„A pálya az otthonom” – bőrbe égetett vallomás és csendes nosztalgia a baranyai falu tavaly kifulladt csapatának egyszerre fájdalmas és reményteljes sportünnepén. Riport a Hátsó füves futballmentő túra drávaszabolcsi napjáról.
Jelentjük: megleltük a világbajnoki trófeát Drávaszabolcson! A vb-serlegek krimibe illő, kalandos történetének újabb váratlan fordulataként előkerült egy WORLD CUP feliratú régi kupa, mégpedig igen váratlan helyen, a Dráva-menti baranyai falu öltözőhelyiségének polcán. A rejtélyes darab a felirat szerint 1978-ból való, így nem egyezik az 1970-es világbajnokság után Brazíliában elveszett Jules Rimet-kupával, a hányatott sorsú tárggyal, amelyet első elrablása után, az 1966-os angliai torna előtt Pickles, a fekete-fehér kutya talált meg dél-londoni napi sétája során.
Ez itt azonban nem Dél-London, hanem Dél-Baranya, ahol a vb-történelmet nem Bobby Charlton, Eusébio vagy Pelé írta, hanem Gyavcsa István, a Dózsa MGTSZ villanyszerelője. Az ő ötlete volt 1978 nyarán, az argentínai világbajnokság eseményeinek hevületében, hogy mi lenne, ha a drávaszabolcsi mezőgazdasági termelőszervezet üzemegységei közötti házi bajnokság tétje egy igazi World Cup-trófea lenne.
Talán tanult a korábbi távoli figyelmeztető esetekből a műszaki szakember, gondoskodott arról, hogy a serleg garantáltan lopásbiztos legyen. Hátulról és alulról néhány titkos vezetéket csatlakoztatott a kézileg megmunkált, bőrborítású fémserleghez, így ha illetéktelen kezek nyúltak hozzá, a ravasz szerkezet azonnal működésbe lépett, megszólaltatva a hozzá kapcsolt riasztóberendezést. Miközben a nevezetes esztendőben Buenos Airesben Argentína megkaparintotta a trófea ismertebb változatát, Drávaszabolcson a Dózsa MGTSZ legügyesebb részlege elnyerte a falusi barkácsserleget – az idők során sajnos feledés homályába veszett, hogy a „világbajnok” drávaszabolcsi egység éppen a szárítóüzem, az állattenyésztés vagy a gépcsoport csapata volt-e.
A Hátsó füves futballmentő túra itteni állomásán most nem a világbajnoki trófea volt a tét, sokkal több annál: szándékai szerint a közösségi esemény a település életének sokáig meghatározó elemét, a generációkat összehozó, helyi kötődést erősítő, fiataloknak követendő mintát adó labdarúgást igyekezett feléleszteni. Egyelőre csak alkalmi módon, az elveszett közös élményt egyetlen délutánra megidézve. Azonban a pályaszéli beszélgetések, elszánt fogadkozások alapján van rá remény, hogy nem ezen a júniusi forró szombaton láthatta a falu utoljára játszani Drávaszabolcs csapatát.
Néhány éve kétes hírnevet szerzett a 700 lelkes községnek a futballegyüttes, egy bulvárlap hatásvadász és igazságtalan túlzással az ország legrosszabb csapatának titulálta, miután a 2018–2019-es idényben 28 mérkőzésen 28 vereséggel, 11–331-es gólkülönbséggel esett ki a Baranya megyei II. osztályból.
„Az az igazság, hogy a futballistáinknak nincs már sok kedvük focizni” – idézte az Új Dunántúli Napló 2021 szeptemberében Kati Gábort, aki idejét, energiáját, pénzét nem sajnálva igyekezett a drávaszabolcsi futballt életben tartani, helyesebben agóniáját késleltetni. A hősies küzdelemnek a megyei futballvezetőktől kapott segítség ellenére is csak egy vége lehetett, a 2022–2023-as idényt a legalsó osztály Dárdai Ferenc csoportjának sereghajtójaként végigjátszotta a nagy múltú Dózsa, a nyáron viszont bedobta a törülközőt.
Amikor a Magyar Labdarúgó Szövetség Baranya megyei igazgatójával, Bogyay Zoltánnal néhány hónappal ezelőtt – a tavalyi felsőszentmártoni program sikerén felbuzdulva – tervezni kezdtük a Hátsó füves futballmentő túra idei baranyai állomását, a Pécsi MSC egykori NB I-es kapusa rögtön Drávaszabolcsot ajánlotta helyszínnek, tudván, itt még izzik a parázs.
