Felszámolás alatt áll a 125 éve alapított egyesület, amelynek Róna utcai sporttelepén évek óta az enyészet az úr – a csapat korábbi játékosaival elevenítettük fel a szebb időket a Hátsó füves Budapest újabb epizódjában.
Észrevétlenül és csendben, ám annál fájdalmasabban fulladt ki az elmúlt években a főváros egyik legrégebbi, patinás sportegylete, a Budapesti Postás Sport Egyesület. A Magyar Labdarúgók Szövetsége egyik alapítója, a Budapesti Posta és Távirda Tisztviselők Sport Egyesülete néven 1899-ben életre hívott klub futballcsapata az évtizedek során összesen nyolc idényt töltött az első osztályban, sőt 1905-ben bajnok lett volna, ha nem bonyolódik bele a magyar futballtörténelem legelső bundabotrányába. Kisült azonban, hogy a Fővárosi TC ellen aratott győzelem piszkos körülmények között született, a postások csapatkapitánya, Bienenstock Lipót előzetesen állást ajánlott az ellenfél két kulcsemberének, ha visszafogják magukat. Vissza is fogták, a Postás 7:0-ra nyert, ám az ármány kitudódott, az MLSZ megsemmisítette az eredményt, a Ferencvárosi Torna Club ugrott a táblázat élére, mire a postások úgy megsértődtek, hogy három évig nem is neveztek a bajnokságba. Hozzá kell tenni, a megvesztegetett Fővárosi TC-játékosoknak beígért munkalehetőség igen értékes cserealapnak számított egy zsíros kudarcért: a postán dolgozni akkor is kiváltság volt, éppúgy, mint évtizedekkel később, a szocializmus bújtatott sportállásainak korában.
A hajdani nagy riválissal, a Ferencvárosi Torna Clubbal egyidős Postás SE az idén ünnepelné fennállásának 125. évfordulóját. De ünnepről szó sincsen, mert nincs is már, aki ünnepeljen: a klub hivatalos feloszlatása folyamatban van, a Róna utcai sporttelep elárvult épületei elhagyottan várják sorsukat, a futballpályát és környékét térdig érő gaz verte fel.
Pedig évtizedekig színes és lüktető sportélet folyt az Egressy út, a Mogyoródi út, a Báróczy utca és a – sokáig a meggyilkolt kongói antikolonista politikus, Patrice Lumumba nevét viselő – Róna utca által határolt területen.
A futballpályát az 1960-as évek elején építették meg, a lelátó töltéseihez felhasználva a tervezett Sztálin-szobor kedvéért 1951-ben felrobbantott Regnum Marianum-templom törmelékeit. A virágkorról képet nyerhetünk, ha beleolvasunk a Postás Dolgozó című lap 1965. augusztus 1-i tudósításába: „Vasárnap reggel. Benépesedik a Postás Sporttelep. Hagyományos Postás-sportnap van! A néző megszédül, azt sem tudja, hova menjen, melyik pálya eseményét szemlélje. A hangszóró kedvelt slágereket sugároz. A zene időnként megszakad, eredményeket hallunk: »100 méteres férfi síkfutásban első…«, majd újból Ambrus Kyri énekel. Ott az öregfiúk rúgják a labdát… Valóban, az eredmények? Nincs világcsúcs, országos csúcs! De a lelkesedés, a hozzáállás, az izgalom »olimpiai« színvonalú. Egyszerűen tömegsport, ahol megmozdul a postás utánpótlás színe-java. Bizonyítékul néhány számadat: az atlétikai selejtezőkben 65 nő és 243 férfi, labdarúgásban 34 csapat 340 fővel, tekében 62-en léptek pályára a bajnoki cím elnyerése reményében.”
