Feljebb és feljebb – Kovács Erika jegyzete

Vaníliafagyit evett és majdhogynem csacsogott.

Egy férfiember kapcsán persze utóbbi megállapítást nemigen szoktuk használni, ezúttal viszont kötelező, merthogy mégiscsak ez a szó érzékelteti leginkább, milyen „állapotban” találtam hétfő este Bánhidi Ákost.
Ő már akkor is itt volt Pekingben, én még csak készülődtem a hosszú útra – jobb híján telefonon beszélgettünk.

Angyali nyugalmat sugárzott magából ez a remek ember, és ugyanezt a nyugalmat éreztem, amikor – immár a helyszínen – még a rajt előtt meglátogattam a rövid pályás gyorskorcsolyázókat.

Azt nem mondom, hogy ebből azt a következtetést vontam le, biztosan szerzünk érmet a pekingi olimpián, mégiscsak valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem a két epizód után.

Nyugodtan és higgadtan ugyanis csak azok szoktak nekifutni a nagy próbatételeknek, akik előtte mindent megtettek a siker érdekében.

És ők megtettek, ezt bizton állíthatom.

Különben hogyan tudna a koronavírus-fertőzésből csak nemrég felgyógyuló Liu Shaoang úgy futni a jé­gen, mint szombaton Pekingben, hogy tudná az ősszel talán kevésbé jó formát mutató Kónya Zsófia így felvenni a harcot a világ legjobbjaival, a mindig magabiztos Jászapáti Petra rátenni még egy lapáttal korábbi teljesítményére, a három évvel ezelőtt a magyar állampolgárságot felvevő Krueger ­John-Henry felnőni a Liu testvérekhez, s munka és alázat nélkül hogy tudna a harmadik olimpiáján repülni a jégen Liu Shaolin Sándor?

Kereshetjük, sőt, keressük is a jégen az okokat, a magyarázatot, hiszen szombaton öt kiváló korcsolyázó mutatta meg, mire is képes, de azért nézzünk ki a palánk túloldalára is, mert az elmúlt évek páratlan sikersorozatának, amelynek legújabb darabja ez a pekingi csodabronz, további letéteményesei ott vannak: a masszőr­szobában, a technikusi helyiségben, az orvosi csapatban és persze az edzői különítményben – a kínai Csang Csing Lina, a dél-koreai Dzsae Csu Szun és a magyar Bánhidi Ákos különleges és egyedi triót alkot, olyat, amelyikben ugyan néha még súrlódás is előfordul, de amely mindig egy irányba húz.

Nemcsak előrelépkednek így, hárman együtt, közösen, hanem egyre feljebb és feljebb.

A short track szerelmesei mind, s nekik (is) köszönhetően lassacskán a sportág szerelmesei lesznek sokan mások – olyanok is, akik néhány éve még azt sem tudták, létezik rövid pályás gyorskorcsolyázás.
Márpedig nekik (is) köszönhetően létezik, ráadásul elképesztő magaslatokban szárnyal a jelenkori honi short track: valami azt súgja, a szombat csak a kezdet volt...
Vaníliafagyit evett és majdhogynem csacsogott.

Egy férfiember kapcsán persze utóbbi megállapítást nemigen szoktuk használni, ezúttal viszont kötelező, merthogy mégiscsak ez a szó érzékelteti leginkább, milyen „állapotban” találtam hétfő este Bánhidi Ákost.
Ő már akkor is itt volt Pekingben, én még csak készülődtem a hosszú útra – jobb híján telefonon beszélgettünk.

Angyali nyugalmat sugárzott magából ez a remek ember, és ugyanezt a nyugalmat éreztem, amikor – immár a helyszínen – még a rajt előtt meglátogattam a rövid pályás gyorskorcsolyázókat.

Azt nem mondom, hogy ebből azt a következtetést vontam le, biztosan szerzünk érmet a pekingi olimpián, mégiscsak valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem a két epizód után.

Nyugodtan és higgadtan ugyanis csak azok szoktak nekifutni a nagy próbatételeknek, akik előtte mindent megtettek a siker érdekében.

És ők megtettek, ezt bizton állíthatom.

Különben hogyan tudna a koronavírus-fertőzésből csak nemrég felgyógyuló Liu Shaoang úgy futni a jé­gen, mint szombaton Pekingben, hogy tudná az ősszel talán kevésbé jó formát mutató Kónya Zsófia így felvenni a harcot a világ legjobbjaival, a mindig magabiztos Jászapáti Petra rátenni még egy lapáttal korábbi teljesítményére, a három évvel ezelőtt a magyar állampolgárságot felvevő Krueger ­John-Henry felnőni a Liu testvérekhez, s munka és alázat nélkül hogy tudna a harmadik olimpiáján repülni a jégen Liu Shaolin Sándor?

Kereshetjük, sőt, keressük is a jégen az okokat, a magyarázatot, hiszen szombaton öt kiváló korcsolyázó mutatta meg, mire is képes, de azért nézzünk ki a palánk túloldalára is, mert az elmúlt évek páratlan sikersorozatának, amelynek legújabb darabja ez a pekingi csodabronz, további letéteményesei ott vannak: a masszőr­szobában, a technikusi helyiségben, az orvosi csapatban és persze az edzői különítményben – a kínai Csang Csing Lina, a dél-koreai Dzsae Csu Szun és a magyar Bánhidi Ákos különleges és egyedi triót alkot, olyat, amelyikben ugyan néha még súrlódás is előfordul, de amely mindig egy irányba húz.

Nemcsak előrelépkednek így, hárman együtt, közösen, hanem egyre feljebb és feljebb.

A short track szerelmesei mind, s nekik (is) köszönhetően lassacskán a sportág szerelmesei lesznek sokan mások – olyanok is, akik néhány éve még azt sem tudták, létezik rövid pályás gyorskorcsolyázás.
Márpedig nekik (is) köszönhetően létezik, ráadásul elképesztő magaslatokban szárnyal a jelenkori honi short track: valami azt súgja, a szombat csak a kezdet volt...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!