Ellenfélnek Alsószentmárton csapata kínálkozott, ami a környékbeli viszonyokat ismerők szemében önmagában szenzációt jelent: a túlnyomó többségben romák lakta településen emberemlékezet óta nem volt nagypályás együttes, sőt magára a valamikori pályára is csak a szájhagyomány útján őrzött bizonytalan információ utal. Ehhez képes meglepő adat, hogy a Dunántúli Napló 1960 őszi számait böngészve Alsószentmárton bizonyíthatóan szerepelt a siklósi járási bajnokság másodosztályában, többek között Drávaszabolccsal egy mezőnyben. A vegyes nyelvű falu, magyarul Alsószentmárton, horvátul Semartin, románul Sanmarta de Jos, cigányul Senmarto legfőbb közösségi intézménye a Szent Márton Caritas Alapítvány gondozásában működő tanoda.
Az egyébként az Orfű színeiben játszó tanodavezető, Gyurka Zsolt pedig egy személyben az alsószentmártoni csapat szervezője, edzője és kapitánya. A drávaszabolcsi kirándulásról férfias küzdelemben kiharcolt 2–1-es győzelem élményével tért vissza a lendületesen játszó brigáddal, amely amúgy inkább kispályán szokott szerepelni, például az MLSZ szervezésében futó KALAP (Kisközösségek Alternatív Labdarúgó Programja) kupahétvégéin.
A megszűnt vagy veszélybe sodródott csapatoknak és baráti társaságoknak meghirdetett kísérleti kezdeményezés működni látszik, Maml Zoltán, a pécsi MLSZ-igazgatóság megbízható és elhivatott munkatársa elmondta, a legutóbbi idényben 50 csapat 531 játékosa vett részt a három korosztályban (6–11 év, 12–15 év, 16 felett) futó versenysorozatban.
Az alapproblémát az ország legtöbb vidékén ismerik: egyre nehezebb feladat a csapatszervezés. „Drávaszabolcson Kati Gábor mindent megpróbált, hogy ne szűnjön meg a csapat, de embert ő sem tud rajzolni – világított rá a legfőbb kihívásra Maml Zoltán. – Hiányzik a humán erőforrás, a helyi nagy öregek fociznak, a fiatalabbakat bajos mozgósítani.”
Solti Dezső polgármester nem titkolja, sohasem számított a futball lekes hívének, a sportok közül inkább a kerékpár áll hozzá közel. Ennek ellenére látja a labdarúgás mozgósító, közösségszervező szerepét, bár az nem tetszett neki, hogy az utolsó években alig-alig játszott már helybeli a csapatban. Korábban évi három-négymillió forintot költött az önkormányzat a sportegyesületre, az elmúlt öt évben azonban már forráshiány miatt ezt a támogatást nem tudta biztosítani. A megszűnés oka szerinte az anyagiak hiánya volt. A drávaszabolcsi futballünnep alkalmából hangsúlyozta, az önkormányzat nyitott arra, hogy a maga szerény eszközeivel segítsen a csapat talpra állításában.
Ebben bízik a többször említett, szobafestőként dolgozó Kati Gábor is, aki erre a napra „összegereblyézte” a játékosokat. Állítja, évi hárommillió forintra lenne szükségük ahhoz, hogy az együttes ismét rajthoz álljon az MLSZ-bajnokságban. Az ízig-vérig fradista csapatvezér hitvallása tetoválás formájában bőrébe van égetve, szülei és gyermekei képe mellett: „A pálya az otthonom, a labda a szerelmem, a labdarúgás az életem.”
Drávaszabolcs csapatkapitányaként azonban nem ő, hanem a 77 éves korelnök, Vetró Dezső adta át kezdés előtt az ellenfélnek a – sátoraljaújhelyi börtön műhelyében készített – alkalmi zászlót. Az „öreget” szavakkal nehezen megragadható tisztelet és megbecsülés övezi a futballpálya környékén, anekdotákból pedig ő maga szinte kifogyhatatlan. Különösen a határon túli baráti falvakba, az egykori Jugoszláviába szervezett régi futball- (és bevásárló)portyák emléke él benne élénken: hazafelé gyakran őt ültették előre a buszon, hogy ha gond adódna a vámnál, a határőrökkel ápolt jó viszonyával segítse ki az utastársakat a bajból.
Mert bizony az ülések alatt nem egy és nem kettő Cesar és Badel konyak vagy Zrinski vinjak lapult, nem is beszélve a Pepito rumpuncsról vagy Yassa jugoszláv melegítőfelsőkről. A derűs tekintetű, ősz szakállas sportember a vidám történetek végén, a nagy nevetések elültével csendesen sóhajtva, könnyes szemmel hozzátette: súlyos betegséggel küzd, nehéz kezelések várnak rá.
