Via Gregorio Allegri 14 – Vincze András publicisztikája

GONDOLTAM, HOGY EZ LESZ. Mármint hogy Marco Rossi neve bekerül a találgatási örvénybe mint lehetséges és jövőbeni olasz szövetségi kapitány. Amikor Olaszország elbúcsúzott a világbajnoki álmaitól (egy bosnyák labdaszedő gyerek zsiványsága miatt – ezt csak azért nem részletezem e helyütt, mert az elmúlt napokban a bosnyákok „csodálatos” vb-kijutása kapcsán amúgy sem esett másról szó, mint a Gianluigi Donnarumma kapus háta mögül elcsent tizenegyesrúgó itinerről…), akkor nem az villant be, hogy itt, kérem, totálisan fejre állt már a futballvilág, hanem az, hogy „…és tuti, hogy megkeresik Marco Rossit”. Lássuk be, a nagy lehetőség már érik a magyar szurkolók manapság leginkább kedvelt edzőjének, őszintén szólva azon is lehet csodálkozni, hogy idáig maradt, főleg úgy, hogy a sok nagy „csinnadrattás” külföldi szaki vele ellentétben már régen a világ másik végén vagy legalábbis határainkon túl dolgozik. Ráadásul a nagy többsége úgy húzta el innen a csíkot, hogy tizedannyi remek eredményt, szép emlékű meccset nem hagyott a háta mögött, nem beszélve arról, hogy senki sem bírta (sőt, bírja) a „közeget” oly hosszú ideig (immár kis megszakításokkal tizenkét esztendeje, hiszen a dunaszerdahelyi edzősködést a határ menti kötődés miatt nyugodtan számolhatjuk ittlétnek is), mint a Maestro. Azt persze nem gondoltam, hogy miközben még javában tartott az olaszok jajveszékelése (elnézve a vb-mezőnyt, rögvest teszem is hozzá: okkal!), aközben már jött is a hír és a kérdés, hogy vajon lehetne, lenne-e Marco Rossi szövetségi kapitány, amire maga az illetékes – szintén nagy meglepetésemre – így felelt: „Az évek során több ajánlatot is kaptam, még a Premier League-ből is, de Olaszországból egyszer sem. Ezt megértem: inkább fiatal edzőkben gondolkodnak, én már nem tartozom közéjük, a tapasztaltabbaknál pedig elvárás a Serie A-s múlt, ami nekem nincs. Ha egy vezető helyébe képzelem magam, Marco Rossi szerződtetése kockázatos döntés lenne, hacsak nem ismernek személyesen. Így jelenleg nem látok nagy esélyt arra, hogy Olaszországban dolgozzak a jövőben.”

Ennél szebb üzenetet nem kaphattak a magyar focirajongók (mármint azok, akik nem zsigerileg utálják a magyar focit, akik még a győzelmekből is képesek vereséget kreálni, és akkor is pocskondiáznak mindent és mindenkit, ha éppen olyan kerek a világ, mint a legklasszabb futball-labda), ugyanakkor – mondjuk – egy céges fejvadász és egy HR-es szakember valószínűleg borogatást kérne, hogy valaki ilyen határozottan emel falat maga és a karrierje közé. Ugyanis lássuk be, lenne alapja annak, hogy a magyar szövetségi kapitány élete legnagyobb lehetőségét megkapja. Erre egy kissé nyakatekert példám van, mégpedig Csank János tanmeséje (ő azért a maga szarkasztikus módján egyszerűbben elmondja, mint ahogyan most leírom), hogy nem mindig az a legképzettebb futballista, aki a biliárdasztal simaságú gyepen úgy kezeli le a labdát, hogy vajat lehetne rá kenni, hanem az az igazi menő, aki ugyanezt megcsinálja valamelyik magyar falusi pályán vagy a fekete salakoson. Szóval, ezt a szöveget meg-, illetve kifordíthatjuk úgy is, hogy az igazán jó edző az, aki nem a topválogatottakkal és született zsenik játékára alapozva varázsol, hanem az, aki az európai „hátsó füvesen” mutatja meg, hogy megverhető Anglia, Németország, és hogy a kontinens játszóterén (Nemzetek Ligája, A-liga) van keresnivalója szó szerint az utolsó pillanatig (sajnos, ez a pillanat volt az írek elleni, vb-pótselejtezőt amortizáló másodperc…). 

A másik a kor kérdése…

Manapság azt, ha valaki fiatal, úgy kezelik és említik, hogy az ifjúkor alap a győzedelmes stratégiára, miközben éppen a futball (és általában a sport) közegében bizonyosodik be, hogy bizony „jó az öreg a háznál”. Akire az általában a saját bőrüket mentő és pozícióféltő cégvezetők, s köztük a focivezérek rásütik a bélyeget, hogy „na, kérem szépen, mellette szól, hogy prímán elboldogul a modern technológiával, és ő már a ZS-generáció tagja”, képtelenek megbirkózni a gyakorlati feladattal, mert már a kezdeti lépés bukás számukra, amikor a tekintély és a pszichológia arányát kellene a maguk életbölcsességével megtalálni (leegyszerűsítve: baromira nem mindegy, mikor emeli fel a hangját az edző az öltözőben, mert csak úgy divatból üvölteni nem ugyanaz, mint a megfelelő pillanatban és hangsúllyal mondani is valamit).

