Az Árpád-kori váráról is ismert, meseszép Balaton-parti településen, Szigligeten hat éve kifulladt a csapat, a fiatalok hiánya csökkenti az újjászervezés esélyeit. A Hátsó füves futballmentő túra alkalmából mégis összeállt a helyi együttes, a Zalai Főnix elleni mérkőzés után pedig őszinte beszélgetés kezdődött, vagy úgy is mondhatjuk: kemény szembenézés a valósággal.
Szigliget legmagasabb pontja a Balaton-parti vulkanikus hegy kúpján emelt 13. századi vár, legalacsonyabb része pedig az Idősb Káli Lajos Sportpálya. Erre Balassa Dániel szigligeti polgármester, várkapitány és korábbi játékos hívta fel a figyelmet a Hátsó füves futballmentő túra itteni programjának kezdetén, a pazar panorámát kínáló és korszerű kiállítási tartalmakkal szolgáló erődítmény romos falai között.
A földrajzi adottságok fájó pontossággal tükrözik a falu ellentmondásos belső viszonyait: miközben a szigligeti vár évi több mint 160 ezer látogatójával Magyarország igen népszerű turistalátványosságának számít, a közösségi élet fokozatosan veszít intenzitásából, ennek ékes bizonyítékaként hat éve elnéptelenedett a pálya, nem működik nagypályás futballcsapat.
Korunk meghatározó mentális változása, a társadalom szövetét alattomosan szaggató individuális szemlélet egy Szigligethez hasonló jómódú, irigylésre méltó, kedvező gazdasági lehetőségekkel bíró településen talán még erősebben érvényesül; az élet a kertkapukon belülre, a privát térbe szorul, a közös fórumok kiüresednek. És ha a jelenség párosul az általános demográfiai kihívásokkal, a fiatalok hiányával, a falvak elnéptelenedésével, a város elszívó hatásával, a vidék szellemi erőforrásainak kiáramlásával, szinte törvényszerű, hogy az agilis szervezőket, hatékony összefogást és főként kellő számú játékost igénylő futballcsapat előbb-utóbb szétszéled.
„Elfogytak a fiatalok. Szomorú ilyet mondani, de szerintem soha nem lesz már Szigligeten futballcsapat” – hűtötte le fia óvatos bizakodását a jelenlegi polgármester édesapja és hivatali elődje, a települést 2002-től 2020-ig vezető Balassa Balázs. A helyi labdarúgó-élet korábbi jelentős alakja, egykori játékosa annak ellenére adott hangot sarkos véleményének, hogy arra alkalmat a hat év után pályára lépő és a Zalai Főnix-szel szemben 8–7-re alulmaradó szigligeti együttes nosztalgiamérkőzése adott.
Ám éppen a májusi napsütésben játszott, baráti hangulatú és a régi futballszellemet megidéző meccs szép élménye kínálja a kontrasztot a kijózanító valósággal, a csapatszervezés nehézségeivel szemben. A most kiálló szigligeti együttest az aktuális polgármester, a középpályásként személyes példát mutató Balassa Dániel verbuválta, elmondása szerint kínkeservesen: a kezdés előtti órákban öten mondták le a játékot, és mivel a helybeliekből nem jött ki a létszám, a kezdő tizenegyben helyet kaptak olyanok is, akik soha nem játszottak korábban Szigliget színeiben.
„Mindenre van pénz, és ez elkényelmesítette az embereket. Gyenge a közösségi élet, nihil van, hiányzik a civil kurázsi” – adott hűvös helyzetjelentést a község mai első embere, aki az utolsó idényben maga igyekezett sziszifuszi szervezőmunkával életben tartani a csapatot. Aztán a sok kínlódást, bizonytalanságot, létszámhiányos helyzetet tapasztalva nehéz döntésre jutott: „Én mondtam ki, hogy bocs, de ez így nem fog működni.” A 35 éves csapatvezető láthatólag ezen a napon is kissé magára maradt a teendőkkel: maga vonalazta a pályát, cipelte a sörpadot, szedte össze a koszos pörköltestányérokat, és a civil kurázsi valóban háttérben maradt.
Édesapja mellett a polgármester nagybátyja, Balassa Sándor is részt vett a mérkőzést kísérő, Bóbics László sportújságíró, társszervező moderálásával tartott nyilvános beszélgetésen. A szigligeti egyesületet az 1980-as évek végétől irányító sportember büszkén beszélt arról, hogy míg mások a termelőszövetkezet Ikarus-buszával közlekedtek, a szigligeti csapat Mercedes-busszal gördült be a zalagyömörői pályához. Segítették a működést szigligeti sportbarátok és itteni nyaralótulajdonosok is, Szendrei József Joma-cipőkkel, Mezey György sportfelszereléssel, Csanádi Árpád magyar válogatott mezekkel támogatta az együttest.