A hőskorból megmaradt néhány rojtos szélű, fekete-fehér fénykép Kocsis Györgynél, a csapat egykori villámléptű szélsőjénél, az 1953-ban született sportembernél, aki a Pannónia utcában 1992-ben sportszerboltot nyitott és futtatott fel szinte a semmiből, megfogalmazása szerint eleinte évente négy klottgatya és három sliccgomb eladásából. A Vasasból igazolt át a Postás kölyökcsapatába 1965-1966 környékén, de erzsébetvárosi fiúként első futballélményeit a grundon szerezte.
„Fiatalkoromban kétféle szórakozást űztünk: vagy snúroztunk a járdán, vagy fociztunk a Ligetben. A csapatba úgy lehetett bekerülni, ha jól futballoztál, esetleg ha hoztál labdát, máskülönben megvertek. Jó tanulóidő volt… – emlékezett a valamikori játékos, aki felidézte a Postás SE emblematikus szereplőinek alakját is, így a megfakult fotók egyikén látható Minarik Ede-szerű segítőét. – Sajnos a nevére nem emlékszem, de ő volt az, aki jött velünk minden meccsre, intézte az igazolásokat, a sportorvosikat, járt be a szövetségbe. Amennyire tudom, egyetlen fillért sem kapott ezért. Szukszu, az öreg gyúró is hozzátartozott a mindennapokhoz. Hetven körül volt már akkoriban, de hajdan nagyon jó futballista lehetett, ez lerítt róla. Minden edzés után jelentkezhettünk nála gyúratásra tíz forintért. Mindent tudott, óriási dumája volt és borzasztó fokhagymaszaga. Mondogatta folyton: »Gyerekek, egyetek fokhagymát, hogy ne legyetek ízeltlábúak!« Be is jött neki a módszer, élt vagy kilencvenéves koráig. Amikor a kölyökcsapatba kerültem, a füves nagypályára nemigen engedtek fel minket. A hátsó földes-gazos pályán, a későbbi teniszpályák helyén edzettünk, pedig nem tettünk volna kárt a gyepben, sima Dorko-tornacipőnknek olyan vékony volt a talpa, hogy ha ráálltunk egy kétforintosra, megmondtuk, fej vagy írás. De hát tudjuk, a füves pályának két fő ellensége van: a lisztharmat és a gyermeklabdarúgó.”
Szó esik a verbális időutazás során a Postás-sportnapok kavalkádjáról, a környék csapatai, így a Zuglói Danuvia vagy a Sütőipar pályáján esett nagy csatákról, az idegenbeli utazásokról, különös tekintettel az Újlaki FC ellen vívott találkozókra az egykori téglagyár helyén, ahol a tarackos játéktéren kibukó féltéglák egy-egy megnyert mérkőzés után könnyen a felbőszült óbudai szurkolók támadóeszközeivé váltak. Kocsis György kitér a postásélet romantikájára is.
„A 70-es számú postahivatalhoz vettek fel, Dejcző Gábor, a sportszerető vezérigazgató jellemzően itt alkalmazta a Postás SE sportolóit. Kézbesítő-ellenőrként osztottak be a csomagosztályon, ami azt jelentette, hogy ki kellett menni címekre, megkérdezni a kuncsaftot, hogy nem lopták-e el a libát, nem verték-e meg a nénit, nem mérgezték-e meg a kutyát. Nagyon kellemes sportállás volt. Nyolcra kellett mennünk, tízre általában be is értünk, egy órakor pedig eljöhettünk, hogy ne késsünk el a délutáni edzésrről. Pénteken nem kellett dolgoznunk, mert akkor már a meccsre készültünk, a hétfő pedig szabadnap volt a fürdő miatt. Eleinte a Széchenyibe jártunk, aztán a Rudasba, itt összejött a fővárosi futballélet színe-java. Később elmentem csomagkézbesítőnek, ami maga volt a szabadság, életem nagyon szép korszaka. Ott megfordult a dolog, nyolc helyett reggel hétre jártam be, és addig tartott a munka, amíg ki nem kézbesítettem az aznapi csomagokat. Az Örs vezér tere mögötti lakótelep volt a körzetem, és nyugodtan mondhatom, nagyon megszerettek a környéken. Naponta elvittem a gyerekeket fagyizni, összebarátkoztam a lakókkal. Ha elmentek nyaralni, néhányan odaadták a lakáskulcsot, és megkértek, hogy locsoljam a virágokat, etessem a halakat.”
