Indul a Hátsó füves Budapest: mintegy 300 vidéki falu, város és határon túli magyarlakta település futballszociológiai bebarangolása után a főváros felé fordulunk, hogy elfeledett kiscsapatok, feledés homályába veszett történetek, ismeretlen emlékek nyomába eredve tárjuk fel a lüktető metropolisz futballtitkait. Időről időre jelentkezünk egy-egy különleges riporttal a város félreeső vagy már betemetett pályáiról, keressük a múlt ittfelejtett kincseit, a “blaszos életérzés” nem mindennapi tanúit. A régi budapesti csapatok nyomába eredve először a Magyar Pamut emlékeit járjuk körül – pörköltes tálban landoló labdával, kubai szövőnőkkel és egy bokorban talált kapufával.
Újpest, Blaha Lujza utca, külvárosi futballpálya.
Az omladozó kőkerítésen megkopott felirat: MPSC. Talán az 1950-es évek végén festették fel a fekete betűket, akkoriban, amikor a Vörös Lobogó Magyar Pamut SK-t átnevezték Magyar Pamut Sport Clubra, és végképp az alsóbb osztályú kültelki együttesek mezőnyébe süppedt a pamutipar kirakatcsapata. A fennmaradt monda szerint a töréspontot a szakmabeli rivális, a Kistext elleni presztízsrangadó elbukása jelentette, az őssérelmi legenda szerint csúnya bírói részrehajlás is közrejátszott a fájó esetben. Valami rendkívüli tényleg történhetett, az elszenvedett kudarc ugyanis olyannyira megviselte a társaságot, hogy tizenhét játékos azonnal hátat fordított a klubnak.
Vagy úgy is mondhatjuk, hogy hűtlen lett a rózsaszín-fekete színekhez, mert bármily különös, az 1927-ben alapított egyesület a futballban felettébb szokatlan – az olaszországi Palermóét idéző – színpárosítást használta. A balladai magyarázat szerint a kezdeti ínséges időkben Szurday Róbert, a vállalat igazgatója szerzett valahonnan egy garnitúra szerelést az eredetileg a Vasas piros-kék színei mellett elkötelezett pamutipari egyletnek, aztán amikor kiderült, hogy az ajándék dresszek megjelenése nem igazodik az elképzeléshez, győzött a praktikum: sebtiben inkább megváltoztatták az egyesület színét, mintsem hogy új mezek után kajtassanak.
Ahhoz képest, hogy 1947-ben még a Rudas Ferenccel, Nagymarosi Mihállyal, Szusza Ferenccel és Puskás Ferenccel felálló magyar válogatott ellen vívott barátságos mérkőzést a Magyar Pamut (kikapott a Megyeri úti pályán 5:0-ra), 1951-ig az NB II-ben szerepelt, sőt 1950-ben bronzérmet nyert a másodosztályban, a későbbi idők során hozzá kellett edződnie a blaszos világ göröngyös hétköznapjaihoz.
Ha hihetünk a magyarfutball.hu oldal adatainak, az utolsó negyven évben a csúcsot a budapesti első osztályban 1969-ben elért 6. hellyel érte el, olyan bajnoki mezőnyben, amelynek a tagjait felsorolni önmagában felér egy időutazással: Csillaghegyi MTE, XV. kerületi Növényolaj, Sashalmi Elektronikus Mérőkészülékek Gyára, Rákoskeresztúri MTE, Szerszám és Gépelem, Honvéd Ságvári SE, Karhatalmi Dózsa, Bp. Vörös Meteor, Magyar Daru- és Hajógyár, Chinoin, Óbudai Goldberger, Újpesti Cérnagyár, Duna Cipőgyár, Óbudai Pamutipar, Zuglói Porcelán, Fővárosi Vízművek, Alumínium. Más idők jártak, pezsgett a fővárosi futballélet, Újpesten szinte egymást érték a sporttelepek, és a budapesti bajnokságok legendáriuma a Blaha Lujza utcában is minden hétvégén bővült egy-egy színes epizóddal. Például olyannal, mint Balogh János futballgyűlölő pénztárgépkezelő esete, amelyet Kőrösi Zoltán, a 2016-ban elhunyt író Magyar Pamut című novellájában örökített meg, betekintést nyújtva a pálya mellett élő család életébe.
