Fotók: Koncz Márton/Nemzeti Sport
A Mura-menti horvátság apró falujában, Fityeházon büszkék szívós hozzáállásukra, amit bizonyít a tény, hogy tizenkét év után újraszervezték feloszlott csapatukat a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából, a Zalai Főnix elleni mérkőzésre.
„Volt-e már a lábad között olyan, mint nekem?” – tette fel a kérdést a fityeházi násznagy a menyasszonynak a lakodalmas ház kapujánál, amelyen helyi szokás szerint csak helyes válasz esetén lehetett belépni. Helyes válasz azonban ez esetben nem létezett, ha igent mond a pironkodó ara, rásül a szégyen, ha nemet, akkor viszont jön a menetrendszerű felelet a bejáratban álldogáló násznagytól, hogy ő bizony a küszöbre gondolt. A násznép rendszerint jót kacagott a jeleneten, a lakodalom folytatódott a maga menetében, a derűs közjátékok sora azonban nem ért véget.
Egy alkalommal a leghevesebb esti mulatozás közepette, a szilajul táncolók seregén átvergődve lépett a zenészek elé egy fiatalember, láthatóan igen fontos hírrel. Abbamaradt a muzsika, zúgolódva álltak meg a táncosok is, minden szem a küldöncre szegeződött, akiről kiderült, Nagykanizsáról érkezett segítségért, a kanizsai állomás bejárati váltójánál ugyanis kitört a keresztezési csúcsbetét, leállt a teljes vasúti közlekedés. Hiába igyekeztek orvosolni a bajt a MÁV NTE futballcsapatának szomszédos pályáról riasztott tagjai, hamar világossá vált, csak szakember tudna segíteni a dolgon. Aki pedig nem más, mint a fityeházi zenekar egyébiránt tapasztalt vasutasnak számító nagybőgőse. A szükség nagy úr, kivették a már igencsak kapatos állapotban lévő zenész kezéből hangszerét, felültették a lovaskocsira, és elindították az éjszakában Kanizsa felé váltót szerelni.
Kifogyhatatlan a környék vasutasainak mondagyűjteménye. Egy Karikás becenevű mozdonyvezető például olyan szöveget jegyzett fel az „Eseménykönyvi jelentés” fejléccel nyomott papírra, amelyet még évtizedek múltán is érdemes idézni, gondolva hazánk szerteágazó ügynökhagyományaira is: „Jelentem, hogy nem jelentek, mert amit jelentek, az nem jelent semmit.”
Más kategória persze a játékvezetői jelentés, amelyből NB I-es mérkőzés után nem kevesebb mint 105-öt volt alkalma kitölteni Nagykanizsa jeles játékvezetőjének, az 1946-ban született Kovács Lászlónak, akit barátai csak Barac néven emlegetnek – Dél-Zala horvát nyelvi környezetében nem hat furcsán a „barack” szó rövidítéseként kapott becenév. Barac „civilben” a MÁV Pályafenntartási Főnökség nagykanizsai pályamesteri szakaszán dolgozott, a nyilvánosság azonban a futballpályákról ismerte, fénykorában FIFA-kerettagként nemzetközi találkozókon is közreműködött. Egy alkalommal Albániába, Shkodra városába küldték partjelző társaival. A kupamérkőzésre a magyar–jugoszláv határtól autóval vitték el őt és két segítőjét a jugoszláv–albán határátkelőig, ahol elvileg már várt volna rájuk a fogadó fél fuvarja. Ám miután kirakta őket és elhajtott a jugoszláv sofőr, kiderült, lélek sincs a közelben.
