Népsport: elmaradt az ötödik félidő

Négy feltűnést keltő idegenbeli győzelem után (Jugoszlávia 3:1, Szovjetunió 1:0, Franciaország 2:1, Ausztria 2:0) helyreállt a bizalom a magyar futball iránt, szinte biztos volt benne mindenki, hogy a svédek ellen a Népstadionban is győz Bukovi Márton csapata. Izgalom egyébként is akadt a magyar sportban, kijelölték ugyanis a melbourne-i olimpiára utazó magyar csapatot, a nyílt(abb) légkörre jellemző, hogy sokan kifogásoltak a kísérők nagy számát, s kiemelték, hogy személyi torzsalkodások zavarják az olimpiai csapat felkészülését. Sebes Gusztáv a MOB elnökeként elmondta, hogy „a sportvezetés hibái részben következményei voltak azoknak a nagy hibáknak, amelyeket a politikai vezetők követtek el. Súlyos hiba volt úgy beállítani a sportban elért sikereinket, amely némi kárpótlást nyújtott a gazdasági és más téren elkövetett hibákért és kudarcokért”.

Bukovi Márton készséggel beszélt az őszi eredményekről. Szerinte Belgrádban és Moszkvában még csak küzdött a csapat, Párizsban és még inkább Bécsben – már játszott is. Nem ájult el a produkciótól, hiszen: „A wembley-i mérkőzés hősei az eltelt 3 év alatt nem lettek fiatalabbak. Formájukat és régi frissességüket akkor is nehezen tudták volna megtartani, ha időközben az évek múlásával egyenes arányban váltak volna rendszeresebbé, tervszerűbbé és erőteljesebbé edzéseik és kiegyensúlyozottabbá életmódjuk. Az elmulasztott edzések és a rendszertelen életmód következményei megvannak, s ezeket egyik napról a másikra megszüntetni nem is lehet.” A szövetségi kapitány az őszi sorozat öt nehéz mérkőzését egy „öt félidős nagy csatának” nevezte. Az ötödik félidő, a Svédország elleni mérkőzés, amely október 28-ra lett lekötve a Népstadionban.

A keretben csak egy változás volt, Csordás Lajos átkerült a Stockholmban fellépő B-válogatottba, erősítendő a csatárjátékot. Kialakult a program, a játékosok október 23-án indultak Tatára, előtte gőzfürdő volt a program, Tatára egy edzőmeccset terveztek a Komáromi Törekvés ellen. Bukovit támadták, hogy nem fiatalít, a követelést jogosnak tartotta, de fontos, hogy „a válogatott nem kísérleti csapat”. A jövőre nézve elmondta: „Két utánpótlás válogatottat szervezünk, s ezekbe bevesszük a legtehetségesebb 19–24 éves játékosokat. Gondoskodunk az utánpótlás-válogatottak rendszeres foglalkoztatásáról. Biztosítunk számukra nemzetközi mérkőzéseket.”

A Népsport nem tartotta helyesnek, hogy a válogatott mellett dolgozó szakemberek klubedzők is, Bukovi a Bp. Dózsánál, Baróti Lajos a Vasasnál, Sós Károly a Bp. Kinizsinél, Lakat Károly pedig a Szegedi Haladásnál volt főállásban. „Úgy véljük, nem szerencsés helyzet, hogy a válogató bizottság tagjai egyben klubcsapatoknak edzői is. Egyszerre két helyen nem lehetnek. Saját csapatuk menthetetlenül háttérbe szorult. Sokan ezt nem akarják, vagy nem tudják megérteni. Nem látják azt, hogy a válogatott csapat sikere lendíti előre az egész magyar labdarúgás fejlődését” – írta az újság.

Miközben egyre élesebben kritizált, Pető Béla leszögezte: „A sportban is fellelhető volt többé-kevésbé a személyi kultusz, az önkényeskedés, a parancsolgatás, az adminisztratív intézkedések, a közvélemény semmibevevése, bevált, régi szakemberek félreállítása.” 

Réti Anna pedig egy meg nem nevezett, teljhatalmú sportvezetőről szól, akitől egyik pillanatról a másikra megvonták a bizalmat: „Felállt az asztaltól, összeszedte az iratokat. Kezével végigsimította kissé őszülő haját. A szavak súlyától és saját gondolataitól meggörnyedt. Már nem is érezte magát olyan reprezentatív egyéniségnek. Kinyitotta a páncélszekrényt, hogy egy kis szíverősítőt töltsön magának. Azután meggondolta. Nem ivott. Állt a homályba borult szoba közepén. Nézte a bútorok körvonalait. Búcsúzott önmagától. Lassan egész sötét lett. Bealkonyult. De valahol a szívek mélyén kisütött a nap.”

