„Köszönjük, hogy befogadtak minket” – interjú az olimpiai negyedik Pavlova Maria, Sviatchenko Alexei párossal

– Számos alkalommal mondjuk az életben, hogy „aludjunk rá egyet”, hátha a dolgok más perspektívába kerülnek az idő múlásával. Sok idő nem telt még el, de biztosan érlelődik önökben ez a csodálatos szereplés. Most miként fest olimpiai negyediknek lenni itt Milánóban?
– Tegnap még nagyfokú volt bennünk a csalódottság, de ma már úgy ébredtünk fel, hogy nagyon boldogok vagyunk, hiszen életünk első olimpiáján negyedik helyen zártunk, és ez tényleg kimagasló eredmény. Nem is reméltük, nem is mertük gondolni, hogy itt végezhetünk. A legjobbunkat nyújtottuk, amit csak tudunk, ami, egyben a világot jelentette számunkra. Nagyon sok néző szurkolt nekünk, ami hatalmas segítséget jelentett. A családtagjaink is jelen voltak, jó volt látni őket. Éppen úgy, mint a rengeteg magyar zászlót a nézőtéren – ez különösen jó érzés volt számunkra. Amikor az első mozdulatot megtettük, egymás szemébe néztünk, és tudtuk, hogy képesek leszünk kimagaslót produkálni, nem lesz ezzel probléma.

– Említették, hogy a magyar zászló sokat jelentett mindkettejüknek. Mit mozgat meg ez önökben?
– Szerintem mindenki tudja és megérti, hogy nem vagyunk magyar születésűek. Az elején ez nagyon nehéz volt, de most, hogy meg tudjuk mutatni, milyen tudásra tettünk szert, és mit érhetünk el ennek az országnak a színeiben, amely oly sokat tett értünk, ez nagyon jó érzés. Reméljük, büszkék ránk. Minél többször jövünk Budapestre, annál inkább úgy érezzük, hogy otthon vagyunk. Köszönjük az embereknek, hogy befogadtak minket, és köszönjük a körülöttünk lévőknek – különösen a szövetség szakembereinek –, hogy mellettünk állnak. Tegnap rengeteg üzenetet kaptunk, és úgy érezzük, az emberek egyre jobban megértenek bennünket, egyre inkább honfitársként tekintenek ránk. Ez tényleg nagyon sokat jelent nekünk.

– Aki sportolt, és szerepelt nagy világeseményen, átélte, hogy minden verseny után elérkezik egy amolyan kiüresedés-érzés: a kimerültség, a fáradtság és a versenyizgalmak elmúlásával bekövetkező tétovaság, amit persze a végeredmény nagyban befolyásol. Milyen lelkiállapotban vannak most, és mi volt reggel az első szavuk, amikor találkoztak?
– Jelenleg nekünk is kissé üres belül minden. Bevallom, fáradtak vagyunk, és lelkileg, érzelmileg kissé üresek – ahogy mondja. Jelenleg egy kicsit szeretnénk megfeledkezni a korcsolyázásról itt, Milánóban. Alexeijel élvezni szeretnénk a hátralévő napokat, szeretnénk felfedezni, amit az olimpia még tartogat, és kissé újraépíteni magunkat abból a stresszből, amit az olimpia jelent. Egy kis fizikai regeneráció sem ártana, mondjuk egy jó masszázs, egy kis frissítő fürdő is jót tenne. Vicces volt reggel, mert mindketten, amikor kijöttünk a szobánkból, egymásra néztünk és egyszerre állapítottuk meg a másikról, hogy nagyon fáradtnak tűnik. Jót nevettünk ezen, mert nem volt miért bókolni; ezt volt a valóság.

– A páros műkorcsolyázás nem csupán a jeges sportok világában, de szinte bármely sportágat nézve az egyik legnagyobb bizalmat igénylő műfaj két ember között. Hogy indult ez a folyamat, és emlékeznek-e még 2022-es találkozásukra?
– Igen, nagyon is élénken emlékszem az első találkozásunkra, tavasz volt és az edzőm szólt, hogy két hét múlva érkezik egy partnerjelölt, akivel ki kéne próbálnom a korcsolyázást. Persze, mondtam, hogy oké, semmi gond, úgyis partnerkeresésben vagyok, úgyhogy először sms-ben értekeztünk Alexeijel, vagy ahogy én hívom, Loshával, mielőtt a jégpályán találkoztunk volna. Én mutattam meg neki másnap az öltözőt, mert kint várakozott türelmesen, és bevallom, rögtön megvolt közöttünk az összhang. Már akkor nagyon sokat nevettünk, ami fontos jelzés volt.