„A sötét albán éjszakában ott álltunk egy lezárt határsorompó előtt, amely egyértelműen jelezte: ez az ország éjszakára be van zárva – olvassuk Kovács László »Barac« visszaemlékezését. – Mit volt mit tenni: a sorompó alatt átbújva settenkedtünk, osontunk be Albániába. A közelben egy kisebb épületből gyenge fény világlott ki. Megcéloztuk az épületet. Kopogtattam, majd nyitottam is az ajtót, nem volt mire várnunk: akármit mondanak, úgysem értem. Mi legalább úgy meglepődtünk, mint az a három katona, aki a helyiségben kártyázott. A szerencsejáték – így a kártya is – tiltott volt a kommunista Albániában. A katonák ijedtükben akkorát ugrottak, hogy attól meg mi rémüldöztünk. Arcukon félelem, ijedtség, zavar jelei tükröződtek. Hát már hogy ne lepődtek volna meg, amikor ők bezárták az országot, ennek ellenére itt van három ember, akik számukra ismeretlen nyelven karattyolnak. Lett nagy felfordulás. Mi magyaráztuk minden lehetséges módon, kézzel-lábbal, hogy »futball«. Játékvezetői felszerelésünket mutogattuk, belefújtam a sípomba, s ez már elég információt adott ahhoz, hogy tudják, kit értesítsenek. A régi típusú, tekerős telefonon sikerült nagy nehezen kapcsolatba lépniük valakivel, hamarosan jött egy autó értünk, elvitt bennünket Shkodrába, ahol jó meccset vezettünk.”
Mindezt Csicsek Anna fityeházi író elbeszéléseiből tudom, és bármily furcsán hangzik, a helytörténeti ihletésű anekdotákat a falu futballpályájának kispadján ismertem meg, személyesen a szerzőtől, miközben az oldalvonal másik oldalán a tizenkét év után összeálló Fityeház csapata és a Zalai Főnix mérkőzött a Hátsó füves futballmentő túra keretében. A mesemondó vasútépítőként és pályafenntartó techikusként dolgozott, ennek megfelelelően fiatalosan megírt, néhol pimaszul pikáns vagy szókimondó írásai is a vasút körül forognak. A Kanizsa antológiasorozatban megjelent novellái mellett ki kell emelni önálló köteteit, így a Homo ferroviatust, a Radaha csókját és a MÁV-témának szentelt, Mé’ Állunk Vazze?! című klasszikusgyanús füzetet.
A Mura folyótól nem messzire (pontosan 3 és fél kilométerre) fekvő, középkori eredetű település eredetmondáját is Csicsek Anna dolgozta fel, a nagyapja elbeszéléséből hallott, az 1960-as években megismert változat szerint. Fityeház falut a legenda szerint két tilinkózó kanászbojtár alapította, akik hangszerük segítségével beszélgettek egymással, „füttyögettek” a másiknak.
A hajdani kanászbojtárok ük-ük-ükunokáinak már a labda volt a tilinkójuk, ennek segítségével értekeztek egymással a pályán, évtizedeken át. Így született meg a falu új népballadája, immár két tilinkózó kanászbojtár helyett tizenegy-tizenegy futballozó sportbarátról, akik az 1950-es évektől a 2013-as megszűnésig harcoltak hétről hétre Fityeház nevének öregbítéséért. Pontosabb a helység nevét Fićehaz néven szerepeltetni, ebben a szláv alakban szerepelt a csapat futballmezén is, a horvát hagyományokra, az idősebbek által szórványosan ma is használt kaj nyelvjárásra büszke településen ez elvi kérdés.
„Bennünk van a krabót vér, a szívós hajlam, a küzdeni kész hozzáállás, csak azt sajnálom, hogy talán mégsem annyira, mint a határ túloldalán élő horvátokban” – halljuk egy önkritikus helybelitől. Gyönyörűen vegyítette a magyar és a horvát népdalkincset a futballmeccs után fellépő Fityeházi Hagyományőrző Asszonykórus, és az is magától értetődő, hogy Csicsek Anna említett elbeszélései közül jó néhány megjelent horvátul is.
A Füttyögő tilinkók című meséből hangjáték is készült, a történetet Boros Károlyné megkapó fotói illusztrálják.
Büszke lehet feleségére Boros Károly, aki maga is szerzett érdemeket a MÁV NTE egykori NB II-es futballistájaként és a harmadik félidőben tálalt pörkölt készítőjeként, nem mellesleg benne tisztelhetjük az 580 fős település egyetlen Nemzeti Sport-előfizetőjét.