„De le fogom győzni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal. – Az orvos azt mondta, fontos, hogy jó kondiban legyek. Hát most itt vagyok, drávaszabolcsi mezben, futballozom.”
A mérkőzés szünetében a helyi bozsikos korosztályok gyerekfocijának adott helyet a pálya, a lefújás után pedig az igen népszerűnek bizonyuló tizenegyesrúgó-versenynek.
És hogy ne felejtsük el a nap egyik fénypontját: a jelenlévők a meccs után a drávaszabolcsi Kikerics Néptáncegyüttes fiataljainak magas színvonalú bemutatóját csodálhatták meg. Hekler Szilárddal, a száz diákkal működő helyi iskola pedagógusával, a drávaszabolcsi csapat két évtizeddel ezelőtti szervezőjével is beszélgettünk a helybeli tapasztalatokról.
A földrajz-testnevelés szakos tanár úgy látja, a magyar válogatott Eb-szereplése közvetlen ösztönzéssel szolgált a gyermekeknek, a korábbi Messi- és Cristiano Ronaldo-rajongók most Szoboszlai Dominik iránt lelkesednek, nem mellesleg imádnak futballozni. Csak éppen a mobiltelefonok sokszor elvonják a figyelmüket: „Nehéz megtalálni az arany középutat, mert nem kérdés, a technikai eszközöket használniuk kell, mégsem jó, ha átesnek a ló túloldalára. Ezt a problémát sokan tapasztaljuk, és attól tartok, nem én fogom megoldani.”
A drávaszabolcsi eseményt megtisztelte jelenlétével Toma Árpád, a Pécsi MSC korábbi válogatott hátvédje is, aki a környéken számos hasonló pályán, így Sellyén, Beremenden vagy Siklóson is szerzett tapasztalatot játékosként, ellenfélként vagy edzőként. Szóba került a hírverő mérkőzések egykor népszerű, mára szinte teljesen kiveszett szokása is.
„Érzed a levegőben a bográcsban főtt pörkölt illatát? Ez hozzátartozott azokhoz a meccsekhez, amelyeket a Drávaszabolcshoz hasonló falvakban játszottunk annak idején a Pécs csapatával – idézte fel élményeit a 66 éves sportember. – Hogy mi a különbség a városi és a falusi futball között? Nagyvárosban az eredmény számított, kisebb településeken a mérkőzés mindig is inkább közösségi esemény volt. Sajnálattal látom, ha megszűnik egy-egy csapat. Sok esetben tapasztalni, hogy az utánpótláscsapatok fenntartása jelent problémát, ezért nem képes megfelelni az indulás feltételeinek egy-egy magasabb osztályban szereplő felnőtt együttes. Pedig korábban nem voltak olyan jó lehetőségek, mint manapság. A legjobb felszerelésben játszhatnak, műfüves pályákon edzhetnek, és buszok járnak a falvakba összegyűjteni edzés előtt a fiatalokat. Csak sajnos hallok olyanról, hogy megy ki a busz a faluba, a megbeszélt időpontban szedné össze a gyerekeket, aztán meglepve látja a sofőr, hogy egy sincsen a megállóban.”
Lenyűgöző házi kiállítással készültek a drávaszabolcsiak a Hátsó füves futballmentő túra itteni programjára, a klubhelyiség falain régi csapatképek, a „jugóknál” tett hajdani túrák emlékzászlói és az amatőr világ ritka trófeái – Szabolcs Kupa, Petőfi Kupa, Mikulás Kupa – sorakoztak. Mi több, gondosan összeállították évtizedekre bontva a drávaszabolcsi „all-star csapatokat”, és egy tablón az „all-star tartalékokkal” együtt kifüggesztették a névsorokat. A helyi labdarúgás történetének gondos ápolója Maros István, aki 1978 és 1982 között játékos-edzőként is irányította a csapatot, az ünnepi alkalomból pedig összegyűjtötte a drávaszabolcsi futball emlékeit, és nagy ívű beszédben ismertette a megjelentekkel.
„Drávaszabolcson – hasonlóan a környékbeli és ormánsági falvakhoz – az 1930-as évek elején kelt életre a labdarúgás. Kortárs elbeszélésekből tudjuk, hogy a focicsapat 1932-ben alakult meg. Az első években a szomszédos falvak (Gordisa, Matty, Drávapalkonya) csapataival mérkőztek meg, majd a csapat a magyar labdarúgás legalsó osztályában kapcsolódott be a bajnokságba. Ismereteink szerint az első sikert 1950-ben a megyei bajnokság megnyerése jelentette.”