Egy héttel a magyar–svéd előtt bajnoki forduló volt, a Bp. Vörös Lobogó meglepetésre kikapott a Bp. Dózsától (1:3). A meccsen kiállították Hidegkuti Nándort, mert megsértette Mogyorósi partjelzőt. A légkörre pedig jellemző volt, amit Major játékvezető mondott: „Ha minden megjegyzést megtoroltam volna, talán egyedül maradtam volna a játéktéren.”

Ezzel együtt nem változott a válogatott összeállítása, maradt a Grosics Gyula – Kárpáti Béla, Börzsei János, Kotász Antal — Bozsik József, Berendi Pál – Sándor Károly, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán csapat.

Október 23-án kedden utcára vonult a nép, kitört a forradalom, a válogatott futballmeccs enyhén szólva sem volt aktuális. A rádió akkor már legendás riportere, Szepesi György a sportra hivatkozva felhívással igyekezett csillapítani a (forradalmi) kedélyeket. A korabeli beszámoló szerint felolvasta a Rádióban a sportolók nevében megfogalmazott felhívását. Szavait az érintett sportolók kétkedéssel fogadták. Szepesi beszédében azt hangsúlyozta, hogy ha visszaállna a nyugalom és a rend, győzhetnének a hétvégi magyar–svéd futballmérkőzésen, és szép eredményt érhetnének el Melbourne-ben. Szepesi visszaemlékezése szerint: „Szalai Béla, a Politikai Bizottság tagja odasodródott mellém. »Neked is el kéne mondanod egy rövid rádióbeszédet.« Megkérdeztem, mire gondol. Próbáljak meg a sportról beszélni, a közelgő magyar–svéd és a melbourne-i olimpia talán csillapítólag hat a sportrajongó tömegekre. Kötélnek álltam. Mondtam Szalainak, mutassuk meg a szöveget a miniszterelnöknek. Nagy Imre elolvasta: »Kell ez? Nem túlságosan gyermeteg ilyen helyzetben futballmeccsről beszélni?« Gondolatai, szerintem, már egészen máshol jártak. »Hát, ha gondolják…« – mondta, és tovább lépett volna. Én azonban ennyivel nem értem be. Nagy Imre elé álltam: »Kérem, Nagy elvtárs, adja az írásra a szignóját.« Nagy Imre rám nézett cvikkere alól, s szó nélkül rátette kézjegyét a szövegre.”

Szepesi pedig beolvasta: „Magyar Sporttársak! Kedves Barátaim! Óriási erőpróbák sorozata előtt áll sportunk. Milyen felemelő, könnyesen boldog érzés lehetne, ha ismét büszkén kúszhatna fel a piros-fehér-zöld magyar lobogó a győzelmi árbocra. Mindehhez azonban rendre, nyugalomra, az oktalan vérontás megszüntetésére van szükség!”

Később Szepesi elismerte, hogy hibázott: „Senki sem hatalmazott fel, hogy a sportolók nevében beszéljek, ehhez nem volt jogom.” Hozzátette, senki sem kényszerítette, hogy elmondja a beszédét. „Nyugodtan mondhattam volna: rosszul érzem magam, már nem voltam otthon huszonnégy órája, biztos, hogy fegyverrel senki sem kényszerített volna semmire. A dolgoknak azonban van öntörvényük” – mondta.

Szepesi akciója enyhén szólva sem keltett elismerést. A vízilabdázó Gyarmati Dezső és a kardvívó Kárpáti Rudolf például kerek-perec közölték, hogy többet Szepesit nem engedik közvetíteni, majd a sportolók nem engedték, hogy velük utazzon Melbourne-be, az olimpiára. 

És még mindig nem volt vége. Szepesi – a szintén rádiós Regős Sándor visszaemlékezése szerint – igyekezett alkalmazkodni a rendszerhez. „Galambos” fedőnéven ügynök lett, nem mellesleg az 1958-as futball-világbajnokság előtt leszögezte, hogy „eredményes világbajnokság esetén szét lehetne zúzni a Puskás–Kocsis-legendát.” 

A világbajnokságon végül összejött a házigazda svédek elleni meccs, csoportmeccsen kaptunk ki 2:1-re, az pedig szintén történelem, hogy aznap játszottunk ki-ki meccset Walesszel (1:2), amelynek hajnalán kivégezték Nagy Imrét és társait. Mielőtt a meccs este hétkor elkezdődött a Rasunda Stadionban, már mindenki tudta, mi történt a Kozma utcában. A lelátón kevés néző üldögélt, többségükben magyarok, akik a forradalom után emigráltak Svédországba. Középen lyukas piros-fehér-zöld zászlókat lobogtattak, mindegyikre fekete gyászszalagot kötöttek.