Hoppá, hoppá, kissé elkalandoztam…

Tehát szerintem Marco Rossi éppen elég fiatal „öreg” ahhoz, hogy nagyobb sikerre vigye például az évek óta a vb-kijutást sirató olasz nemzeti futballt, s hatvanegy esztendősen ránézésre is fittebb szakembernek tűnik, mint az edzősködésbe láthatóan alaposan beleöregedett, 1978-ban született „ifjonc”, Gennaro Gattuso. Ahogy a magyar szlengben mondani szokás: a Maestrónak van mire szerénynek lennie, de nekem például kétségem sincs afelől, hogy ez az olasz kapitányválasztási história az esetében még nincs lejátszva. Igaz, most éppen mindenki lemond a hajdani eredményesség apropóján igencsak nagy tekintélyű talján futball éléről, de eljön a pillanat, amikor elkezdődik az újjáépítés, és nem csodálkoznék, ha egy csendesebb napon Rómába a Via Gregorio Allegri 14. szám alá (az internetes böngésző szerint ez lenne ugyebár az Olasz Labdarúgó-szövetség címe) beszélgetésre hívnák Marco Rossit.

Tessék?

Ugyan már! 

Ne legyen félreértés, csak áldhatja minden magyar focirajongó, hogy (végre!) olyan szakvezetője van a nemzeti csapatnak, aki minden itt töltött percet megbecsül, s nem csupán marketing-, hanem valódi érzései, sőt érzelmei vannak Magyarországgal kapcsolatban, s kívánom, bár sohase állna fel a kispadról (azért, persze, csatlakozom az úgymond önostorozó céljához, hogy van még egy történelmi kihívás: több mint negyven esztendő után ki kellene juttatni a válogatottat a világbajnokságra), de nekünk éreznünk kell, hogy hazájától (is) óriási esélyt kaphat az a szakvezető, aki az utóbbi évtizedben taktikai oldalról talán a legtöbbet tette a nemzetközi szakmai megbecsülésért, s persze a maga részéről még azért is, hogy manapság egy-egy barátságos mérkőzésre is zsúfolásig megteljenek a Puskás Aréna lelátói.

Azt lehetetlenség megjósolni, hogy vajon Marco Rossi – ha lehetőséget kapna erre – sikeresebb olasz szövetségi kapitány lenne-e, mint jelenkori elődjei, ám a magam részéről bőven el tudom képzelni a szerepkörben, és már azt sem mondhatjuk, hogy „na, de az olaszoknál világsztárokkal kell dolgoznia”, mert ha kisebb merítésből is, a magyar öltözőben is minimum európai, de írhatom azt, hogy klasszis képességű futballistáknak kell útravalót adnia a nagy neveket felvonultató válogatottak elleni meccsek előtt.

Mint ahogyan talán azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a jelenkori olasz labdarúgás a Serie A-s, -B-s, sőt -C-s légiósáradattal már nem ugyanaz, mint amit – például – a kilencvenes években képviselt, s a jellegzetes stílus (keménység, ravaszság, megalkuvást nem ismerő szenvedély, csel, lövés, fejes, drámai jelenetek) felpuhult, kissé „közhelyes” lett, ám éppen ez az, ami feltételezi, hogy már nem belső körből érkezhet megmentő, mert pontosan olyan vezérre van szükség, aki már tudja, ismeri, alkalmazta (sikerrel) az ötnapos hadviselést (manapság egy szövetségi kapitánynak egy hete sincs felkészíteni a kiválasztott játékosokat a szó szerinti futballcsatákra, amelyek mindegyike vérre megy: Eb-, vb-selejtező, Nemzetek Ligája-párharcok, még a kétévenkénti három-négy barátságos meccsnek is tétje van, hiszen azokon egész egyszerűen nem szabad kikapni…).

Tudom, hogy ebben az érzéketlenül kommunikáló, mégis minden felvetésre, fikcióra oly érzékenyen reagáló világban skandalum csak gondolni is arra, hogy valami jónak vége szakadhat, de még Marco Rossi szerénysége és önnön szerepét rendkívüli empátiával háttérbe helyező véleménye ellenére is fel kell készülni arra, hogy hazájában eljöhet, sőt inkább eljön a pillanat, amikor elhangzik: egy olasz edző több mint tíz esztendeje nagyszerű munkát végez nem is olyan messze, repülővel 808, autóval pedig 1200 kilométerre Rómától.

(Ráadásul minden út oda vezet…).

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!