„Azon a tavaszi napon is így történt: Ilona, a felesége felrakta a konyhaasztalra a terítéket, Ilonka, a lányuk s Imre, a fiuk ott ült a helyén, megették a levest, s a pörkölthöz láttak volna, amikor a nyitott ablakon berepült egy labda, s pontosan a tálba pottyant. Odakint, az utca túloldalán, a kőfalon túl ugyanis három másodperccel korábban egy hatalmas kapáslövéssel ért véget a támadás, amit a jobb szélen a Magyar Pamut SC vezetett az Ikarusz SE ellen, kapáslövéssel, amely soha nem látott erővel zúgott el a kapu fölött, éppen a téglakerítés élének ütközött, felpörgött, mint egy technikás esernyőcselnél, majd szépen, ívesen átrepülve az utca fölött, egyenesen Baloghék pörköltjébe zuhant.
A mérkőzés nyolcvanegyedik perce volt ez, nulla-nullás állásnál.
Az eltűnt labda okozta megrökönyödésből a játékosok és a nézők még fel sem ocsúdhattak, amikor a bejárat felől farzsebes mackónadrágban, trikóban, barna zokniban és hegyes bőrpapucsban megjelent Balogh János pénztárgépszerelő. Kinyújtott kezében magától messze eltartotta a pörköltszafttól csöpögő labdát. Szótlanul lépkedett a korláttól a salakon át a pálya széléig, a labdát kiejtette a kezéből, majd leguggolt, és az ujjait is a fűbe törölte.”
A régi pamutosok állítják, az elbeszélés nem csupán írói fantázia szüleménye, a pörköltbaleset valóban megtörtént, mégpedig a betonkerítés felőli oldalon. Itt az említett MPSC betűk mellett a lezárt vasajtón mindmáig kint maradt a „Sportbüfé” hajdani nyitvatartásának felirata is, „H–P: 14–22, SZ: 8–24, V: 8–14.”, a mélyvalóság szemléletes dekorációjaként a retróinformációhoz egy vandál módon bevésett Dávid-csillag adja a rozsdás hátteret, a hozzákaristolt kommentárt inkább nem idézzük.
A Magyar Pamut futballcsapata a gyár megszűnését követően, az 1991–1992-es idény végén feloszlott. A régi gárda tagjai azonban az egykori centerhalf, Varga Károly kezdeményezésére egy ideje minden évben összegyűlnek, hol többen, hol kevesebben, hogy a számukra oly kedves pálya oldalán, hagymás zsíroskenyérrel a kézben felelevenítsék az elmúlt idők dicsőségét és mosolyogni való dicstelenségét.
Az idén éppen kevesebben vannak, mindössze öten verődtek össze az immár jó ideje az Újpesti Haladás használatában lévő sporttelepen (a hírek szerint a szomszédos Tungsram-gyártelep is szóba került az Újpest tervezett új stadionjának lehetséges helyszíneként).
Ők a kemény mag: az ételről-italról gondoskodó szakácsmester-centerhalf mellett Csitári István, az abszolút jobblábas balszélső, Hábián László, a magát „távirányító középpályás”-ként meghatározó játékszervező, bátyja, Hábián István előretolt középcsatár és Janicki László, a kérlelhetetlen beállós. A távollévők közül sokakat elnyelt a modern hétköznapok forgataga, mások már a temetőben nyugszanak. Hiányzik a Mester, Lojzi bá’, vagyis Kiss Alajos, nincsen itt Tóth János, a kapus, aki egy Ikarus elleni meccsen önfeláldozó kivetődése nyomán maradandó károsodást szenvedett, és régen nem jár már a Blaha Lujza utcában Vass Zoli bácsi sem, a felejthetetlen pályagondnok, aki a szögletzászló mögötti kalyibájából igazgatta a rendet, ápolta a gyepet, és ha azt hitte, senki sem látja, titokban megcsókolta a futballpályát.