A játékoskeretet illetően a sportköri vezetőnek határozott elképzelései voltak: „Mindig azt mondtam, hogy egy falusi csapatnak helyiekből kell összetevődni. Édesanyámért, szomszédomért, apámért futballozom, és azért, hogy a gyerekek lássák, mit csinál apa. Előfordulhat, hogy szükség van idegenekre, de annak azért más az íze, ők mégsem ugyanolyan kötődéssel jönnek. Fájlalom a jelenlegi állapotot. Szigliget nyilvántartott lakossága 944 fő, ebből 840 a választópolgár, ami azt jelenti, hogy tizennyolc év alattiakból összesen alig több mint száz akad a településen. Nincs kiből futballcsapatot csinálni. Itt nem anyagi problémák vannak, mert a lehetőségekre nincsen panasz. Itt emberhiány van. Annak idején nekem rossz volt hallani, amikor az öltözőben olyanokat mondogattak egymásnak a játékosok, hogy »hej, apám, az este hú de berúgtam«. Nem azt mesélték büszkén, hogy már lábára állt a gyerekem, megtanulta az első szavakat, nevemen szólított. Ebből is adódik az, hogy kevesen vagyunk, sajnos. Akiket illet, nyugodtan vegyék zokon, amit most mondtam.”
A nevelés szempontjaira kitért Nyírő József korábbi szigligeti futballista, edző is. A 85 éves sportember egy letűnt kor emlékeit elevenítette fel: „Nagyon szigorú voltam hozzájuk, edzéseket még nyáron is tartottam, vasárnaponként. Amelyiknek koszos volt a cipője, leküldtem a pályáról. Rendet tartottam. Előbb-utóbb mindenki megtanulta a dolgát. Jöttek fel a pályára, és mutatták, hogy »Nézze, mester, milyen tiszta a cipőnk!«, és tényleg kipucolták. Szigorú voltam hozzájuk, ezt nevezem én sportszigorúságnak.”
Sportszigorúság mellett létezik sportszerelem is. Fodor Ferenc visszaemlékezése mosolyt csalt az arcokra, ugyanis kiderült, az egykori játékos a párválasztás furcsa módját választotta Szigligeten. Miután a Tapolcai MÁV IAC-cal bajnokságot nyert, behívták katonának, neki pedig a futball terén döntenie kellett, hogy a Tapolcai Mereszjev vagy a Szigliget csapatát választja. Utóbbi mellett határozott, és nem is bánta meg: „Itt szereztem munkát, itt találtam meg a számításomat. Futballmeccs közben labdával eltaláltam egy lányt, az lett a feleségem.”
A szigligeti futballtörténeti minikiállítás előterében zajló beszélgetésnek volt egy félig-meddig „külsős” vendége is Kereki Zoltán személyében. Azért csak félig-meddig, mert a környékbeli nyaralások emlékei révén érzelmileg is kötődik Szigligethez az egyébként Kőszegen született, pályafutását a Kőszegi Textilesben kezdő, manapság Zalaegerszegen élő 37-szeres válogatott hátvéd. Az 1953-ban született futballista, a ZTE egykori oszlopos tagja 315 NB I-es mérkőzés és több rangos futballvezetői munka tapasztalatával, a Wacker Innsbrucknál töltött játékosévei emlékével világított rá az ausztriai és a magyarországi labdarúgóközeg különbségeire.
„Ausztriában a kistelepüléseken sok helyen a pálya a központ, nem csak fizikai értelemben. Magyarországon egyre kevésbé igaz ez. Kint nem érzékelem a konfrontatív légkört, nem acsarkodnak egymásra az emberek, a meccs közösségi esemény, alkalom a barátkozásra, beszélgetésre, sörözésre. Anélkül, hogy belemennék a politikába, el kell mondanom, nálunk egy jobboldali és egy baloldali sokszor a pályánál sem ül egymás mellé. Pedig nem kell haragudni azért, mert valaki nem az én nézeteimet osztja. Fogadjuk el, hogy az illető más közegből, más családból jött, másként látja a világot. Ezért örülök a magyar válogatott szereplésének, összehozza a különböző embereket. Jó kezdeményezésnek tartom a Hátsó füves futballmentő túrát, ha körbenézek, itt azt látom, hogy a mérkőzés lehetőséget ad mások megismerésére, a közös emlékek felidézésére. Az pedig külön pozitívum, hogy hölgyek is vannak jó néhányan.”
