“Kiérsz a színre, a pálya kihintve, ferdék a vonalak, vagy csak ki vagy ütve / Az edző is tintás, ne törődj most ezzel, énekeljük együtt magyarósdi szívvel…”
Őrimagyarósdon érdemes csak igazán pályára vonulni – mámoros csapatinduló hajtás után.
Bámulatos természetességgel olvad egymásba Déri Ádám szerzeményében az őrimagyarósdi futball- és szeszkultúra, valamiért Sajó László író sörrel és unicummal átitatott futballszociográfiai kötetének címét, a zseniális Öt és felest juttatja eszünkbe. De bátran asszociálhatunk az őrségi népszokásra, a hajnalig tartó műlakodalomba torkolló rönkhúzásra is, amelyet a hagyomány szerint akkor tartanak meg, ha karácsony és hamvazószerda között nincs a faluban esküvő.
Őrimagyarósdon ilyen volt az idei esztendő is, kiválasztottak egy álvőlegényt és egy álmenyasszonyt, akik az esküvői szokásokat a lánykéréstől a menyasszonyrablásig végigimitálták, a ceremónia csúcsszámaként pedig a falubeliek farönkhöz erősített szekéren végighúzták az ifjú párt a főutcán.
A falu szokásairól is sok szó esik a napfényes pillanatok miatt szerényen csak a Fény stadionjának nevezett pálya mellett, a padlótól plafonig fával burkolt klubhelyiségben, ahol látogatásunkkor felvonul az őrimagyarósdi futballtársadalom krémje. Mutassuk be tagjait röviden.
Kezdjük a házi gólkirállyal, a magyarósdi futballcsillaggal, Marton Lászlóval, aki 39 évesen is legalább olyan hatékony az ellenfél kapuja előtt, mint hétköznap a szentgotthárdi autógyár dízelszerelősora mellett.
Felejthetetlen emléke a a Fradi öregfiúk 2012-es őrimagyarósdi vendégjátéka, Détári vagy Ebedli ellen futballozni majdnem akkora élményt jelentett, mint…
…Szakonyfalu legjobbjai ellen bizonyítani 2009-ben a megyehárom bajnoki aranymérkőzésén (a képen Pintér Róbert csapatkapitány fogadja a falu vezetőinek gratulációját). A kegyetlen vetélytárs elleni derbik története keményebb, mint egy Bud Spencer-film, a kőhajigálás, autórugdosás itt szinte csak vágókép. Nyolc éve magyarósdi szívvel énekelhették a hangszóróból dübörgő dalt: “Hogy ha mindened a sörtől ragad, őrült parti van, most mindent szabad, és az ellenfél is sírva fakad, akkor mi vagyunk a bajnokcsapat!”
Mint minden tisztességes polgármester, természetesen Biczó István is futballozott faluja csapatában, de a Bükön tartott hagyományos aratóversenyen is becsülettel küzdött a magyarósdi színek dicsőségéért (a fotón a hajtásnál). Miközben kitoljuk vele a biciklit a település nevezetességéhez, a csodálatos épségben megmaradt, kettős sánccal védett magyarósdi földvárhoz, többször elmondja, az MLSZ segítsége nélkül a csapat már összeomlott volna. Miután néhány éve az igazolási és játékvezetői díjak kilencven százalékát átvállalta a szövetség, évi 300 ezer forintból kigazdálkodják az egyesület működtetését.
És van, ami nem kerül pénzbe: a falunap hagyományos női focimeccse pénzt nem visz, nézőt bőven hoz.
A nevezetes csapatindulót jegyző hobbizenész édesapja, Déri Zoltán sportköri elnök maga is sokat tett a kilencvenes évek elején a magyarósdi futball elindításáért, de nem feledi elődje érdemeit – képünkön virágot helyez el az 54 évesen elhunyt Szabó Gyula egyesületi elnök díszített sírján. A szenvedély örökké tart: a kő virágtartó futball-labdát formáz.
És amikor már azt hittük, a nyolcszázötven éves őrségi település labdarúgásának minden titkát megismertük, előkerül a magyar falusi futballmédia fantasztikus darabja, az először 1992 októberében megjelent Magyarósdi Fociújság, amelynek 1996 márciusi számát – a helyiek nem kis büszkeségére – Puhl Sándor is aláírta. A kiadvány szerkesztőjét, Herczeg Imre tanár urat ezúton is köszönet illeti, amiért a falu elkötelezett krónikásaként figyelmünkbe ajánlotta a település futballéletét. Zárjuk cikkünket a Macska-jajból ismerős, félig-meddig rímbe szedett falusi történettel, amelyet egy évekkel ezelőtti őrimagyarósdi rönkhúzás vidám pillanatában, tiszteletbeli kisbíróként dobolt ki a falu központjában.
“A nyár legutolsó hetében történt az eset, amely jeles vőlegényükkel megesett. Lelkesen serénykedett az ól bontásán, amikor a megivott sör megtette hatását. Mert mikor a tetőlécet szedte szorgosan, alatta a tető megnyílt gyorsan. Még ha csak leért volna a földre, de beszorult vőlegényünk. A többiek csak álltak és lestek, amíg hősünk nagy nehezen megmenekedett. Pertuba keveredett az égi szentekkel, miközben Marác felé tekintett könnyes szemmel. Megszánták a Jánoki legénykék, s pár kupica pálinkával oldalát, szívét kezelték. Mert bizony bordatörés lett a nagy buzgalom eredménye, ami Szabó Gabinak több hetes keserve, mivel hiányzott legkedvesebb legénye. Tanulságunk fogadja meg mindenki: aki pocakos, annak nem kell a tetőre felmenni.”