A termálvíz fejedelme – Malonyai Péter publicisztikája

Borús, nyálkás október végi reggel. A Szőnyi úti régi BVSC-uszoda műugró medencéjében serdülő pólósok gyötrik egymást a vízben. A szülők feladták, bemenekültek az uszoda előcsarnokába, egy férfi figyeli csak a játékot, nekidőlve a műugrótorony talpazatának.

Bennem ez a kép él, és élni fog, amíg világ a világ a decemberben elhunyt Kemény Ferencről. De minek Ferencezek én itt, hiszen ő Fecsó, esetleg Fecsó bá’ – aki másképp emlegeti, életében nem járt még az uszodában.

Megtisztelt azzal, hogy gyerekkoromtól kezdve beszélgetett velem, ha kérdeztem, nem csupán válaszolt, hanem felelt – a kettő között azért van különbség. Tanulhattam tőle, biztos tanulhattam volna többet is, de soha nem tudjuk, melyik gondolatunknak, tettünknek ki vagy mi a sugallata.

Nem csupán a búcsú nehéz, az is, hogy összefoglaljam, ki volt ő, szolgáljak olyan jellemzőkkel, amelyek azoknál is célba érnek, akik nem találkoztak vele. Legfeljebb az eredményeit ismerik (akad jócskán), tudják, hogy nevével fémjelzett díjat kapnak az utánpótlásban szorgoskodó legjobb edzők, hogy fia, Dénes a pólókapitányok kapitánya (három olimpiai bajnoki cím zsinórban).

Esetleg ismernek néhányat a rendre előkerülő frappáns megfogalmazásaiból, mosolyognak rajtuk, viccesnek könyvelik el, miközben többek annál – szellemesek. Van tartalmuk, mélységük. „Majd hívjatok fel, ha egy olyan lövésből gól lesz, amelyik nem megy kapura” – nekem ez a kedvencem, de az is igaz, hogy „A kapus lábbal tapos, kézzel véd. Lehet fordítva is, de az már műúszás”. És a talán legtöbbet idézett: „Akinél nincs a labda, az ne lőjön!”. Ha valaki veszi a fáradságot, és igyekszik mögéjük látni, az a póló alapigazságaira lelhet, aki nem, annak marad a jókedv.

Azt tartotta, hogy a vízilabda alapvetően szellemi sport – csak éppen nagyon erős kar és láb kell hozzá. Az pedig a lehető legfeleslegesebb, hogy összehasonlítsuk a régi klasszisokat a maiakkal, ahány korszak, annyiféle tudás, de az egykori tehetségek ma is sokra vinnék. Érve cáfolhatatlan: „Ha Gina Lollobrigida vagy Claudia Cardinale ma lenne kislány, most is nagyon jó nő válna belőle”.

Angyalföldön nőtt föl, az utca törvényei igazították el, igazi kiugrásnak számított, amikor a MAC leigazolta, és ingyen mehetett be a Margitszigetre. A bérlete birtokában húsz-huszonötször is elment az őrbódé előtt, s mutatta a passzusát, olyan büszke volt rá. Az uszoda lett a mindene. A varázsa, a légköre miatt. Ahol gyerekként arra kérhette Csik Ferencet, mutassa már meg neki, hogyan kell szépen úszni, Csik pedig, hiába volt már olimpiai bajnok, készséggel megtette.

Kapus volt. Harminckét éves koráig védett. Kérdeztem egyszer, milyen kapus volt, azt mondta gyors, de vak. Nem volt jó a szeme, az esti meccsek világítása pedig akkoriban pocsék volt, mintha gyertyafényben játszottak volna. Közeli lövéseknél segítette a reflex, a távoliakat viszont benézte.

Ezzel együtt nem volt kérdés, hogy nem tágít a vízilabdától. Még úgy is, hogy tudta, tanulnia kell. Laky Károly, aki nem csupán edzőként, gondos apafiguraként is főszerepet vállalt az életében, szinte berugdosta a műegyetemre (Fecsó megfogalmazása), majd segített, hogy villamosmérnökként (és BVSC-pólósként) a MÁV-nál kapjon állást. Később a számítástechnika lett a kenyere, Párizsba, Angliába küldték, hogy a kibernetikában legyen jártas, megjegyzendő, eszébe sem jutott kinn maradni, az ok egyszerű: az igazi póló – vallotta – magyar.

A napi rutin nem volt bonyolult. Fél kilenctől fél kettőig dolgozott, akkor Vespa robogóján elment a MÁV-óvodába a fiáért, Deniért, a későbbi háromszoros olimpiai bajnok kapitányt föltette maga elé, és robogtak a BVSC-uszodába. Ahogy mesélte, a Hősök terén rendre megállította a rendőr, hogy mit keres ott a gyerek, mire ő szemrebbenés nélkül mondta, hogy Olaszországban ez már természetes, nálunk most készülnek belevenni a KRESZ-be. Mindig elengedték.