A haletető postásfutballista csapattársával, az 1954-ben született Zemplényi Zoltánnal a Postás-pályához közel eső Park Sörözőben találkozunk. Az időközben nevet változtató sportember még Strempek Zoltánkánt mutatkozott be a Budapesti Postás felnőtt csapatában, mégpedig 1972 márciusában, a Budafok ellen 3:0-ra elveszített mérkőzésen. Alkalmazottként szintén a 70-es számú postahivatalban kezdett, ám az 1970-es évek közepén átkerült a posta járműjavító üzemébe autószerelőnek, majd 1980-tól 2018-ig a Postás-sporttelep karbantartójaként dolgozott. A kitűnő góllövő a felnőttfutballcsapat 1986-os megszüntetéséig az együttes tagja volt, mellette utánpótlásedzőként is tevékenykedett (utóbb Kocsis Györgyhöz hasonlóan neki is volt egy kanyarja a Telefongyár csapatában).
„Itt én csináltam a kerítést, a kapukat, én nyírtam a füvet, gondoztam az épületeket – mondja az öt és fél hektáros Postás-sporttelep felé sétálva. – Hihetetlen sportélet volt valamikor, a salakos kispályákon délután fél négytől estig zajlottak a postás bajnokságok. Tíz osztályban zajlottak a küzdelmek, egy-egy osztályban tíz postáscsapat szerepelt, vagyis összesen száz vállalati együttes versengett egymással. Ezen kívül az egyes járműtelepek külön bajnokságot is szerveztek az üzemegységeknek. A Postás SE nagypályás csapatának a tagjai szinte kivétel nélkül a posta alkalmazottai voltak. Részt vettünk nemzetközi postástornákon, rendszeresen játszottunk felkészülési meccset a Fradival, sőt az 1980-as években az olimpiai válogatottal is. Hat nullra kikaptunk, máig bosszant, hogy miután elfektettem Katzirz Bélát, az üres kapuval szemben kapufára rúgtam a labdát, még a Telesport is mutatta. Aztán 1986-ban az akkori vezetőség úgy döntött, hogy nem támogatja tovább a futballt, inkább a teniszre fókuszál és teniszpályákat épít. Utólag azt kell mondanom, a futballcsapat megszüntetése óta tart az egyesület agóniája.”
Nem akármilyen névsort látunk, ha összeszedjük a Postás SE-ben megfordult jeles futballedzőket, játékosokat: trénerként segítette a csapatot mások mellett Gellér Sándor (1925–1996), Baróti Lajos (1914–2005), játékosként pedig olyan válogatott vagy NB I-es labdarúgók, mint Bádonyi Gyula (1882–1944), Berzi Sándor (1922–1994), Bienenstock Károly (1884–1945), Bihari Károly (1921–1993), Bodor Ödön (1882–1927), Branikovits László (1949–2020), Buda István (1884–1945), Csernai Pál (1932–2013), Füsi János (1946–), Gabrovitz Emil (1875–1947), Harsády József (1878–1942), Kertay Lajos (1883–?), Koltai József (1882–1958), Komáromi Tibor (1930–2008), Minder Frigyes (1880–1968), Steiner Bertalan (1881–1914) vagy a sokáig a pályával szomszédos Báróczy utcai házban élő Raduly József (1927–2022).
Egy 125 éves egyesület története fényes sikerek, kivételes egyéniségek, színes epizódok gazdag tárháza, ennek teljes körű bemutatása túlfeszíti cikkünk kereteit. Bár a Postás SE különböző szakosztályaiban – különösképp a tornában, az asztaliteniszben és az atlétikában – országos hírű sportolók sora versenyzett, a Hátsó füves sorozat fókuszában a labdarúgás áll, így összeállításunkban a legnépszerűbb sportághoz kötődő emlékekből villantunk fel egyet-egyet.
