Örök Öcsi bácsi – Deák Zsigmond publicisztikája

„Most már akkor mehetünk a pi…ba? – Hát, szerintem mehetünk.” És mentünk is, Szántó Imre és jómagam. Történt mindez 2022 májusának végén Csepelen, a Kozma István Magyar Birkózó Akadémián, ahová amolyan szakmai eszmecserére, tapasztalatszerzésre érkezett a társsportágnak számító ökölvívás mesteredzője, mindenki Öcsi bácsija. Mivel régi jó ismeretségünk okán én „vajaztam le” a látogatását, büszkén repkedtem körülötte, mint kolibri a virágok között, de nem voltam egyedül: ugyanígy tett a KIMBA-alapító Németh Szilárd, a magyar és a nemzetközi szövetségben egy­aránt csúcsvezető Bacsa Péter, valamint az olimpiai, világ- és Európa-bajnok szakmai igazgató, Lőrincz Tamás is. Mindenkit elvarázsolt. A pincétől a padlásig cipeltük magunkkal az öreget, akarom mondani a rutinos mestert – 78 esztendős volt akkor –, mégis, jobban belegondolva maradok az öregnél, mert pontosan tudom, hogy nem sértődne meg rá. „Az vagyok, vagy nem?” – kérdezne vissza jellegzetes reszelős hangján. Szóval büszkén mutogattuk végig a létesítményt, PPT-előadásokat tartottunk neki az itt folyó szakmai munkáról, ő a mester­edzők falánál időzött hosszabban, elmesélve, melyik birkózókollégához milyen közös történet fűzte. Már több mint két órán át tartott a látogatás, szerintem el is fáradhatott, ekkor zajlott le az említett rövid, s belátom, nem különösebben épületes, sokkal inkább profán, de legalább őszinte diskurzus.

Ha ebből, no meg a 2008-as pekingi olimpián elhíresült szünetbéli tanácsai alapján – amikor a kiváló rádiós, Sipos János találó megfogalmazásában az ökölvívás nyelvén, magyarul káromkodva kapacitálta nagyobb aktivitásra Pimpát, alias Bedák Pált – próbálnánk megítélni Szántó Imrét, egy szabadszájú, régi vágású trénernek hihetnénk, akinek néhány tanítványával szerencséje volt. S ha így tennénk, a lehetőség szerinti legtávolabb kerülnénk a valóságtól. Az ő egyik szuperképessége ugyanis az volt, hogy gyakorlatilag mindenkivel megtalálta a hangot és a hangnemet a kezdő bunyós cigánypurdétól a tudományos akadémia rendes tagjáig bezárólag. Rengetegszer hallottam keményen szólni a ringsarokban, de épp ezzel érte el a célját, például 2000-ben Liverpoolban Lakatos Pál szintén kapott tőle hideget-meleget, viszont miután megszerezte az olimpiai kvótát, sértődés helyett párás szemmel rebegte: „Mindent Öcsi bácsinak köszönhetek…” Cserébe Kovács Istvánnal vagy Erdei Zsolttal általában úgy beszélgetett meccs közben a mester, mintha épp a Városligetben sétálgatnának piknikre készülődve. Ami pedig a szakmai tudását és az intellektusát illeti, néhány edzőkollégájával, például idősebb Balzsay Károllyal együtt fároszként emelkedett ki a bokszközegből.

Ha valami gond volt vele, talán épp az, hogy az édesapjától, Szántó Csöpi bácsitól és a számára minden szempontból etalonnak számító Papp Lászlótól örökölt, majd saját magától bővített-tökéletesített hatalmas tudásmennyiséget nehezen adta át a követőknek. Lehet, ha keresett is, nem talált méltó utódot, de nem fennhéjazásból, kivagyiságból, mert magát a tudást, a másét is az élet minden területén készséggel elismerte. A KIMBA-látogatása után például így lelkendezett: „Számomra mindig elismerésre méltó a birkózók elhivatottsága, akaratereje, ami a jelek szerint napjainkra sem tűnt el, legalábbis az eredmények ezt mutatják. No meg ez a nagyszerű létesítmény is, amelyben egyrészt emléket állítanak a dicső múltnak, másrészt megalapozzák a hasonló jelent és jövőt. Igazán mélyenszántó és értékes volt az a szakmai anyag is, amit mutattak nekem, csak gratulálni tudok a programhoz és a megvalósításhoz egyaránt, látszik, hogy itt igazán kiművelt emberfők foglalkoznak a sportággal. Le a kalappal a birkózók előtt!” Aki ismerte Szántó Imrét, pontosan tudja, hogy ezeket a szavakat nem szervilis hízelgésnek szánta, mert ha valami, akkor a szolga­lelkűség, a talpnyalás összeegyeztethetetlennek számított a személyiségével. De azt sem értékelte különösebben, ha neki hízelegtek, átlátott a szitán…

