Kolics János nevét a kézilabda-szurkolóknak valószínűleg nem kell bemutatni: a Dunaferr SE férficsapatával a kilencvenes évek végén, a kétezres elején három ezüst- és három bronzérmet szerzett, játékosok sorát adva a magyar válogatottnak; Dunaújvárosban legendás a státusza. A szakember a Dunaferrtől való távozás után sem szakadt el a kézilabdától, a játékos-pályafutásával együtt idestova hatvan éve „van benne” a sportágban. Nem túlzás, ez az élete. Pedig a történet a futballpályán indult.
„Dunaújvárosban kezdtem el sportolni, fociztam, amikor egy középiskolai kiválasztón Komáromi Ákos elcsalt egy kézilabdaedzésre. Az ő személye és elhivatottsága meghatározta a jövőmet, olyan közegben találtam magam, amelyben hamar végleg megszerettették velem ezt a sportágat. A felfogása átragadt rám, egyedülállóként ő volt az az edző, aki kizárólag saját nevelésű játékosokkal – köztük velem – NB I-be juttatta a csapatát. Tizenkilenc évesen egyébként a megbízásából már egy gimnáziumi csapatot irányíthattam Dunaújvárosban – mondja Kolics, aki aztán Dunaföldváron folytatta a pályafutását, immár játékos-edzőként. – Tíz év alatt megyei szintről eljutottunk az NB I/B-ig, volt saját nevelésű kézilabdázóm, aki bekerült a juniorválogatottba is, többen pedig az NB I-ig jutottak. Ezt követte a Dunaferr-időszak, a csapatot a következő három évben három ezüstéremig vezettem, saját nevelésű játékosokra építve. Ezt a hozzáállást részben a körülmények idézték elő, de
mindig is szerettem a kihívásokat, a fejlődésre való törekvést, az alulról történő építkezést.
Úgy veszem észre, hogy a korábbinál kevesebb gyerek kezd kézilabdázni, nincs nagy merítési lehetőség, a kisebb településeken pedig nagyon könnyű elkallódni; ezzel a hazai szövetségnek többet kellene foglalkoznia. Ráadásul gyakran azt tapasztalom, hogy sok utánpótlásedző munkájából hiányzik a szív és a lélek, pedig azzal egészen szerény körülmények között is nagy dolgokat lehet véghezvinni. Az utánpótlás-nevelésben ezek mind komoly problémák, pedig a képzés anyagi feltételeit megkapjuk, de rengeteg esetben ezt nem a gyerekekre fordítják, hanem egyszerűen elherdálják.”
2009-től Kalocsán dolgozott, többször is első lett a fiatalok alkotta együttesével az NB II-ben, majd következett 2019-től a hartai megbízás, ami kapcsán úgy fogalmaz: „A hartai utánpótlásképzés megkoronázta az eddigi több mint ötvenéves pályafutásomat a kézilabdában.”
A Harta KC-vel (amelynek csapata a nagyközségben található Ráday Pál Általános Iskola növendékeiből áll össze) többször is megnyerte az országos diákolimpiát, ami előrevetítette a 2025 nyarán elért sikert: az U15-ös leány országos bajnokságban ezüstérmet szerzett a játékosaival, a négyes döntőben a Debreceni Sportiskola, a Ferencváros és a Győri ETO mellett helytállva. Az elődöntőben a győrieket is legyőzték, a fináléban pedig három góllal kaptak ki az FTC-től.
„Az elejétől kezdve én viszem a 2010-ben és 2011-ben született korosztály csapatát, azzal szereztünk legutóbbi bajnoki ezüstérmet. Úgy kezdtem a lányokkal foglalkozni, hogy kis túlzással azt sem tudták, mi fán terem a kézilabda, innen jutottunk el az országos sikerekig, illetve odáig, hogy az eddigi négy kiöregedőnkből három akadémiára, egy pedig a Vasas utánpótlásába került, ketten ráadásul a serdülőválogatottnak is a tagjai. Ez a munkánk célja: hogy
a tőlünk kikerülő gyerekek használható kézilabdatudással legyenek felvértezve, és magasabb szintre tudjanak lépni,
hiszen Hartán nincsen középiskola, és az U15-ösnél magasabb korosztályú kézilabda sem.”
Fölösleges összehasonlítani a dunaújvárosi felnőttsikereket a „hartai csodával”, Kolics sem tesz különbséget.
„Minden szinten és korosztályban meg lehet találni a munka örömét. Borzasztó szerencsésnek tartom magamat, mert ehhez mindenhol megvoltak a megfelelő partnerek, amiben kulcs az alkalmazkodó képesség. A szakirodalmat tudomásul véve azért mindig próbáltam kreatív lenni az edzősködésben, a mai napig előfordul, hogy a tréningen tollaslabdázunk, kosárlabdázunk, focizunk vagy teniszezünk, persze a kézilabda sem marad el, a megfelelő technikai képzés talán mindennél fontosabb, de a játékkészség és a fizikai képességek is lényegesek.
Örömmel jönnek a lányok edzésre, kérik és keresik a munkát, így lehet sikert elérni.
Már az első edzésen láttam a csillogó szemeket, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok, emiatt bennem is egyre nagyobb tűz égett. A kollektívában, a közös munkában hiszek, a csapataimtól, a játékosaimtól, a fiataloktól tapasztaltam és tanultam a legtöbbet, meghatározták a mindenkori szakmai törekvésemet.”
(Kiemelt képünkön: Kolics János Fotó: Laczkó Izabella/duol.hu)