És ha már szóba került a sportlap: a fityeházi eseményen részt vett szervezőként és a futballtörténeti beszélgetés moderátoraként Bóbics László zalai tudósító, Polgár László, a nagykanizsai térség jegyzett sportkrónikása pedig nézőként tisztelte meg a kiélezett küzdelmet és 3–3-as döntetlent hozó mérkőzést. A Hátsó füves futballmentő túra zalai mozgatóhármasának másik két tagja, Szabó Zoltán és Hegedüs Enikő is sokat fáradozott azért, hogy az utolsó napokban veszélybe került újjászületési meccs létrejöjjön, míg fityeházi oldalon a csapatszervezési bravúr megmutat valamit a fentemlített „krabót” állhatatosságból.
Takács József polgármester és az önkormányzat hathatós és nagyvonalú vendéglátónak bizonyult, sportszerű és rokonszenves együttest ismerhettünk meg a fityeháziban, a játékosok közül is kiemelkedett hidegvérű megoldásaival, kizökkenthetetlen rutinjával, biztos technikájával a korelnök, Kalmár István.
A Nagykanizsán élő 63 éves közgazdász az 1980-as évek végén játszott egy szezont Fityeház nagypályás együttesében, manapság az alkalmi kispályás öregfiúkfocikon képviseli a település színeit, például a horvátországi Ormos és Preseka falvak együttese ellen vívott csaták során.
Két országos hírű labdarúgót is adott a sportágnak Fityeház: a Nagykanizsai Olajbányászban kibontakozó, 1947-es születésű Pávlicz Ferenc csatárt és a legszebb éveit a Kaposvárban töltő hátvédet, az 1952-es Zentai Józsefet. Habár a Hátsó füves futballmentő túra fityeházi eseményén nem tudtak részt venni, mindkettejükről szeretettel emlékeztek meg távollétükben a helybeliek.
A Zalai Főnix fityeházi fellépése előtt egy kerti gyümölcsből készült almafröccsre beugrottunk Sárvári Ferenchez, a Zalai Hírlap korábbi terjesztőjéhez, akinek ősei még nem Sárvárik voltak. Mozdonyvezető nagyapja volt kénytelen magyarítani Skoblicsról, részben politikai okból, a vasutaspályán ugyanis nehéz lett volna boldogulnia, ha őrzi szlávos családnevét, amely az imperializmus láncos kutyájának tartott Tito Jugoszláviáját juttatta volna az erre érzékenyek eszébe. Érdekes módon testvére megmaradt Skoblicsnak, ahogyan más fityeházi famíliákban is előfordult a „névleges” családszakadás.
Sárvári Ferencet kiskanizsai kötődése miatt bizalmas körben Sáskának becézik (állítólag a kiskanizsai nép szorgalmával és ügyes pénzcsinálási érzékével nyerte el a megjelölést), középiskolásként Zalaegerszegen tanult a faipariban, mellette kosárlabdázott a városban, párhuzamosan pedig futballozott Fityeházon. „Délelőtt lenyomtuk a kosármeccset Egerszegen, aztán stoppal hazajöttem – elevenítette fel a régi sportnapokat. – Ha idegenben játszottunk, pótkocsis traktorral csak a felnőtteket vitték el, így én ifistaként biciklire pattantam, és mentem mondjuk a tizenöt kilométerre fekvő Eszteregnyére. Lefociztam a meccset, vissza a nyeregbe, volt, hogy szakadó esőben tekertem hazafelé, Fityeházon aztán kaptunk egy szendvicset meg egy sört, és boldogok voltunk.”