Például azt a kétes megítélésű mozzanatot, amelyet az 1974-ben megjelent, Szabó András és Borbély Tibor által jegyzett klubtörténeti könyv, A postás sport 75 éve idézett fel az ősi Postás-pálya elfoglalásáról. A politikailag igencsak elfogult visszaemlékezés alapján a régi lóversenytéren, a mai Puskás Aréna melletti területen történt akciót nehéz másként értelmezni, mint a tanácsköztársaság kusza viszonyait kihasználó illegális területfoglalásként.
„A régi Lóversenytér kihasználatlan területe szinte kínálta az alkalmat. Az Egyesület elnöke, Papp Salamon vezérigazgató sem ellenezte a merész elképzeléseket, ennek következtében működésbe léphettek a 70-es és a 72-es postahivatal szabadnapos sportolói. Sokáig emlékezetes maradt a nap. Egy előzetesen megbeszélt »haditerv« szerint a szabadnapos sportolók odaálltak a pálya Verseny utcai palánkjához, hogy készenlétbe lehessenek. Fekete Leó ugyanekkor két altiszt társaságában, kezében egy telefonkészüléktől dudorodó táskával becsengetett a Lóversenytér Aréna úti oldalán. Az »aréna« nem maradt el. Egy mogorva ábrázatú kapus nyitott ajtót. Fekete közölte: – Telefont kell javítanunk önöknél! – Nem is tudtam, hogy rossz! – mondta a kapus, de már Bell találmányának egyik példánya elő is került: – Maguk szerencsések. Vadonatúj! – mondta Fekete, s már be is vonultak a »telefonszerelők«. A többi már ment, mint a karikacsapás. A labdarúgók vezetője egy éleset sípolt, a kint várakozó több mint húsz szabadnapos sportoló átugrott a kerítésen, a fiúk nekiestek a kijelölt pályarésznek, lebontották az útjukat álló berendezést, s kijelölték a Postás Sporttelep pályáját.”
Fennmaradt fényképeken látszik a végül a tanácsköztársaság időszaka után két évvel, 1921-ben átadott pálya, amely a később megépült Népstadion szomszédságában terült el, és amelyen a 14 ezres nézőcsúcsot a magyarfutball.hu oldal adatai szerint egy 1925 májusi Zuglói VII. Ker. AC–Budapesti TC (3:0) mérkőzésen jegyezték fel. Ami a Postás-érzést illeti, a hivatkozott könyv számos szép személyes pillanatot dokumentál, ilyen például az 1962-es edzőváltásé. „Kalas István 1962-ben adta át az edzői szerepkörét Szojka Kornélnak, s elmondta neki őszintén: – Hát én fiam 1923-tól 1938-ig játszottam a Postás SE csapatában, aztán kisebb megszakításokkal szinte rendszeresen edzőként is tevékenykedtem. Én nagyon szeretem a csapatot, de már egy kicsit fáradt vagyok. Megnőttek az igények, nőttek a követelmények. Átadom a helyem, s kívánok neked sok sikert.”
Vagy a postánál vízvezetékszerelőként dolgozó kapus, Dénes Károly vallomása, amellyel kiegészítette Vass Pál kézbesítő-ellenőr hátvéd és Iglói József műszerész csatár nyilatkozatát: „Én már nem leszek Jasin, és Grosicsra sem emlékeztethetem a kapuban szurkolóinkat. Azt is tudom, hogy a mi csapatunkban nincsenek Pelék és Beckenbauerek, egy azonban biztos: ez a csapat annyi edzőváltozást megért, hogy az már minden érző labdarúgókebelnek sok.”
