„Esterházy Péter rendkívüli tehetség volt, csak elvitte az irodalom”

„Esterházy Péter technikáját mindenki csodálta, vajbokája volt ” – mondja egykori játékosáról a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet csapatát 1980 óta irányító Boldizsár Imre, az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvben B.-ként emlegetett tréner, aki a blaszháromban is életben tarja a Márton úti pályájáról kiszorult együttest. Az idő mindent megszelídít, a világhírű írótól kapott könyvdedikációk közül a 76 éves tréner ma már ezt a kedves bejegyzést is harag nélkül emlegeti: „A csapatot az alkohol és az edző iránti gyűlölet fogta egységbe.” A Hátsó füves Budapest újabb epizódjában a Csillaghegy múltjába és jelenébe adunk betekintést.

Öt éve nem játszik legendás csillaghegyi pályáján, a Márton úton a Csillaghegyi MTE csapata. Az 1930-as évekből megőrzött, fapados tribünt telepakolták lommal, építési anyaggal, a felújításra váró sporttelepen jó ideje a futballkapuknak is hűlt helye.

A jogi vitákkal és politikai érdekharcokkal terhelt helyzet egy ideje nem látszik mozdulni a holtpontról: az elhagyott füves centerpálya és a foszladozó borítású „hátsó műfüves” a bontásra ítélt lelátóval együtt tűri méltatlan sorsát, viseli türelmesen az idők próbáját. Pedig a budapesti futballélet nagy múltú helyszíne, amelyen sokáig a Külker SC és a CSMTE osztozott, nemcsak sport-, de kultúrtörténeti értéket is hordoz.

A modern próza mestere, Esterházy Péter (1950–2016) író, a Csillaghegyi MTE egykori játékosa Utazás a tizenhatos mélyére című futballirodalmi klasszikusában szóba hozza a bűvös színtérhez kötődő élményeit.

„Újra olvasni kezdem a Nemzeti Sportot, régebben Népsportnak hívták, most is így kérem, az újságos szó nélkül adja. Sok utcanév is megváltozott, a lakosság titokzatos szabályok és indulatok által irányítva követi, illetve nem követi ezen változásokat. Például az Andrássy utat a legvadabb diktatúra se tudta Népköztársaság útjává tenni, de még csak Ifjúság útjává sem. A Marx tér viszont maradt Marx tér, legalábbis azt hiszem.

Látom a péntekiben, hogy szombaton a Csillaghegy otthon játszik, sőt, hétfőn az öregfiúk is. A környék szakértő közvéleménye csöndes csodálkozással veszi tudomásul, hogy újra meccsekre járok. (»De azért minden rendben van, Péterkém, nem? Család, házasság oké, ugye…«)

Csukott szemmel is kitalálok a pályára. Mint a ló, aki egyedül is hazatalál és hazaviszi részeg gazdáját, aki közben hortyogva aluszkál a bakon. Egy negyed évszázadon át minden héten háromszor, olykor négyszer ugyanígy…! Nézem a póznákat, az ezerszer átkozott villanyoszlopokat! Január, február, az alapozás ideje, a hosszú futások, a Nagy Kör meg a Kis Kör, nehéz megmondani, melyiket gyűlöltem jobban. De mindennél jobban gyűlöltem ezeket a póznákat; mert amikor a futásban ideértünk, beálltunk már egy ritmusba, és gőgösen azt éreztük, fiatalok vagyunk és erősek, mindent kibírunk, elfutunk a világ végéig is, és az UFC-t is simán meg fogjuk verni, mit megverni?!, lezúzzuk Őket, levegőt nem fognak kapni, és a mester is kinyalhatja a seggünket a sok futtatással, akkor: akkor elhangzott a félelmetes »sprint!« utasítás, két oszlop közt sprint, a következőig lassú futás (soha nem séta! soha), aztán megint sprint, végig az utcán, a strandig föl. A halál maga. A strandnál már nem voltál senki, csak egy ziháló hústömb, amely levegőt hány ki és levegő után kapdos, és minden izma és ina remeg, tudja, az életből, mely sötét és kilátástalan, nincs már sok vissza, de nem baj, ennél a testi-lelki megalázottságnál minden jobb, és az UFC ellen se kell majd játszani.”