A szigligeti labdarúgás múltjáról Balassa Balázs adott rövid összefoglalót, megemlítve, hogy a csapat 1932-ben alakult Szívós József irányításával. Első mérkőzésén a Turbék Lajos, Turbék László, Jánka József, Bíró József, Kocsis Ferenc, Kiss Lajos, Recz József, Recz László, Jánka Ferenc, Dosztál István és Jánka József tizeneggyel kezdett, a leventebajnokságban fő ellenfele ekkoriban a Badacsonytördemic és a Badacsonytomaj csapata volt. A Tapolca-patak túloldalán működött az első pálya, az 1970-es években költözött végleg az új terepre a csapat, amelynek a neve egy időben Szigligeti Traktor SE, később Balaton SE is volt.
„A környéken csak úgy emlegettek minket, hogy »kékgatyások«, ugyanis kék-fehér színekben játszottunk már akkor is – mondta a korábbi játékos. – Volt egy hatékony módszerünk arra, hogy megnehezítsük az ellenfél dolgát. A helyi önkéntes tűzoltóegylet rendszerint alaposan eláztatta a pályát mérkőzés előtt, mi pedig nagyon szerettünk a vizes, csúszós füvön játszani, a sárdagasztást a vendégcsapatok általában nehezebben bírták. Ilyen mérkőzésen győztük le egyszer kupamérkőzésen a nálunk egyébként két-három osztállyal feljebb játszó Keszthelyi Haladást is. Az akkori különbségek érzékeltetésére elmesélem, milyen viszonyok fogadtak itt, amikor 1983-ban a szigligeti csapathoz kerültem. Az NB II-es Tapolcai Bauxitban kezdtem serdülőként, volt kopogósom, gumistoplisom, sima sportcipőm. Sabján Ferenc volt akkoriban a szigligeti elnök, az első edzés előtt közölte, hogy az egyik sarokban találom a stoplisokat, a másikban a mezeket, kotorjak magamnak össze egy szerelést. Odamentem a cipőkhöz, pár persze nem akadt közöttük egy sem. Kerestem egy jobblábasat, egy ballábasat, olyat, amelyik nem volt annyira feslett. Mezből csak szakadtat leltem, hazavittem, anyám megvarrta. Így kezdődött a szigligeti pályafutásom. Soha nem felejtem, milyen szeretetben és ünneplésben volt részem a kocsmában az egyik meccs után, miután hátrahúzós csel után látványos gólt lőttem. Akkor megtanultam, semmilyen messzi földön szerzett dicsőséghez nem fogható, ha valaki otthon, a saját közösségében, a természetes környezetében tesz valami fontosat a többiekért.”
Már majdnem véget ért a pódiumbeszélgetés, amikor a hallgatóközönség köréből szót kért Varga J. László testnevelés tanár, és mintegy mellékes érdekességképpen elmondta: valamikor a Szigligeti Alkotóház történetéről írta az egyetemi szakdolgozatát, a munka készítéséhez az 1970-es években interjút készített Zelk Zoltánnal, az alkotóházban vendégeskedő neves költővel, aki elárulta neki, az Egy falusi futballpályán című verse a régi szigligeti pályához kapcsolódik. A felszólaló elmondása szerint a szerző a Tapolca-patak túlpartján fekvő valamikori játéktéren figyelte a futballozó gyerekeket, és a látottak ihlették a magyar falusi futballvilág alighanem legszebb irodalmi alkotását. Kérdéses ugyanakkor a közvetlen ösztönzés, a Szigligeti Alkotóház ugyanis 1953-ban nyílt, a vers azonban 1947-ben jelent meg, szerepel is benne utalás az 1906-ban született költő negyvenéves korára. Így vagy az lehetséges, hogy Zelk esetleg már az alkotóház megnyitása előtt is járt a szigligeti régi pályánál (ahol manapság egy méhészet és bokros-fás terület található), vagy a költeményhez élményt kínáló, más helyszínen gyűjtött futballtapasztalatait idézték fel benne később a szigligeti benyomások. Akárhogy is történt, a fák ölelésében fekvő mai pálya idilli képeit is könnyű lenne képzeletben a falusi labdarúgás kedves himnuszával összekapcsolni, az elmúlt évek változásai ráadásul érzékeny aktualitást kölcsönöznek a verssornak: „…új tavaszt, vasárnapot várva virrasztja szívünk a telet”.
– Maradj csak, jól elvagyok itt, a korlátnál, megvárom inkább a szünetet.
