Moldova György esete a tanácselnökkel

„A kocsmában beszélgettünk Kulcsár Lacival, hogy kéne egy csapat.” Klasszikus kezdés. „Aztán bementünk Prém Jenő tanácselnökhöz, hogy előálljunk a tervünkkel. Azt mondta, egyelőre nem.” Klasszikus folytatás. És amikor már minden veszni látszott, közbelépett Moldova György. Késő Kádár-kori futballmese az Őrségből.

Nagyrákosnak sokáig nem volt csapata. A hatvanas években ugyan a falu az öt kilométerre eső Szattával gründolt egy közös együttest, ám a játékosok néhány év után szétszéledtek, a futballélet elsorvadt. Akikben megmaradt a kedv, a környéken kerestek maguknak lehetőséget, az őriszentpéteri egyesület sokukat felszippantotta. Aztán a nyolcvanas évek elején Mihály Ferenc nagyrákosi tanító kezei alatt kinevelkedett egy 14-15 éves – javarészt kényszerűségből a szentpéteri ifiben játszó – fiútársaság, amely szilárdan eltökélte, megalakítja a nagyrákosi futballcsapatot. Abban az időszakban Moldova György, az országos népszerűségnek örvendő író, az Őrség panasza című, 1974-ben megjelent szociográfia szerzője már a település tekintélyes alakjának számított, családjával sok időt töltött a domboldalon álló házában.

„A kocsmában beszélgettünk Kulcsár Lacival, hogy kéne egy csapat – ültet le minket egyszerűen berendezett konyhájában Németh László egykori nagyrákosi játékos. Az erdőben dolgozó ember csendes, nyugodt stílusában meséli a húszévesen megélt, 1982-es történetet. – Arra jutottunk, elmegyünk Mihály Ferenc tanító bácsihoz, hogy megkérdezzük, mit szól hozzá. Semmi kifogása nem volt, ott helyben fel is kértük edzőnek. Aztán Lacival és még néhány sráccal bementünk Prém Jenő tanácselnökhöz, hogy előálljunk a tervünkkel. Azt mondta, egyelőre nem. Ebben is maradtunk, tudomásul vettük. Amikor léptünk ki a tanácsházból, jött szembe Moldova Gyuri bácsi. Kérdezte, mi járatban vagyunk. Elmondtuk, csapatot szeretnénk, csak Jenő bácsi nem támogatja. Bólintott, nyugtatott minket, hogy minden rendben lesz, és bement a tanácsházba. Mire kijött, Jenő bácsi véleménye megváltozott.”

Így született meg a nyolcvanas évek elején a nagyrákosi futballcsapat, és vívott aztán életre-halálra – vagy legalábbis láda pezsgőkre – menő csatákat Szattával, Hegyhátszentjakabbal, Pankasszal. Ma már nehéz elképzelni, micsoda tétje volt egy Nagyrákos–Pankasz szuperrangadónak. Az esemény súlyáról mindent elmond, hogy a felek előzőleg rendre megállapodtak, bukás esetén a vesztes falu kénytelen egy napig gyászszalagot kötni a településtáblájára.

Moldova Györgyöt befogadták, megszerették. Egyesek emlékeznek még a történetre, amikor egy elszabadult kisborjút a falubeliek az íróval az élen kergettek a kukoricásban, majd miután a tehén bőgésével visszacsalták, a megkönnyebbült társaság a jeles riporterrel  együtt koccintott a nagy ijedelemre. A Nemzeti Sport zalai tudósítója, Bóbics László akkoriban saját othellójával házalt a környékbeli falvakban, így vetődött el Moldováék nagyrákosi utcájába is.

„Ma is visszhangzik a fülemben, ahogy a nagyrákosi fiatalokról szólva mondta: »Megyek le a gyerekekkel focizni«” – idézi fel régi találkozásukat munkatársunk, aki nemcsak elkalauzolt minket a Moldova-házhoz, de a Hátsó füves kedvéért életszerűen rekonstruálta a nyolcvanas évekbeli jelenetet: régi Wartburgjával pöfögött biciklink mellé, sőt még a korabeli boros demizsont is magával hozta.

„Egyik nap szokás szerint jövök Nagyrákosra bort árulni, Zsuzsa int le a kerítésnél. Férje, Moldova Gyuri sétál oda, kérdezi, mennyiért adom. Mondom neki, huszonöt forint literje. Márpedig ő húsznál többet nem ad érte. Ha a TSZ-kocsisnak és a nyugdíjasnak huszonötért árulom, magának sem fogom kevesebbért – tisztázom vele –, de tisztelem annyira, hogy adjak öt litert ajándékba. Erre ő sportszerűen kijelenti, így nem kell neki a bor, és sarkon fordul. Már a második szomszédnál járok, amikor siet utánam Zsuzsa, két üres demizsonnal a kezében, mert hát akármit mondott is a Gyuri, bor mégiscsak kellene. Kifizeti literjéért a 25 forintot, én meg segítek neki elcipelni a házhoz.”