A régi csillaghegyi emlékek hátterében felsejlő félelmetes figura az edző, aki vasszigorral hajtja póznától póznáig a lihegő játékosokat. Balladai ködbe burkolózó alakjával találkozunk az Esterházy-regény későbbi bekezdéseiben is, például egy kései nosztalgiaalkalom apropóján…

„Amikor később az edzővel, B.-vel ugyanígy cercle-izünk, ő is két lehetetlen (mellesleg igaz) anekdotával áll elő. Két gólomról van szó, látszólag tehát hőse vagyok a saját történetemnek. Történt, állítólag, hogy a zseniális balszélsőnk, a kis Szimcsák, aki olyan aprókat lépett, mint egy táncosnő, kettőt, hármat, míg a hátvéd egyet, el lehet képzelni a következményeket, épp megint mindenkit kicselezett, legalább öt embert, aztán a kapust is, és kissé kisodródva a kapu felé gurította a labdát, talán magától is bement volna, én azonban, aki végig követtem a támadást, várva minden egyes csel után, hogy talán most, most megkapom a labdát, nem, de szakmailag indokolhatóan, szóval én, biztos, ami biztos, mintegy 20 cm-ről nagy erővel(!) a hálóba vágtam a labdát, mit a labdát! a pettyest, a bőrgolyót, a játékszert! Majd diadalittasan megfordultam, várva a hódolók seregét. A hódolók serege ekkor már, természetesen, a kis Szimcsák nyakán lógott. Én meg ott ünneplő pózban a gólvonalon. Még soha nem volt góllövő ennyire egyedül a világon. Ott állt, bazmeg, egyedül, sértődötten a kapuban, és csodálkozott, hogy senki nem jön oda hozzá. A másik esetnél meg az történt, hogy rárúgtam a félpályáról, az anekdota aljas módon nem nyilatkozik arról, hogy láttam-e, hogy a kapus túlságosan kint áll, és ezért cselekedtem gyorsan és leleményesen, vagy mindezt nem láttam, és a hülyék istene, a szerencse kísérte lövésemet, be is ment, de nem lévén értelemszerűen szemüveg rajtam, nem láttam azonnal, hogy tényleg gól-e, néztem csak előrefele, nézett, bazmeg, előrefele, állt a kezdőkörben egyedül, és csodálkozott, mért ugrik rá egyszerre az egész csapat. Valóban, de azért huszonöt év terméséből választhatott volna valami daliásabbat is, például amikor az UFC ellen… hagyjuk, elmúlt. Valahogy nem sportosak a rólam szóló sportanekdoták.”

A rejtélyes B. monogram nem mást takar, mint Boldizsár Imrét, a budapesti futballélet legendás egyéniségét, a klubhűség élő szobrát, a Csillaghegy csapatát kisebb megszakításokkal 1980 óta szervező és irányító edzőt. Aki az elmúlt fél évszázadban valamennyire is otthonosan mozgott a budapesti pályák környékén, bizonyára ismeri nevét, arcát és hírét. A blaszos körökben sokszor csak „Don” becenéven emlegett csapatvezető példája éppúgy magában rejti a filmbeli Minarik Ede-karakterhez kapcsolódó, már-már irracionális elkötelezettséget, mint a kis magyar futballvalóság szürke viszonyai között óhatatlanul kicsiszolódó túlélési ösztönt.

Ülünk a Csillaghegy HÉV-állomás melletti kávézóban a 76 éves trénerrel, és beszélgetünk a Márton úti színre lépése előtti időkről, a III. Kerület ifi- és serdülőcsapatánál szerzett tapasztalatokról és a csillaghegyi életmentésről. Nem túlzás a kifejezés, vagy ha mégis az, nem mi túlzunk, hanem az 1981. augusztus 3-án megjelent Népsport-cikk, amelynek szerzője, Szabó Illés az „Életmentés Csillaghegyen” címet választotta, majd felütésként idézte a korabeli felhívást: „A Csillaghegyi MTE labdarúgó-szakosztálya ifjúsági korból kiöregedett, bizonyítani akaró labdarúgók jelentkezését várja. Jelentkezés: 888–707, Boldizsár Imre edzőnél.”

A háttérről így beszél most az ötletgazda: „Valaki szólt, hogy baj van Csillaghegyen, se csapat, se edző, menjek segíteni. Valóban teljes nihil uralkodott, utánpótlás nem volt, a felnőttből is elfogytak a játékosok. A fiúk korábban az egyesület mögött álló Lenfonó- és Szövőipari Vállalat budakalászi szövőjében voltak bejelentve, ha jól emlékszem, fonalnedvesítőnek, persze csak papíron, mert bejárni azért nemigen kellett. Csakhogy a könnyűiparnak kezdett leáldozni, a futballisták meg fogták magukat, elmentek a MÁV-hoz hálókocsi-kalauznak. Szétesett a csapat. A békásmegyeri lakótelepet akkoriban építették, gyerek volt bőven a környéken, a toborzóban lehetett bízni. Egy egyesület akkor tud fennmaradni, ha van utánpótlása. Az érzelmi oldalt is látni kell: ha kötődik az ifista, nem fog odébbállni három forintért, ismeri a klub lehetőségeit, korlátait, és ő maga is vonzza a barátokat, ismerősöket. Annyian jöttek, hogy a következő évre három utánpótláscsapatot szerveztünk.”