Egy közös fotó a salakos kispálya korlátjánál, amelynek támaszkodva valamikor a Pamut kézis lányait csodálták a futballisták, egy kép a kapuban felsorakozva, háttérben a volt Vákuumtechnikai Gépgyár szocreál épülettömbjével, majd jöhet a laza cicázás a nagypályán egy semmiből előkerült labdával. Észrevétlenül szaladnak a percek, ahogy elrepültek az évtizedek is, a Vörös Csillag Traktorgyár, a Bányagép vagy a Kerámia elleni rangadókkal, a Vass Zoli bá’ gondnoki bódéja mellett működő pályabüfé zsivajával, a szomszédban felépített Pamut-lakótelep virágkorával és a régi öltözőnek helyet adó női munkásszálló titkaival.
A rendhagyó futballankét résztvevőinek vállaltan szubjektív statisztikája szerint a kőberakásos házban valamikor kétszáz nő hajtotta álomra nap mint nap a fejét, köztük százkilencvenkilenc kakaóbarna kubai szövőnő és egy tejfehér különc. Mondják, egy futballbarát feleségül is vette valamelyik egzotikus szépséget, manapság valahol a földkerekség túlsó felén idézik fel a csillagok alatt az újpesti szép napokat. És mesélnek a nagyhangú labdarúgók egyebet is, itt azonban tapintatosan fogjuk be a fülünket, és a nyers konkrétumok helyett inkább lapozzuk fel a Hanák Péter és Hanák Katalin szerkesztésében 1962-ben megjelent, A magyar pamutipar története című alapművet, A munkásnőotthon című fejezet vonatkozó részleténél, a finoman sejtetett aggasztó tapasztalatoknál.
„A jó keresettel párosult szabadabb életforma sokukat könnyelművé teszi. »Mikor éljek, ha nem most, amikor fiatal vagyok« – hallatszik a magukmegnyugtató, védekező érvelés. Csakhogy az »élet« e lányok értelmezésében nagyon szűk körre zsugorodik össze: ruhára, táncra, gyakran váltogatott udvarlókra. Az 50-es években ez a típus nem ment ritkaságszámba, és sok galibát okozott. Megsértették az otthon fegyelmét, kimaradoztak, felelőtlen viszonyokat kötöttek, amelyek olykor botrányosan zajlottak és végződtek. Ez a – ha nem is általános, de nem is elszigetelt – szabadosság egy időben az otthon hírnevét is szeplősítette.”
Erős a gyanú, hogy a szeplősödéshez a virgonc futballisták is hozzásegítettek egy-egy pöttyel. Mindenesetre a könyv szerint az általános tendencia biztatónak számított, 1960-ban például az intézményből eltávozottak közül 24 férjhez ment, és mindössze tizenegy nőt tettek ki fegyelmi vétség miatt.
Egy egyesület alapításának ideje, résztvevői, körülményei sok esetben kijelölik a klub szellemi irányát és működési kereteit, nem volt másként a pamutipari munkások formálódó sportközösségénél sem. A magyar pamutipar története című könyv vonatkozó bekezdése alapján az 1927-es mozzanatnál az önkéntesség és a közös áldozatvállalás szerepe domborodott ki.
„A sportkört, amely később az előkelően hangzó Magyar Pamutipar Sport Club (MPSC) nevet vette fel, a 20-as évek közepén egyszerű munkások, futballkedvelők és szurkolók alapították, Bakos Sándor elnökletével. Szurday engedélyezte a sportkör működését, de kikötötte, hogy a vállalat semmilyen anyagi eszközzel nem járul hozzá a sportkör fenntartásához. A munkások tehát a maguk erejéből indították meg a sportéletet. Fizetési napokon az önkéntes sportfelelősök végigjárták az üzemeket, s a kalapjukban gyűjtötték össze a felajánlott 10–20 filléreket. Sokra persze nem tellett ebből, néhány szedett-vedett ingre, cipőre.”
