué lett, a franciák tartalékját Mathieu Gourdaint győzte le a döntőben, a bronzérmet a német Wiradech Kothny szerezte meg. „Ezt a románt csak az idén háromszor vertem, egyszer tíz egyre, Gourdain bárhol máshol, bármilyen versenyen az első körben kiesne, Kothny pedig olyan, mint egy ugrómókus, csak erő, semmi technika, amikor a múltkor iskolázni láttuk, fetrengtünk a röhögéstől…” – értékelt Köves, ám tudta, hogy neki leginkább Terenzi ellen lett volna dolga.

Meg persze csapatban, ahol a fiúk azonnal kikaptak az oroszoktól (39:45). Köves rémesen vívott, bennragadt a rajtnál, háromból három asszót azonnal elbukott, –14-ggyel lépett le a színről.

Kovács Tamás technikai igazgató egy igencsak beszédes karmozdulattal jelezte, hogy ha értékelnie kellene, nem állna jót magáért – majd eltűnt a színfalak mögött. Később sem jött elő, amikor pedig illett volna, de egyelőre ott tartunk, amit Köves mond: „Borzasztó érzés, nem kívánom senkinek. Azt hiszem, ha összeszámolom, kis túlzással az egész pályafutásom alatt nem csináltam tizennégy mínuszt csapatban.”

Csapatban rendre villogott, egyéniben egy hajszál mindig hiányzott

A játékoknak október elsején lett vége, 25-én az volt a hír, hogy a szövetség elnöksége elfogadta az olimpiai beszámolót – miközben a sportág mindössze egy érmet szerzett: Nagy Tímea, de ő aranyat. Ezzel együtt Kovács Tamás fegyelmi tárgyalást rendelt el Köves Csaba ügyében, mivel úgy látta, a válogatott vívó sportemberhez méltatlanul viselkedett a sydney-i olimpián. E szerint néhány nappal a verseny előtt a tízórai takarodó helyett fél egykor érkezett meg a csapat szállására. Aztán kiderült még, hogy korábban más súlyos fegyelmezetlenségek is akadtak, de Kovács Tamás hozzáteszi, hogy a korábban történteket saját hatáskörében rendezte, büntette, majd beválogatta az olimpiára – szintén a saját hatáskörében.

Egy hónappal az olimpiai vívóversenyek után aztán elővett mindent. Hogy miért, az talán már sohasem derül ki, de kell lennie valaminek mögötte. „Köves Csaba egyértelműen hatalmasat hibázott. Félő, hogy a kapitány sem kisebbet. Azon, persze, kár gondolkozni, hogy indult volna-e fegyelmi, ha a csapat negyedik, netán harmadik, esetleg második, vagy mondjuk aranyérmes…” – kérdezi a Nemzeti Sport.

A szövetség két ülésben tárgyalta az ügyet, Kovács Tamás egyiken sem volt ott. Az elsőn „más irányú elfoglaltsága” miatt, a másodikon, mert éppen akkor (mikor máskor…?) az olimpiai csapat értékelését tartotta máshol. Elszánt volt a hangulat, nem véletlenül lett a Nemzeti Sport címe: „Köves: nyilvános akasztás helyett felfüggesztés”. Nem mellesleg Köves jogi képviselője vívótársa, Nébald György volt. Ő mondta: „Ha Köves esete kirívó lett volna, akkor azt a kapitánynak másnap, a helyszínen jelentenie kellett volna a csapatirodán.”

Köves Csaba ettől kezdve elkerülte a vívótermeket, kivonult a sportágból. Fiatalon, 59 esztendősen hunyt el. Vívótársa, Szetey András búcsújában zseniként említette, korábbi párja, Lantos Gabriella így búcsúzott tőle: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy Csabával lehettem, amikor élete nagy csatáiban győzött, és mellette lehetettem, amikor élete legnagyobb csatájában nem tudott nyerni.”