A tökéletesség modellje – Csinta Samu publicisztikája

Aki a mai napon Bukarestből Párizsba vagy onnan visszafelé kíván repülni a TAROM-mal, ne a román légitársaság szokásos járatmegjelöléseit keresse. Az odaút a RO10-es, a visszaút a RO50-es számot viseli, a légitársaság így tiszteleg a július 18-i dátum kivételes jelentősége előtt. Ötven évvel ezelőtt ugyanis a montreali olimpián ezen a napon osztották ki a tornasport történetében először a tökéletességet szimbolizáló 10-es pontszámot. Ki másnak, mint a sportág új korszakát megnyitó Nadia Comanecinek?!
A világ nem számított hasonló fajsúlyú paradigmaváltásra, amit az is jelzett, hogy amikor az 1976-os játékok elektronikus eredményjelzőjét szállító Omega cég szakemberei előzetesen megkérdezték a Nemzetközi Tornaszövetség képviselőit, hány számjegy megjelenítésére tegyék alkalmassá a kijelzőket, azt a választ kapták, három elég lesz: az első az egész jegyet, másik kettő pedig a két tizedesig terjedő „részletezést” biztosítsa. Így fordulhatott elő, hogy amikor nem is túl hosszas zsűrizés után megjelent Nadia felemáskorlát-gyakorlatának értékelése, senki sem tudta értelmezni az 1.00 látványát. A tévéfeltételek közelképei máig tartóan érzékeltetik a főszereplők – Nadia és Károlyi Béla edző – értetlenkedését. A hangosbemondó azonban sietett megmagyarázni a „jelenséget”, így mindenki számára hamar egyértelművé vált: történelmi pillanat tanúi. Az olimpia további hat Nadia-tízese már nem okozott hasonló megdöbbenést, az ünneplés intenzitása viszont nem csitult. Mert vannak dolgok, amelyeket nem lehet csak úgy megszokni.
Szabatos szakmai indoklással azóta sem találkoztam, miért éppen akkor és ott fordult ki sarkaiból a tornászvilág. Addig ugyanis öttizedenként növekedtek vagy csökkentek az érdemjegyek, a 9.95 pedig felülmúlhatatlannak tűnt. Ennyit kapott a gyakorlatát Nadiát megelőzően bemutató szovjet Olga Korbut, így a szabad szemmel is láthatóan jobb Coma­neci-gyakorlat szinte kikövetelte magának a tízest. A „montreali istennő” kivételes teljesítménye átszakította a gátakat, örökre megváltoztatva a torna történetét, a sport kiválóságának szimbólumává emelve a tökéletességet. Az is játszhatott ebben némi szerepet, hogy az egy évvel korábban a skieni Európa-bajnokságon berobbanó 14 éves lány keltette „forgószél” talán kisöpört már egy-két megrögzöttséget a legendásan megcsontosodott női tornazsűrikből, beleértve a szovjet dominancia által diktált előítéleteket. Nadia saját fejlesztésű elemei azóta is élnek, a pontozási rendszer magasan jegyzett elemei közé tartoznak, amelyek végrehajtásával ma is csak a legjobbak próbálkoznak.
A novemberben 65 éves, immár több mint 35 éve az Egyesült Államokban élő egykori tornászcsillag életéről egyre többet tudhatunk, bár nemcsak romániai aranykalitkás szabadságáról, de amerikai életéről is meglehetősen diszkréten szolgált információkkal. A 2026-os esztendő az ő ünneplését is szolgálja, a TAROM már említett kezdeményezése csak a „Nadia-év” egyik mozzanata. Rengeteg eseményen felvonultatták, újra műsorra tűzték a riói olimpia alkalmával, 2016-ban az Arte tévécsatornán bemutatott Nadia Comaneci, a tornász és a diktátor című dokumentumfilmet, az idei kolozsvári TIFF filmfesztivál egyik díszvendége volt, ahol újabb róla szóló filmalkotás forgatásának hírét is bejelentették.
Közismert, hogy istenadta tehetségén, született intelligenciáján és páratlan céltudatosságán túl „magyar kéz” is tetten érhető a tökéletesség szobrának megalkotásában. Mindenekelőtt edzői, a Károlyi házaspár, Béla és Márta, valamint Pozsár Géza koreográfus keze – akiről azóta kiderült, hogy a tornaválogatott legaktívabb besúgója volt, tevékenységét csakis elismerő hangon méltatták tartótisztjei. A képet kissé összekuszálja, hogy Pozsár is Amerikában maradt Károlyiékkal, amikor a házaspár – érzékelve a körülöttük lévő romániai levegő „ritkulását” – egy turnét követően nem tért vissza az Egyesült Államokból. A magyar érintettséget tovább erősítette, hogy az 1989-es romániai rendszerváltó események előtt mindössze néhány héttel Nadia Csanád térségében szökött át Magyarországra, majd Ausztria érintésével ment tovább a tengerentúlra.