Kedves részlet az ifigárdát kritizáló Postás-szurkoló panasza is. „Megértéssel és szeretettel mondom: olyan a mi ifjúsági csapatunk, mint egy különösen kopaszodó ember. Akinek elöl kevés, hátul meg sok a haja. Nálunk elől kevés, hátul, a mi kapunknál pedig sok a gól.”
A csapat az 1960-as évek elején vette birtokba Lumumba utcai új pályáját, addigra azonban már átesett néhány összeolvadáson-szétváláson: 1950-ben egyesült a Szentlőrinci AC korábbi élvonalbeli csapatával, 1954-től két évig Törekvés SE néven futott, fuzionálva a Bp. Előrével és a Bp. Lokomotívval, 1956 után azonban ismét saját nevén szerepelt. Utoljára 1953-ban játszott az NB I-ben, 1957 után már főként a Budapest I. osztályban és az NB III-ban látjuk a csapatot.
A Hátsó füves országjáró sorozat kezdettől fogva az amatőr futballélet társadalmi és emberi dimenzióit kutatja, távol maradva a természetes sportszellemet sok esetben fertőző jogi küzdelmek, ingatlankezelési viták és vagyongazdálkodási ügyek boncolgatásától. Itt azonban óhatatlanul fel kell tennünk az egyszerű kérdést: mi a helyzet az egyesülettel és a Róna utcai pályával? Megkerestük Vörös Józsefet, a felszámolás alatt álló Postás Sport Egyesület utolsó elnökét, aki a helyszínen fogad minket és vezet körbe a szebb napokat látott, gazzal felvert sporttelepen.
„Öt éve még gyönyörű volt itt a környezet, aztán jött a Covid, a háború, elszabadultak az energiaárak, és már nem lehetett tovább finanszírozni a klubot – beszél az elmúlt évek leépüléséről az ügyvéd, aki állítása szerint Draskóczy Imre torna szakosztályvezető, jelenlegi szövetségi kapitány hívására vállalta el a Postás SE vezetését 2017-ben. – Kormányhatározat alapján itt épült volna meg a Magyar Torna Akadémia, amely a Postás SE berkein belül, de a Magyar Torna Szövetség égisze alatt működött volna és olimpiarendezés esetén is fontos kiegészítő helyszínnek számított volna. Készültek látványtervek, a beruházás előkészítésére kapott egy keretösszeget a Nemzeti Sportügynökség, valamint a Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt. által felügyelt projekt. Aztán a tervező munka megállt, nem tudom megmondani, miért.”
Közben belépünk a szocreál építészet mintapéldányának számító öltözőépületbe, amelynek földszinti aulájában kicsiny díszmedence, meztelen nőalakot ábrázoló bronzszobor és sarokba tolt zongora idézi a valamikori puritán eleganciát. Az emeleten, a lépcsősor tetején üres vitrin fogad – egykor tele volt a Postás SE trófeáival, sportrelikviáival.
„Az ingatlan állami tulajdonba került át 2018-ban az Antenna Hungáriától, a Telekomtól és a Magyar Postától – folytatja a történetet Vörös József. – Az egyesület a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt-től kapta meg a sporttelepet ingyenes használatra. A komplexum működtetése, a fűtés, a közüzemi költségek, a karbantartás évente mintegy százmillió forintot emésztett fel, ehhez adódott hozzá a főként a tornaszakosztály fenntartására fordított bérköltség. Anyagi hátterünket a konszolidációra szánt, 2018-as állami támogatás jelentette, a pénzt azonban javarészt felemésztette a korábban felhalmozott tartozások rendezése. Kikapcsolták a gázt, a szolgáltatók a víz és az áram lekapcsolásával fenyegettek. A Covid-időszakot még kibekkeltük részleges bezárással, aztán elszaladtak az energiaárak, volt olyan hónap, hogy ötmillió forintos fűtésszámlát kaptunk. Képtelenség volt kifizetni a költségeket, újabb támogatást meg hiába kértünk. Saját ügyvédi irodám kasszájából adtam 40 millió forintot az egyesületnek, de egy idő után rá kellett eszmélnünk, hogy nem számíthatunk újabb állami segítségre.”