Nyugodtan elmehetett volna standuposnak, mert egyszerre volt szenzációs humora és borotvaéles esze. Aki mikrofonok erdeje és kamerák előtt, közvetlenül a már említett Lakatos Palika sydney-i olimpiai kiesése után azt tudja mondani, hogy „egy tíz évvel ezelőtti Lakatos valóban simán verte volna a koreait, mert akkor az még csak kilencéves volt”, az kabarészínpadra való őstehetség. Szórta is a sziporkáit, szurkálódásait, mert a modora néha legalább olyan érdes volt, mint a hangja, de csak az kapott tőle „stuffot”, aki megérdemelte. Minden bunyósának fennen hirdette, hogy „te ne gondolkodj, arra itt vagyok én”, ahogy Kovács István (akit sohasem hívott Kokónak, mindig Pistinek) is említette a kispesti temetőben elhangzott, egyszerre vidám és szomorú, mély értelmű és érzésű, felemelő gyászbeszédében.

Szerintem a mester hamar rájött, hogy Pistát hagyhatja gondolkodni, pontosabban nyugodtan gondolkodhatnak együtt… Büszke vagyok rá, hogy hozzám is így állt, mert ugyan sosem voltam a tanítványa, de igazán jó szakmai, majd emberi kapcsolatba kerültünk a kilencvenes évek közepétől. Habár kiváló rögtönzőnek számított, embert nem láttam még nála alaposabban készülni egy-egy interjúra, mint ő, ha kellett, bejött a szerkesztőségbe is, majd utána rendre kérdezgette: „Jó lesz így?” Mindig megnyugtattam, de nemcsak magáért a megnyugvásért, hanem mert tényleg jó volt úgy.
Megbízott az értékítéletemben, ahogy én is az övében, nagyképűen fogalmazva egy hullámhosszon voltunk, egy húron pendültünk a huszonhat évnyi tapasztalat- és korkülönbség ellenére. Mindig megköszönte a vele készített cikkeket, gratulált, ha valami más témában neki tetszőt írtam, s a maga módján meg is dicsérte az idők során magamra szedett bokszszakmai tudásomat: „Annyi meccset látott már, nehogy már ne tudja legalább így lepontozni!” Ezzel persze a pontozók is kaptak egy döfést, hiszen azt vallotta, „a bírónak nincs hazája, a bíró bíró!” S amikor mondtam neki, hogy annak idején birkózóbíró voltam, azt felelte, „rendben, maga a kivétel”. Nem jártunk össze, de sokat beszélgettünk, azután is, amikor már másfelé sodort az élet és nem tudósítottam a boksz világeseményeiről, s ő is leköszönt a szövetségi kapitányi posztról. Sohasem csak az ökölvívás és az újságírás került szóba közöttünk, hanem minden más is, mert Öcsi bácsi elképesztően tájékozott volt a világ dolgaiban, szinte fizikai örömnek éreztem vele eszmét cserélni. Ha nekem esetleg nem, neki mindig akadt eszméje, ráadásul folyamatosan képezte magát, bőven a hetven fölött a rabbiképzőn még tudományos kurzusra járt…

Nyolcvan fölött pedig már tudtuk, láttuk, hogy súlyos beteg, utolsó hónapjait a családtagjai mellett legkedvesebb és egyben legeredményesebb tanítványa, Kovács István gondoskodása mellett töltötte, ha testben nem is, lélekben fokozatosan egyre távolodva az árnyékvilágból. A temetésére a még élő régi kispesti haverok mellett (igazi lokálpatriótának számított arrafelé) annyi tanítványa jött el, mint égen a csillag, a Fradi komplett vezérkara, más klubok képviselői, sportvezetők, újságírók, alig fértünk el a ravatal körül a helyi temető zsidó parcellájánál. A felélénkülő szél néhányunk kipáját elsodorta, Erdei Madárét többször is, miközben én arra gondoltam, Szántó Imre emlékét viszont nem sodorhatja el semmi. Elment Öcsi bácsi, ha nem is oda, amit a KIMBA-ban említett a maga keresetlen módján, de remélem, olyan helyre, ahová mi, a tisztelői követhetjük majd, ha eljön az időnk. Jó lesz újra beszélgetni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!