Aki arra kíváncsi, hogy a kommunizmus zűrzavaros korában miként nőhetett ki a sportágban addig különösebb múlt nélküli Romániában egy Coma­neci-hez hasonló korszakalkotó tehetség, az az Aranycsapat csúcsra futását lehetővé tevő ötvenes évekbeli magyar politikai-közéleti közegben is keresgélhet párhuzamok után. A szovjet láncokat az 1968-as prágai tavasz alkalmával végleg ledobó Ceausescu-rezsim ugyanis néhány éven át a sportsikerek révén maga is szívesen építette a saját imázsát a részben megtévesztett, de Románia iránt alapvetően „érdekszerelmet” tápláló nyugati államok előtt. 
A Securitate irataiból kiderül, hogy Nadia Comaneci éppen a tökéletesség szimbólumának montreali megszületése pillanatától került célkeresztbe. Onnantól kezdve életének – és családtagjai mindennapjainak – valamennyi mozzanatát kísérték, rögzítették, nem is azonnali konkrét céllal, hanem hogy szükség esetén felhasználhassák ellene. Éveken át nem adódott erre alkalom, Nadia ugyanis sohasem akart elmenni Romániából vagy külföldön maradni, holott versenyző korában rengeteg alkalma adódott volna rá. A burokban tartott élsportolók esetében nem megszokott módon viszont azonnal érzékelte Károlyiék disszidálásának mérföldkő jellegét. Amíg az Amerikából edzőik nélkül hazatérő lányok kóla- és csokitengerek közepette buliztak a repülőgépen, Comaneci magába roskadva, a jövő iránti aggódás jegyében üldögélt, és egyes beszámolók szerint ennek hangot is adott: ez vélhetően az ő karrierje végét jelenti, többé nem fogják külföldre engedni. 
A csodálat csakhamar tömény irigységbe csapott át, a presztízskérdésekben minden eszközzel kizárólagosságra törekvő diktátorfeleség, Elena Ceausescu diktálta az alaphangot. Miközben éppen ő sütkérezett legszívesebben a tornászlányok sikerének fényében, egy idő után pedig szinte pártfeladatként szabta meg, hány darab és milyen színű éremmel kell hazatérniük a lányoknak a soron következő világversenyről. A mindenféle nyilvánosság címoldalát fokozatosan kisajátította a diktátorházaspár, Nadia pedig a romániai átlagember anyagi és megbecsültségi szintjére süllyedt – és ez akkoriban kis híján a nyomorszintet jelentette. Igazából arra sem kapott lehetőséget, hogy megmutathassa, páratlan sportolói tehetségét és tudását képes lenne-e edzőként is kamatoztatni. Csak akkor engedték rivaldafénybe, ha valamelyik külföldi politikai vagy nemzetközi szervezet vezetője mindenáron szeretett volna találkozni azzal az emberrel, aki annak idején modellt állt a tökéletesség szobrához.
A meredek csanádi kanyart követően Nadia Comaneci története hepiendbe torkollt. Amerikai élete, az olimpiai bajnok Bart Connerrel kötött házassága minden szempontból meghozta számára azt az elismerést és biztonságot, amelyet sportolói teljesítménye okán egyértelműen megérdemel. Ma Nadia a sportág állandó díszvendége, aki jól fest egy-egy olimpia felvezetőjében, különböző ünnepi eseményeken, romániai politikusok imázsformáló rendezvényein. Hatvanadik születésnapja alkalmával megkapta a legmagasabb romániai kitüntetés, a Románia Csillaga főtiszti fokozatát, a közelmúltban pedig a sport „Oscar-díjkiosztójaként” emlegetett Laureus-sportgálán a Laureus Akadémia életműdíját.
Utódai természetesen ma is felnéznek rá, a hajdanán vele dolgozó szakemberek visszaemlékezéseiből süt a legenda iránti hódolat. Tündöklése azonban talán a gyermektömegekre fejtette ki a legfontosabb hatását. A montreali olimpiát követően a romániai lakónegyedek porolóállványain gyerekek százezrei „nádiáztak”, húzódzkodtak, lendültek, igyekeztek utánozni a kislányt, aki „nagyjából” olyan lehetett, mint ők.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!