– Hát itt tényleg visszatértek a régi idők…”
A Zalai Főnix vándorcsapat az idén már három megszűnt falusi csapattal is megmérkőzött a Hátsó füves futballmentő túra során, és külön érdekesség, hogy mindeközben már három vármegyét is „bejátszott”. A Zala vármegyei Káváson nyitott, a Veszprém vármegyei Szigligeten játszott legutóbb, a kettő között pedig ellátogatott a Somogy vármegyei Balatonszentgyörgyre. Az április végi, Szent György-napibúcsúval egybekötött esemény a Kis-Balaton Táncegyüttes kalotaszegi táncokból összeállított bemutatójával kezdődött, az ünnepi futballmérkőzésre hat év szünet után állt össze újra Balatonszentgyörgy megszűnt együttese, és sportszerű mérkőzésen 1–1-es döntetlenre végzett a Zalai Főnix-szel.
A lefújás után alkalom nyílt a község labdarúgómúltjának bemutatására, a Hegedüs Enikő és Szabó Zoltán szervezők által összeállított minitárlathoz kapcsolódóan Bóbics László sportújságíró beszélgetett a sportág helyi meghatározó alakjaival, így az 1946-ban született Toronyi Árpád egykori játékossal, sportvezetővel, Nagy Lajos korábbi polgármesterrel, sportköri elnökkel, valamint Furulyás Zoltán, Hajba Géza, Hegedűs József egykori labdarúgókkal.
A szünetben tizenegyesrúgó-versenyt tartottak, amelyen a huszonegy induló gyermek közül Simon Zsombor nyert. Ahogyan a programsorozat más helyszínein is, a győztesnek járó labdát és az ösztönzésnek szánt válogatottas tárgyakat, tombolanyereményeket a Magyar Labdarúgó-szövetség ajánlotta fel, az alkalomra szánt emlékplakettek a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön műhelyében készültek.
Zelk Zoltán: Egy falusi futballpályán
A gesztenyelombok mögé bújt
kis futballpályán, délelőtt,
iskolásgyerekek rugdalják
A labdát, a kapu előtt.
Engedjetek, hadd rúgjak én is
egy tizenegyest legalább…
hadd panaszlom jó büszkeséggel:
eltaláltam a kapufát…
Pedig de szépen szállt a labda…
s vele boldog tekintetem –
ó, hányszor múlt egy kapufán, egy
arasznyin csak, a győzelem…
De vesztesen, úgy is szép volt
a vasárnapi alkonyat
szárnyai alatt összebújni –
Ferit, Sanyit, a társakat
tudni köröttem. S tudni azt, hogy
ha győzelem, ha vereség
a mi szívünkben csak a hűség
hajtja új ágát, levelét.
Mi el nem hagyjuk csapatunkat,
vagyunk az öreg drukkerek –
új tavaszt, vasárnapot várva
virrasztja szívünk a telet.
Roppan a hó a Hegyi úton.
A fák, a lég s fönn, az egek
mind – mind üvegből. Este van már.
Jönnek az inasgyerekek.
Jönnek boltból, műhelyből, gyárból
vár rájuk, mi sosem elég,
anyai szó, fecsegő kályha,
gőzölgő krumplifőzelék.
De ráfagy a zsír a kanálra,
mert oly nagyon kell a beszéd,
az őszi vasárnapok íze:
Hogy is volt az a vereség…?
Hogy csalt a bíró…S balszerencse…
S ha az a kapufa bemegy… –
De lesz tavasz még, lesz vasárnap
s a világ is beleremeg,
nemcsak a háló… Benn a labda!
Napként ragyog majd az a gól!
Ragyog szemünk! És a ruhánkon
az olaj és a téglapor!
Ó, futball, futball! Negyven éve
kisérsz, bármerre is megyek,
te sem hagysz öregedni engem,
lelkemben fülel a gyerek.
Fülel. Fölugrik. Az egekre
dobja sipkáját. Gólt kiált.
Mert oly szomju a győzelemre –
mert van miért fizess, világ!
Mert lehet Orth, vagy kis Takács,
vagy
Puskás a neve – egyremegy:
őt látom a szatmári pályán,
ő tör kapura, Pomacsek,
a győztes gólt mindig ő rúgja!
Egem, földem: kamaszkorom –
Ma faluszéli fák tövében,
holnap városi grundokon
rúgom a labdát a gyerekekkel,
kik nem a szürkülő hajat:
szivünket látják, a halálig
izzó, pirosló parazsat.
S amikor ama végső sípszóra
a pályáról majd lemegyek,
ha csapzottan is, ha lihegve,
de mégis, mint a győztesek!
(1947)
A Hátsó füves futballmentő túra programjairól és egyéb aktualitásokról a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet friss híreket találni.