Legendákat mesélnek a régi futballpályáról, amely az úgynevezett új lakótelep és a falu között feküdt, és amelyről a Nagykanizsa fityeházi származású elnöke, Lánczos Attila is őriz személyes emlékeket: „Hányszor játszottam én is a faluvégi dombon! Nem akadt kétméternyi egyenes szakasz, akácfából volt a kapu, drótból a háló. Gyerekként ott éltük az életünket. Emlékszem, amikor híre kelt, hogy felszántják a pályát, előre ástunk egy nagy árkot, meg akartuk akadályozni a rombolást. Abban bíztunk, hogy majd beleesik a markoló a gödörbe, és nem tud tovább menni.”
Ahogyan a Pál utcai fiúk grundját, a fityeiek régi pályáját is elsöpörték a változások. Az 1980-as évek közepén hatalmas földmunkával feltöltötték az addig kacsaúsztatónak vagy tókának nevezett vizenyős részt a település belsejében, és kialakították a ma is meglévő pályát. Németh Imre villanyszerelő és akkori egyesületi elnök érdeme, hogy megvédte Fityeház nevét. A szomszédos társközségben, a „nagy testvérnek” számító Murakeresztúrban akkoriban éppen szünetelt a futballélet, a termelőszövetkezetben pedig úgy képzelték, hogy majd Murakeresztúr néven játszik Fityeházon a csapat – mígnem a fityeiek elegánsan fityiszt mutattak.
Nehezen indultak az új idők, eleinte külön épület híján az akkor még létező iskolában vagy a „kultúrban” öltöztek a fiúk, és mivel összesen tizenegy pár stoplisuk volt, a beszálló cserék a kezdőktől posztjuk mellett a cipőjüket is megkapták. Utóbb elkezdődött az öltözőépítés, a falu és a tsz összefogásából akadt tégla és kőművesmester is, az egyesület pedig leleményesen a felső szinten kialakított italmérésből segélyezte önmagát.
A klubelnöki tisztséget 1987-től viselő későbbi polgármester, Tatai István elbeszélése szerint a helybeliek minden meccset BEK-döntőként éltek meg, a nagyobb derbiken a település lakosságszámát meghaladó (!) közönség is összesereglett a környékről, az idegenbeli meccsekre meg két nagy busszal járt a zászlókkal, kereplőkkel felszerelt fityeházi tábor.
„A legemlékezetesebb eset talán az volt, amikor megnyertük a regionális Horvát Kupát – mesélte a korábbi csapatvezető. – Tótszentmártonnal játszottuk a döntőt, ők a megyei első osztályban szerepeltek, mi a járásiban, biztosra vették a győzelmüket. Olyannyira, hogy előre számoltak a győztesnek megígért mezgarnitúrával és lefoglalták a szállásukat Felsőszentmártonba, az országos Horvát Kupa döntőjére. Mindenki meglepetésére megvertük őket, az ajándék szerelésből csak a gatya maradt nekünk, szállásunk sem volt már az országos döntőre, de nem volt kérdés, hogy utazunk. Másodikak lettünk, éjszaka kinyittattuk a felsőszentmártoni kocsmát, aztán a buszon aludtunk. Másnap Harkányban fürdőztünk, éjszakáztunk még egyet a buszon, úgy keveredtünk haza Fityeházra.”
Megkerülhetetlen, már-már népmesei figurája a fityeházi futballéletnek a néhány éve megboldogult plébános, Krammer Rafael atya. Nála nagyobb szívvel senki sem szurkolt a csapatnak, segítette lelkesedésével, szervezőmunkájával, és ha kellett, anyagilag is. Pedig nem a környékről származott, hanem egy távolabb eső horvát gyökerű helységből, a Varga Barnabás falujaként ismert Szentpéterfáról. Mindent elmond róla a történet, amelyet Gerencsér Gábor, a fityeházi kapusból lett csatár mesélt el nevetve: „Miután Csesztregen hatalmas gólt rúgtam, a gyóntatófülkében azzal fogadott az atya, hogy aki a pályán ilyenre képes, annak nem lehet bűne. Szerette a focit, ahogyan mi is, tiszta szívből. A fiataloknak csak ezt mondhatom: ne a pénzt nézzék, ne is a politikát, mert ezt a kettőt nem szabad belekeverni a futballba.”