A család legalább olyan fontos volt neki, mint a víz és a labda. A kettő persze nála egy és ugyanaz volt. Ahogy mesélte: „Az uszoda nevelte Denit is. Ott volt egész nap. És tulajdonképpen nagyon könnyű dolgom volt vele. Mert óriási szerencséjére nem az én eszemet örökölte, hanem a szülőanyjáét, aki háromszáz villamosmérnök-jelölt között a legjobb matematikus volt.” És a gyereknek – hogy elvarrjam a családi szálat – szerencséje volt apja második feleségével is: „Nyolcéves korától már Jutival neveltük, az ő ötlete volt, hogy legyen állatorvos…”.

Az lett. És büszke arra, hogy nem volt olyan a pályafutása alatt, hogy az állatot később másik orvoshoz vitték volna. Később, pólókapitányként is az apja ars poeticáját követte: csak teljes szívvel, energiával, tökéletesre törekedve érdemes belefogni mindenbe. Fecsó szavaival: „Félig berúgni, kidobott pénz.”

Hogy hány tehetséget indított el a nemzetközi hírnév felé, nem érdemes összeszámolni. Ő sem tette, már csak azért sem, mert amíg a világ szájtátva figyelte a gyerekeket, neki a világ legtermészetesebb dolga volt. A legtöbbet az 1975–76-os aranygenerációt emlegetik (Kásás Tamás, Kiss Gergő, Molnár Tamás, Fodor Rajmund, Steinmetz Barnabás, Székely Bulcsú, Varga Tamás, Vári Attila lett közülük olimpiai bajnok), visszatérően előjön, hogy mindent megnyertek, nem vesztettek meccset (66 volt), döntetlenjük is csak egy volt (mert kimaradt egy négyes). Minderre Fecsó csak széttárta a karját: „Őket tettem be a csapatba. Aztán így sült el.”

Különben sem szerette túlbonyolítani a fontos kérdéseket. Meggyőződése volt, hogy a magyar vízilabda titka a termálvízben rejlik. Mert máshol melegíteni kell a vizet, nálunk, a Csasziban és a Szigeten hűteni. Máshol majd megfagynak a pólósok edzés közben, nálunk ilyesmiről szó sem lehet. „Nekünk olyan a termálvíz, mint a brazil futballistáknak a Copacabana homokja” – zárta rövidre a témát.

Rendre feltették a kérdést hol neki, hol a fiának, hogy egyiküknek mi köze volt a másik sikereihez. Mindig elmondta, hogy ötletekkel, gondolatokkal soha nem traktálta a gyereket, mert van neki elég. Legfeljebb azt mondta el néha, hogyan látja – nem a csapatot – a vízilabdát általában. Deni szerint viszont a legtöbbet kapta tőle, hiszen: „Bármit csinálsz az életben, azt vagy profi szinten csináld, vagy sehogy! Ha takarító leszel, akkor azt, ha vezérigazgató, akkor azt! De semmit ne csinálj csak úgy!”

Vallotta, hogy vízilabdázónak lenni rang, a pólósok mindenfajta összehasonlításban kiállják a próbát másokkal. Példája szerint egy tornász olimpiai bajnok, ha az utolsó versenyét követően mondjuk, fél évig nem csinál semmit, éppen úgy néz ki, mint egy kishivatalnok. Egy pólóson, akinek ötliteres lesz a tüdeje, százévesen is látszik, hogy sportoló volt, a tornásznak meg el kell mesélnie. Aztán vagy elhiszik, vagy nem.

Hatvanadik születésnapján, 1992-ben budapesti olvasónk, Bányai Béla levelet írt lapunknak, benne: „A hatvanas évek közepén a MÁV Adatfeldolgozó Főnökségénél Kemény mérnök a főnököm volt. Az adatfeldolgozó kispályás focicsapatában, amely az I. kerületi bajnokságban szerepelt, évekig játszottam együtt Fecsóval. Szeretett főnökömnek hivatalos kiküldetés miatt egyszer Szombathelyre kellett utaznia. Ha gyorsvonattal utazik vissza, lekési mérkőzésünk kezdetét, ha a korai személlyel, akkor sokkal tovább utazik, de időben érkezik. Az utóbbit választotta. Ennyire szerette a focit. Imádott cselezni, még jobban gólt rúgni, és nagyon utált veszíteni.”

Halálhírét fia, Dénes csütörtökön tette közzé: „Fecsó ma lenne 94 éves, de bő egy hónapja elköszönt tőlünk. Kérte, hogy ezt az időszakot békében, magunkban éljük meg, ez így is történt, és reméljük, a továbbiakban is így lesz. Köszönjük a mintát, köszönünk mindent!”

A minta azé a figyelmes úriemberé, akiben ott él az uszodai, érző vagányság.

Amikor 2012-ben, nyolcvanévesen életművét jutalmazva fair play-díjat kapott, azonnal mondta: „Ha kiderül a frankó, még a végén visszaveszik…”.

Vagy adnak még egyet – én ma, búcsúzóul is erre szavazok.