„Szerda, délután négy óra. Rekkenő a hőség, a levegő vibrál – olvassuk tovább a Népport-riportot. – Nagyszerű, füves pálya húzódik meg a festőinek is bátran nevezhető tájon. Körös-körül hegyek, még az egészen a sporttelepig nyúló békásmegyeri lakótelep sem tűnik sivárnak ebben a zöld izzásban. Legalább 35 fok – és üresség. Sehol egy lélek, csak a gondnok virgonc kölyökkutyának még jóindulattal sem nevezhető német juhászkutyája szaglász körül némi bizalmatlansággal, aztán korához illő bölcsességgel inkább az árnyékban való heverészést választja. Hát, nehéz elképzelni, hogy itt fél óra múlva edzés lesz! […] Majd meglátja! – mondja Boldizsár Imre, az edző, s elsiet a szertárba, hogy a kezdésre minden rendben legyen. Kétkedően nézek körül: egy holdkráter sem lehetne néptelenebb.”

A helyzet mostanság is hasonló, az egykori zajos futballcsaták terepén most a fűszál sem rezdül, a tribünfeljáró lelakatolva, az öltözőépület bezárva, és hiába próbálgatja régi kulcsát a csillaghegyi edzőfejedelem, az nem fordul már a zárban. „Ezt is kicserélték” – állapítja meg egykedvűen.

Autóval jöttünk át a kávézóból, Imre bácsi vezetett, ami nem kis teljesítmény tőle, tekintve, hogy egy ideje műlábbal él. Egészségi állapotáról ő maga ad részletes jelentést: „Túlvagyok már mindenen. Életmentő műtétek, érszűkület, vese, has, magas vérnyomás, cukor, rák, három sztrók, levágták a lábam. Gondoltam, kiveszem az egészségügyből a lóvét, amit beletettem. Kedden és csütörtökön tartok edzést, utána egy napot pihennem kell, hogy újra talpon legyek. Csinálom egyelőre, bár most már fáradok, gondolkozom azon, hogy hátrébb lépjek. Járok az ellenfelek meccsére is, igyekszem fetérképezni őket. Én még így tanultam az elődöktől. Nem szeretem a »bezzeg az én időmben« dumát, nem is szeretnék ilyet mondani, csak tényszerűen megállapítom, hogy valahogy ma a fiatalok nem úgy szeretik a játékot. Mi úgy nőttünk fel, hogy ha bajnoki van, akkor nincsen születésnap, lakodalom, temetés, nincs szülés és nincs halál. Ma meg? Dobnak egy üzenetet, hogy »Mester, nem tudok ma menni«. Erre nekem nehéz mit mondani. Valamikor meccs után is éjszakába nyúlóan együtt maradt a csapat az Aranybárány étteremben vagy Pannónia úti kocsmámban, a Sherlock Holmesban. Előfordult, hogy amikor reggel mentem nyitni, akkor fordultak ki az ajtón a srácok. Ezek az idők elmúltak. De nem panaszkodom, amíg pattog a labda és szépek a csajok, rendben vagyok.”

Kopott mappát tart a kezében Boldizsár Imre, régi kivágott cikkek, fényképek gyűjteménye. Van köztük fotó fiáról, a birkózóként ígéretes tehetségnek induló, ám sérüléstől hátráltatott ifjabb Boldizsár Imréről is, a ragaszok többsége azonban a csillaghegyi labdarúgás fordulatait rögzíti. Például itt van rögtön egy néhány soros cikk 1981 márciusából: „Új játékos Urbán László, s Esterházy György is jelentkezett. Mint legutóbb említettük, Esterházy Péter egyéves NSZK-beli tanulmányútja után visszatért csapatához, s most másik testvére is csatasorba áll (a harmadik testvér, Márton a Bp. Honvéd válogatott játékosa).”