„Ott barátságosan elbeszélgetünk Gyurival, és ahogy szó szót követ, kiderül, szárad le a szőlőjük levele, eszi a lisztharmat.  Bár az Őrségben jobbára igénytelen szőlőfajtákat, kormint, zalagyöngyét, nohát termesztenek, az ő kertjükben érzékenyebb, nemesebb fajtából ültettek harminc-negyven tövet. Felajánlottam, segítettek nekik lepermetezni. Így lett szívélyes viszony a meghiúsult borvásárból.”

Pankasz felé visz tovább az utunk, a faluban él Mihály Ferenc egykori tanító, az 1982-es nagyrákosi csapat nagy tiszteletben álló edzője. Udvarán kerekes kút, hátrébb üres istálló, tyúkketrec, disznóól. Állat sehol.

„Nincs már, aki továbbvigye. Megváltozott az Őrségben sok minden, a földeken is. Ma már jóformán csak búzát meg kukoricát vetnek, pedig hajdan köles, rozs, hajdina, kerekrépa is termett itt bőven” – vezet be házába a nyolcvanadik évét taposó tanárember. Felesége a szobában borral kínál, Feri bácsi pedig csak mesél, mesél, megelevenednek egy kacskaringós életút állomásai az úttörőtitkári szereptől az ’56 után kapott ellenforradalmári bélyegen át az őriszentpéteri tanácselnök-helyettesi pozícióiig. A polcokon Moldova-kötetek sora, a Tökös-mákos rétesben dedikálás: „Mihály Ferencnek és családjának szeretettel”.

„Az edzéseket úgy kezdtem, hogy a fiúkkal háromszor körbefuttattam a falut – idézi fel az 1982-es nagyrákosi csapatalakítás utáni időszakot. – Moldova Gyuri gyakran lejött a pályához, kint volt az esti edzéseken, elcsevegtünk, összebarátkoztunk. Megértettük egymást, hasonló nézetekkel, beállítottsággal figyeltük a világot. Kritikusan, de nem elfogultan. Nem azt néztük, hogy mi lehet a saját hasznunk, hanem azt, hogy mit profitál belőle a közösség.”

A nagyrákosi futballcsapat ma is működik, a 2016–2017-es idényben a Vas megyei III. osztály Körmendi csoportjában szerepel. A faluban mégis kevesen emlékeznek már arra, kinek köszönhetik az együttes elindítását, ellenben Moldova György kudarcba fulladt tóalakítási kísérletét némelyek még ma is emlegetik. Az abszurdnak tetsző történet részleteit a szerző A “Moldova-tó” című írásából ismerjük meg. A visszaemlékezést olvasva és a „barátomnak, Prém Jenőnek” ajánlással szembesülve  fény derül a tanácselnökkel ápolt közvetlen viszonyára, így arra is, hogy nála hatékonyabb szószólót keresve sem találhattak 1982-ben a futballozni vágyó nagyrákosi fiatalok. Következzék egy részlet a fanyar moldovás humorral átszőtt elbeszélésből.

„Jenőt az egész történetben az bosszantotta a leginkább, hogy a tavat Moldova-tónak nevezték, és ez az elnevezés kezdett elterjedni az egész környéken. Én csak mosolyogtam magamban, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, eddig csak abban reménykedhettem, hogy legfeljebb valami zsákutcát neveznek majd el rólam.

Persze lényegében semmi sem változott, szedegettük a letört gallyakat, csákányoztunk. Egyik nap talán úgy dél felé járhatott az idő, mikor feltűnt a gát mellékén egy könnyű ARO teherkocsi magánrendszámmal, és egy szakállas fiatal férfi szállt ki belőle. Én látásból már ismertem az illetőt, tudtam, hogy egy körmendi kőfaragómester, az őrségi vidék megszállottja. Megvett a faluban egy köpec – vagyis már lepusztult, semmirevaló házat, a család a vételár fejében állítólag csak annyit kért, hogy állítson sírkövet a ház utolsó gazdájának. A mester ezt meg is cselekedte, aztán lebontotta a házat a puszta földig, és a helyén felépítette az egész környék egyik legvitatottabb, de kétségtelenül érdekes és nagyra törő épületét. Szóval ez a szakállas fiatal férfi kiszáll a kocsiból, odajön hozzánk, akik gatyában és a lábunktól a fejünk búbjáig agyagosan hajladozunk.

– Jó napot kívánok! Kérem szépen, ez a Moldova-tó?

Jenő villámló szemekkel kereste a megfelelő szavakat, így én válaszoltam helyette:

– Igen, hát így szokták mondani a népek errefelé.

– És maguknak van valami közük hozzá?

– Hát valami kevés – szerénykedtem –, én például szoktam dolgozni a Moldova lapátjával.”

Hozzászólások

hozzászólás