– Mi volt az a nüansz, amely segített abban, hogy kiépüljön ez a bizalom a páros között?
– Nagyon egyszerű, mert mi, a személyiségünk kellett ahhoz, hogy ezt a bizalmat kiépítsük egymásban és egymás iránt. Most már évek óta együtt dolgozunk és nagyon sok mindenen mentünk keresztül. Ezek a döccenők megerősítették a kapcsolatunkat. Persze, eleinte azért rá kellett jönnünk, hogyan is mondjuk el a másiknak, amit tényleg őszintén gondolunk a sikerről. Nem tudnánk tenktten érni a pillanatot, amikor ez a bizalom valóban megszilárdult, inkább úgy mondaná, hogy folyamatosan épült és erősödött.

– Lássuk akkor az eltérő perspektívákat: az, hogy az embert a férfi partnere közel három méter magasra, fejjel lefelé a feje fölé emelje, miközben alatta csúszik a kőkemény felületű jégen, ahhoz vakon bízni kell a másikban. Maria, melyek Alekszei legkiválóbb tulajdonságai, amitől félelem nélkül meri vele ezeket a bonyolult emeléseket, vagy pörgetett dobásokat végigcsinálni?
– Soha nem féltem az emeléseknél attól, hogy Losha elejtene. Még akkor sem, amikor csak tanulni kezdtük ezeket a nehéz mozdulatokat, és megvolt az esélye, hogy tényleg leessek. Valahogy mindig maximálisan bíztam abban, hogy megfog és biztonságosan letesz a földre vagy a jégre, függően attól, hogy éppen hol gyakoroltunk. Mindig vigyázott rám, és nagyszerű érzés, hogy számára az én biztonságom abszolút prioritás. Ha én biztonságban vagyok, akkor ő már eleshet, akár úgyis, hogy ráesek, majd ő felfogja a súlyt, ahogy mondani szokta (nevet). Ez nagyon nagy biztonságérzetet ad.

–Hatalmas hangsúly került a párosoknál is a zene és a koreográfia összhangjára, a mostani rövid kürprogramjuk, úgy tűnt, nagyon passzolt önökhöz. Mennyi ideig tart és min múlik igazán, hogy a korcsolyázók, mint egy második bőrt, képesek legyenek magukra szabni a koreográfiát és együtt lüktetni a zenével?
– A koreográfusunk és az edzőink egyaránt nagyon sokat segítenek abban, hogy ránk szabják a programot. Amikor elkezdik felépíteni, alaposan el szokták magyarázni, hogy milyen gondolatiság, milyen érzések kapcsolódnak a zenéhez és így a mozdulatokhoz, amit kérnek tőlünk. Ezt tényleg érteni és érezni kell, attól lesz egyedi.

– Itt, Milánóban mindkét este közel a tökéleteshez korcsolyáztak. A szakemberek mégis azt mondták, hogy a második pontszám növeléséhez még van hova fejlődni; miből kell ehhez több munkát végezni?
– Nem igazán látom, mit tudtunk volna jobban csinálni akár a kűrben, akár a rövidprogramban, mert mindent beleadtunk, amit tudtunk, és minden érzelmünket kitettük a közönség elé. Nem beszéltünk még erről azóta, nem tudjuk, a pontozók konkrétan mi mást szeretnének még látni. Persze, ezeken a művészi elemeken már évek óta dolgozunk, és most azt a visszajelzést kaptuk, hogy ezt a két koreográfiát szerették tőlünk eddig a legjobban, úgyhogy legalább értjük és látjuk, milyen irányban kellene tovább haladnunk.

– A bizalom fontosságát említve, ki mit tart a másik legnagyobb erényének a jégen és a jégen kívül?
– A legnagyobb erényünk a jégen és a jégen kívül is, hogy hiszünk és bízunk egymásban. Ha ez a két alapérték megvan, akkor minden lehetséges, és együtt bármit el tudunk érni. Ez az alapja egy jó partneri szövetségnek és szerencsére nekünk ez magadatott.

– Melyek a következő célok, és mennyire motiválja önöket, hogy a világ legjobbjai között is elérhető közelségbe került a dobogó?
– Természetesen a világbajnokságra készülünk, ahogy a szezon vége felé mindig. Most még pár napig biztos nem, de utána visszaáll minden a régi kerékvágásba. Nagyon sokat dolgozunk még a világbajnokság előtt, és megígérhetjük, hogy a lehető legjobb eredményért csatázunk majd a vb-n. Már tudjuk, hogy képesek vagyunk bármire, ez az olimpia ezt számunkra mindenképpen megtanította. Mindezt Milánóból feltétlenül hazavisszük magunkkal.