Szeretettel beszél egykori játékosáról, a világhírű íróról, Esterházy Péterről a póznák közötti futtatás rettegett elrendelője: „Technikáját mindenki csodálta, vajbokája volt. Ha szándéka lett volna rá, válhatott volna belőle élvonalbeli játékos. Rendkívüli tehetség volt, csak elvitte az irodalom. Nehézséget jelentett neki, hogy akkoriban még nem hordtak a játékosok kontaktlencsét, így a pályán szemüveg nélkül nem látott messzire. Néha csak akkor tudta meg, hogy a lövéséből gól lett, amikor a bíró belefújt a sípjába. Volt egyébként egy jellegzetes kéztartása, amellyel a játékvezetőknél reklamált, tenyerét felfelé fordítva sétált oda hozzá, és többszörösen összetett mondatban előadta neki a kifogását. Szegény palinak meg általában nem esett le, hogy éppen le lett hülyézve.”

Esterházy Péter említett futballregényében sajátos jellemrajzzal szolgál Boldizsár Imréről.

„B. volt az utolsó edzőm (nem konfliktus nélküli viszonyulat), közben vállalkozó lett, látszik rajta a pénz. Ez új, de megmaradt a szenvedélyessége. Valamiért fontos neki ez a játék. Más ember és ugyanaz, látszik rajta egy egész világváltozás (inganyagminőség! ékszerek!) és e változás személyessége: simple storys. Mint régen, most is egy pillanat alatt teljes káoszt tud okozni a bekiabálásaival. Sértő és destruktív és jó szándékú – emlékszem akkorról. Elmúlt, hagyja már abba, a francba, Imre bá’, üvölt ki vörös fejjel, hörögve most is a csapatkapitány.

Ez az »Imre bá« annyira jellemző a magyar társadalmi viszonyokra. Nem magyar állampolgárokról van szó, akik viszonyát szerződés szabályozza, hanem a játékos a gyerek, az edző felnőtt, ezért is bácsi. Semmi Herr Weissweiler. (Igaz az, hogy ki volt írva az öltözőben: 1. az edzőnek mindig igaza van, 2. ha mégsem, akkor automatikusan az 1. pont lép érvénybe? Vagy vándoranekdota.) Az »Imre bá’« egyszerre jelez egy homályos kontúrú tekintélyelvűséget, de egyszersmind a hierarchia mint olyan ingatagságát, a káosz közelségét. Egy Imre bá’ üvöltözhet és bármikor elküldhető egyszerűen a fenébe, hülyézhet és lehülyézhető. Nem jogok és kötelességek egyensúlya, hanem félelmek, fenyegetések, hízelkedések, személyes fegyelem és fegyelmezetlenség kiszámíthatatlan kavargása.”

Vajon mit szól Boldizsár Imre a róla leírtakhoz?

„Ezeket a mondatokat már akkor fogalmazta meg, amikor abbahagyta a futballt. Egy csapatnál az elbúcsúzás mindig nehéz folyamat, mindkét fél számára. Nem könnyű azt mondani, hogy öreg, lehúztál x évet, de most van jobb nálad, és a csapat érdekében váltanunk kell. A kor kegyetlen dolog. Petinek is megváltozott az élethelyzete, egyre több időt foglalt le a munkája, az utazásai, kevesebbet járt edzésre, kezdett kiszorulni a csapatból. Sokáig hősiesen tűrte, a meccseken várta, hogy becseréljem, és mindig be is küldtem, mert nagyon jó futballista volt. Később jó viszonyban maradtunk, a könyveit rendre dedikálta nekem, hol viccesen, hol kevésbé viccesen. Az egyikbe például ezt az idézetet választotta: »A csapatot az alkohol és az edző iránti gyűlölet fogta egységbe.«”

Mára egyszerűsödött a képlet: se hajnalig tartó kocsmázás, se öltözői palotaforradalom, a csapatot szimplán Boldizsár Imre edző tartja egyben.

Vagyis Imre bá’.

„Csillagom, őzpörköltet esetleg?” – fordul játékosához Boldizsár Imre edző, amikor a fiú lihegve kiszalad a kispadhoz, és gyorsan vizet kér a cseréktől. Futballistáit az öreg tréner következetesen magázza, bekiabálásai a régi idők hangulatát idézik. „Szabó! Hát onnan jön a labda, ne oda rúgja vissza!” – visszhangzik recsegő hangja a pálya felett, majd miközben néhányan mocskos szavakkal sértegetik a játékvezetőt, ő finoman megtoldja a véleményt a maga észrevételével: „Az utóbbi időben, spori drága, mintha csak a mi kárunkra tévedne!”