Hozzájutottunk A Magyar Pamutipari Sport Club Értesítője című, 1940-ben indított időszaki kiadvány 1943. október 15-i számához. A sajtótörténeti ritkaságnak számító újság hangját meghatározza a háborús szellem (a címlapon szerepel például a Rádióiskola a légó-pincében című írás), a labdarúgást illetően azonban lenyűgözően gazdag egyesületi életről tanúskodik. Összesen kilenc futballcsapatot működtetett az egyesület: Magyar Pamut I., Magyar Pamut II., ifjúsági, újonc , levente, az üzemek közötti bajnoságban szereplő HPS, az Óbudai tartalékegyüttes, a központi tisztviselőcsapat és a levente együttes. Valamelyest szintén a sovány hadi időkre utal az NB II-ben szereplő első csapat Felten elleni mérkőzésének tudósítása, amely a 2:1-es vereség után így értékelt: „A mi embereink mind törékeny virágszálaknak látszottak az ellenfél termetes, átlagosan 80 kiló súlyú játékosai mellett.” A nézőszámokkal kapcsolatos csűrés-csavarás a hazai sportújságírás hagyományosan neuralgikus pontja, nem volt ez másként 1943-ban sem: a gyári sportlap szerint 26 ezren látták a Megyeri úton a Pamut–Felten meccset, a másnapi Nemzeti Sport azonban csak 5000 nézőt említett. Végül is, 19 ezer ember ide vagy oda, ma szinte sem tűnne fel a különbség.
A Magyar Pamut SC történetének alighanem legismertebb futballcsillaga Tóth András, az 1949-ben született középpályás, az Újpesti Dózsa 17-szeres válogatottja, aki serdülő játékosként itt lett igazolt labdarúgó.
Örömmel osztotta meg velünk pamutos emlékeit az 1961–1962-es idény budapesti úttörő-bajnokságának győztese: “Közel áll szívemhez az egykori Pamut-pálya, ahol annak idején a pályafutásomat kezdtem és ahol fél gyerekkoromat töltöttem. Időről időre módot találok arra, hogy ha a környéken akad dolgom, a Blaha Lujza utca felé kanyarodjak, megálljak egy-egy percre a sporttelep betonkerítésénél. Azokat az éveket sohasem fogom elfelejteni.”
Ma már csak néhány fiókban őrzött fénykép, kopott tabló és az alapvonal mögötti senkiföldjére száműzött hullámpala-kispad tanúskodik arról, hogy hatvanöt éven át működött Újpesten egy Magyar Pamut nevű kiscsapat. És még valami…
„Tudtad, hogy a miénk volt Budapesten az utolsó pálya, ahol még igazi, fából készült kapuk álltak?” – fordul felém a házigazda Varga Károly, mire hirtelen ötlettől vezérelve felvetem, megnézhetnénk, nincsenek-e a maradványai félredobva a pálya mögötti dzsumbujban. Aki hisz a futballmesékben, annak a százéves pályák Csipkerózsika-kertje álomvilág, sosemvolt meccsek rejtelmes nyomaival, varázslatos emlékeivel. Találunk is a bokrok között érdekességet eleget, mohaborította, rozsdás pályahengert, derék magasságú szénakupacot, korhadt deszkán halványodó cirill betűket, de a híres kapufának nincsen nyoma. Éppen fordulnánk vissza a bóklászásból, ki a frissen nyírt gyepre, a mítoszok nélküli valóságba, egy utolsó lemondó pillantást vetve a borostyánnal benőtt kőkerítés felé, amikor megakad tekintetünk valamin. A levelek közül sajátos formájú, hajdani fehér festését foltjaival sejtető, négyszögletű, hosszúkás fatárgy kandikál ki, egyik oldalán szabályos közönként kiálló fémkarikákkal. Lehet, hogy léteznek még csodák az elfeledett budapesti csapatok árnyékvilágában?
A Blaha Lujza utcai sporttelepen, a csapat megszűnése után harminckét évvel elérkezett a pillanat, amikor a Magyar Pamut játékosai ezer gólnál is jobban örülnek egy rohadt kapufának.
A Hátsó füves országjárás híreiről, aktualitásairól és eseményeiről friss információ a Hátsó füves Facebook-oldalán érhető el.
(A cikkben használt képeket A magyar pamutipar története című könyvből, Varga Károly magángyűjteményéből és a magyarfutball.hu oldalról vettük – köszönet értük!)