„A csapat edzője a korabeli fénykép tanúsága szerint idősb Berkecz József volt. Ezt az eredményt 1968-ban sikerült megismételni. Két évre rá megalakult a Drávaszabolcsi Dózsa Tsz SE, többek között labdarúgó-szakosztállyal. Minden évben a feljutásért harcoltunk a siklósi járási bajnokságban. A hazai meccsek után kitűnő hangulatú bulikat tartottunk a Zsinkó Vendéglőben. 1974-ben megépült a Dráván átívelő híd Jugoszlávia felé, 1977-től a határ túlsó oldalán lévő települések, Szentlászló (Laslovo), Szentantal (Antunovac), Csepin (Cepin) csapatával szerveztünk találkozókat. Az 1970-es, 1980-as években a falu vezetője Balogh Antal tanácselnök volt, aki minden támogatást megadott a drávaszabolcsi labdarúgásnak. Alig volt olyan mérkőzés, amelyet ne szurkolt volna végig. […]”
„A sportpálya és az öltöző 1978-ban megszépült, hat évre rá Berkecz József vezetésével elértük a célunkat, a megyei II. osztályba jutotta csapat. A szurkolók busszal és harminc gépkocsival utaztak el a csapattal a feljutásról döntő, 3–0-ra megnyert egerági mérkőzésre. A következő évtől 1992-ig Vetró Dezső volt a sportegyesület elnöke, Viczai Zoltán edző vezetésével 1986-ban a megyei I. osztályba is feljutottunk. Néhány jó eredmény után bebizonyosodott, túl nagy falat nekünk az első osztály, a visszaesésben Viczai Zoli váratlan halála is közrejátszott. Építettünk edzőpályát is ekkoriban, az 1986-ban szervezett öregfiúk találkozón és sportbálon 140 egykori futballistánk vett részt. […] A rendszerváltás után, 1990-től a polgármesterek és a testületek igyekeztek támogatni a labdarúgó-szakosztályt. Itt említeném meg a sportvezetőt, aki csaknem három évtizeden keresztül vezette a drávaszabolcsi sportot: Ambach László polgármester úr, a fiatalabbaknak Laci bácsi. Neki is köszönhető a szabolcsi foci legújabb kori megindulása. […]”
„Büszkék lehetünk arra, hogy a 2010-es években szinte minden évben megnyertük a sportszerűségi versenyt. Ezután a csapat egyre mélyebb gödörbe került, 2018-tól Kati Gábor próbálkozott a megoldással. Az okok feltárása mélyebb elemzést igényel. Mostanra a megszűnés szélése sodródott a 92 esztendős drávaszabolcsi labdarúgás.”
„Ha a drávaszabolcsi futballcsapat történetéről beszélünk, feltétlenül meg kell említeni, hogy mi, futballisták nagyon sok köszönettel tartozunk annak a számos segítőnek, aki a háttérből biztosította a nyugodt és önfeledt játék feltételeit. Hosszan sorolhatnám a pályamunkások, buszvezetők, szertárosok, rendezők, pártolótagok, faluvezetők nevét.”
„És a szurkolók! Volt, amikor százan buzdították a csapatot. Történeti áttekintésemben szeretnék megemlíteni néhány szurkolót, akik szinte soha nem hiányoztak a meccsekről. Nehéz lenne felsorolni mindazokat, akik hétről-hétre drukkoltak, anyagi áldozattól sem visszariadva. Néhány drukker neve fenn kell, hogy maradjon: Olláry Elemér, Szalacsi András bácsi, Ifjabb Szalacsi András, Pápai János, Ifjabb Laczkó József, Viola István, Csoszor Imre, Kupecz István, Kiss Lajos, Takács Károly, Ruzsicska Ferenc, Lakatos Lajos.”
„Egykori labdarúgó-, sportvezető-, közéleti szereplői múlttal a hátam mögött úgy vélem, hogy még Drávaszabolcsnál kisebb településen is letre lehet kelteni hazánkban a labdarúgás hátországát. Az Aranycsapat, Puskás, Albert és Nyilasiék országában a foci a kis falvakban nem sorvadhat el. Szerintem ösztönző rendszerű támogatással – további programok, pályázatok, felszerelés, központi bírói díjak, elkötelezett, megszállott sportvezetők felkutatása, segítése – kell a kistelepülések sportja felé fordulni. Reményre jogosít, hogy a Hátsó füves ráirányítja a figyelmet az egykor szép napokat látott falusi focira. Jó szórakozást kívánva úgy köszönök el, ahogyan egykor a pálya közepén felsorakzva köszöntöttük az ellenfelet és a közönséget: »Hajrá, Szabolcs!«”
Az országjáró sorozat és a Hátsó füves futballmentő túra híreit, aktualitásait érdemes a Hátsó füves Facebook-oldalán figyelni.