Otthontalan csapatok blaszhármas rangadóján járunk: a csillaghegyi sporttelepről kiszorult Csillaghegyi MTE csap össze utolsó őszi mérkőzésén a – saját pálya híján – Csepelen tengődő Erdérttel, mégpedig a Siketek-pályán. A végeredmény 2–1 a Csillaghegynek, lefújás után a fiúk türelmesen megvárják az öltözőben a két mankóval bebicegő edzőt. A Mester letámasztja botját, pillanatnyi hatásszünetet tart, majd rituálisan felvezeti a közös győzelmi nótát, amelytől kisvártatva zengenek a falak: „És akkor! Egy, két, há’, négy… A Csillaghegy-tizenegy, tizenegy, mindig a győzelemre megy, arra megy…”

Szenzációs fotóritkaságot kaptunk csillaghegyi cikkünkhöz Esterházy Györgytől, a Csillaghegyi MTE egykori futballistájától, aki később játékvezetőként és a Budapesti Labdarúgó Szövetség Játékvezetői Bizottságának fejeként is ismert volt a fővárosi futballéletben. A felvétel 1963–1964 körül készült a Csillaghegy serdülőcsapatáról az óbudai Goldberger-pályán, és futballtörténeti kuriózumként szerepel rajta mind a négy Esterházy fivér, az 1950-ben született Péter, az 1951-es György, az 1953-as Mihály és az 1956-os Márton, sőt az édesapa, Esterházy Mátyás (1919–1998) is.

„Tizenkét évesen kaphatott egy gyerek igazolást, akkor kerültem a csapathoz, amelyet abban az időben az MTK-soknak is bújtatott állást biztosító Csillaghegyi Lenárugyár támogatott – mondta Esterházy György, miután elsorolta a hatvan évvel ezelőtti fényképen látható korabeli csapattársak és csapatvezetők nevét. – Nem volt kérdés, hogy a Csillaghegyhez megyünk le, és nem a szomszédos rivális Gázművekhez, Rómaifürdő és Csillaghegy környékéhez kötődtünk, haverjaink is innen kerültek ki. Heti két edzésünk volt, ötven fillér havi tagdíjat fizettünk, de kaptunk teljes szerelést, ezeket Marika néni, a szertáros mosta és tartotta rendben. A pályagondnok Nick Lajos bácsi volt, egy magában dörmögő, különös öregúr, akire én akkoriban úgy tekintettem, mint valami szent emberre. Ha nagy eső esett, lapáttal, vödörrel hordta le a vizet a kapu előteréből, hogy ne süllyedjen el a kapus a tócsában.”

„Hogy bátyám, Péter milyen futballista volt? – folytatta Esterházy György. – Nagyon intelligens és fenemód kellemetlen játékos. Úgy tudta fedezni a labdát, ahogyan Albert Flórián, lábfejének a külső élét rugdalták folyton a kiszorított ellenfelek. Gyors volt, gólerős, kitűnően fejelt, de rúgni nem tudott igazán, inkább csak tolta a labdát. Voltak csillaghegyi játékosok, akik aztán eljutottak a válogatottig, Márton öcsém mellett – aki tizennyolc évesen, rövid ideig szerepelt a csapatban – például Szimcsák István az MTK-ból, Tulipán Mihály a Csepelből, Dunai Lajos az MTK-ból, Pál Tibor a Csepelből és a Vasasból. Jómagam később játszottam még az Építőkben, 22 évesen azonban sérülés miatt kénytelen voltam abbahagyni. A játékvezetői pályát csak később, 37 évesen kezdtem el. Egyszer majdnem vezettem mérkőzést a Csillaghegynek is. Előzőleg az érintettség miatt megkérdezték a szövetségben, hogy nem zavarna-e, én meg rávágtam, sohasem érdekelt, melyik csapathoz milyen emlékek fűznek, vállalom. Akkor már senki sem játszott a családból ott, de amikor szóltam bátyámnak, hogy »te, Péterke, én vezetem a Csillaghegy-meccset«, mondta, kijön megnézni, hogyan ügyetlenkedem. Igen ám, de a pályánál kiderült, nincsenek meg a csillaghegyiek, így rávették Pétert, akinek az igazolása még megvolt valahol, hogy öltözzön át. Erre én nem tehettem mást, átadtam a sípot a partjelzőnek, és kimentem lengetni.”

A Hátsó füves korábbi riportjai visszakereshetők az országjáró sorozat tematikus oldalán. Napi aktualitások, friss hírek a Hátsó füves Facebook-oldalán.