“Az egyesület működése 2022-re ellehetetlenült, és miután kiderült, hogy nincs miből továbblépni, gyakorlatilag be kellett zárnunk, el kellett küldenünk mindenkit, egy-két dolgozó nem kapta meg a teljes bérét sem. Akkor már a falhoz érkeztünk. A tulajdonosi joggyakorlás a vagyonkezelőtől időközben átkerült a Nemzeti Sportügynökséghez. Felvetődött a lehetőség, tekintettel a postás sport neves sportolóira és nagy hagyományira, hogy ne szántsuk fel és hintsük be sóval az egészet, hanem jogutóddal szűnjünk meg. Voltak tárgyalásaink az MTK-val és a sportállamtitkársággal, de nem jutottunk előbbre. Akkoriban azt hallottam vissza, hogy azért nem sikerült a beolvadás, mert csontvázak potyogtak ki a szekrényből. Szeretném leszögezni, hogy ez az állítás nem igaz. A felszámolónak átadtuk a teljes dokumentációt és a megmaradt vagyonelemeket, az NSÜ-nek pedig a sporttelepet. A tárgyakat, relikviákat felajánlottuk a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumnak, a sporteszközöket elzártuk egy raktárhelyiségbe. Tavaly decemberben adtuk be a felszámolási kérelmet, az idén októberben nevezték meg a felszámolót. Hogy mi lesz a sporttelep sorsa, nekem is kérdéses. Azt tudom, hogy nyáron jártak itt az MTK-sok, megnézték, mit lehetne kezdeni vele, ha a klub kezére jutna. Nincsen rajta védettség, nem írja elő semmi a sport célú hasznosítást, elvileg bármit lehet csinálni a területen. Mivel azonban az NSÜ a joggyakorló, a sporttól független hasznosításnak megítélésem szerint kevés az esélye.”
Borús kilátások: a pálya a klubhelyiség ablakából, gépen keresztül…
Az emeleti klubhelyiség kopott-koszos ablaküvegén át kilátás nyílik a pályára, látszik a régről kint felejtett tábla is a figyelmeztetéssel: „A füves labdarúgópályát csak engedéllyel szabad használni – Vezetőség.” A látvány ismerős lehet annak is, aki soha nem járt itt korábban. A Postás-sporttelepen forgatták ugyanis a Linda című egykori népszerű televíziós sorozat Stoplis angyalok című, 1989-es epizódját, amelyben feltűnik a pálya mellett az öltözőépület, az iroda és az említett klubhelyiség is.
(Köszönet a kultúrtörténeti adalékért Krasz Emilnek, a Postás SE helyzetét néhány hónapja két cikkben – itt és itt – taglaló újságírónak, az Index sportrovat-vezetőjének)
Vörös József klubelnök így zárja borús idegenvezetését: „A Postás-szív megvan, a közösség él. A tornászoknál különösen, ők nem fogják elfelejteni, hogy valaha ebben a kis lepukkant csarnokban készültek, és jutottak el Európa és a világ rangos sporteseményeire. Az egyesület nem érhette meg a 125. évét, az évek óta tartó pénzhiánynak nem lehetett más a vége, mint a Postás SE megszüntetése. Nagy szívfájdalmam, hogy nekem jutott ez a szomorú feladat.”
A régi újságírótétel szerint nem az a hír, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a kutyát harapja meg a postás. A szabályt aktualizálva: az általános pusztulás alapján itt már nem az lenne a hír, ha végleg elenyészne a Postás-pálya, hanem az, ha egy napon újra meccset játszanának rajta. De bizakodni sohasem késő: néha a postás is megharapja a kutyát.
A Hátsó füves korábbi riportjai visszakereshetők az országjáró sorozat tematikus oldalán. Napi aktualitások, friss hírek a Hátsó füves Facebook-oldalán.
