Fotók: Szabó Miklós/Nemzeti Sport
Guriga, Dél-Zala népszerű postása, a szögletgólok verhetetlen mestere elárulta, a petriventei aranyösvény a szőlőhegyen át vezetett – a megszűnt dél-zalai csapat hét év szünet után játszott ismét pályáján. A Hátsó füves futballmentő túra Petriventén folytatódott, a Zalai Főnix folytatta életet hozó repülését.
„Helló, Petrivente, helló mindenki! Puszilok mindenkit, a hölgyeket legfőképpen! – ragadta magához a mikrofont a Mura-vidék legendás postása, és rocksztárosan magasba emelte kezét, nem kis derültséget keltve az öltözőépület előtti lankán üldögélők körében. –Lukács György vagyok, a Guriga, ha valaki nem tudná. Mert adódott már ilyenre példa… Volt sikerem Petriventén is. Megkerestek a fiúk, a csapat gerince helybeli volt, de kellettek még játékosok, úgyhogy idehoztam a minálunk, Tótszentmártonban mellőzött fiúkat. Áthívtam őket, hogy képezzék magukat a petriventei sportiskolában. Ne csodálkozzanak, létezett ilyen, igen: petriventei sportiskola!Tőlem jött a titulus. Megnyertük a bajnokságot a 96–97-es idényben. Csodálatos közönségünk volt itt, ebben az ékszerdobozban. Edzőként én a nevemet és a tudásomat adtam, illetve előfordult, hogy játékosként is be kellett cserélnem magam. Mondtam akkor, Gyurikám, na, mutass meg valamit a régi idők focijából! Aztán valahogy közkívánatra bent ragadtam a csapatban. Kiszolgáltuk a nézőket. Egyikellenfelünk, Surd, egy meccsen két érintés nélküli szögletgólt kapott. Általam, teszem hozzá. Előzőleg egy sárga lapos fiút lecseréltem magamra taktikai okokból, 4–0-ra vezettünk már. Bal oldali szögletet kaptunk, jobb lábbal becsavartam érintés nélkül a hosszú sarokba. A kapus toporzékolt, mintha ezen múlt volna a meccs. Két perc múlva ugyanígy nyomtam neki egyet a rövidbe, hogy lássa, hányas a kabát. Hát így ment ez. Megcsináltam Liszó ellen, megcsináltam Bánószentgyörgy ellen, sőt még nemzetközi meccsen is, a horvát Ivanovec, vagyis Drávaszentiván ellen is. Az ellenfél kapusának Bundica volt a beceneve, ijesztgették már előre társai a szögletből tekert góljaimmal, mondogatták: »Pazi duro daje gol od kornera!« Kikaptunk 3–2-re, de egyet azért csak becsavartam neki.
Micsoda idők voltak! Pici falusi csapatként Zalakaroson edzőtáboroztunk, a sporthotel igazgatójának meghívására, régi ismeretség, tudják. Szaunáztunk is, pedig előtte néhányan a csapatból azt sem tudták, mi az a szauna. Heti egy edzésünk volt péntekenként, bálokból tartottunk el magunkat, meg az önkormányzat pénzéből. Előfordult olyan is, hogy a muraszemenyei horgásztavon Pintarics úr horgásztanyáján táboroztunk. Azt pedig még a riporter úrnak sem árultam el az imént, hogy néha edzés után felmentünk a szőlőhegyre, és mivel nem volt pohár, kannából ittunk. Így terjedt el aztán Petriventéről, hogy nálunk tizenegy kannaváró játszik.
Látom, itt már gyülekeznek néhányan, én tovább is adom a mikrofont. Ha esetleg autogramért akarnak sorban állni, a műsor után megoldom.”
Guriga a falusi futballsztárok archetípusa, Dél-Zala leghíresebb postása, aki kétségtelenül a legtöbb autogramot osztotta ki a vidéken: az aláírás postaládák százaiban landolt már át nem vett küldemények kézbesítési jelentésére firkálva. Találkoztunk már a szögletgólok nagy hősével korábban is, a Hátsó füves országjárás tótszentmártoni álomásán, 2019-ben még a maga költötte csapatindulót is elénekelte meccs után, a szőlőhegyen, az ottani kannavárók gyűrűjében: „Szentmártoni focisták vagyunk – ó, je! / Szentmártonban futballozgatunk – ó, je! / Zseblámpa a kezünkbe’, pálinka a zsebünkbe’, na-na-na-na-na-na-na-na-na-na-na – ó, je! // Korán reggel de jó tornászni – ó, je!, sürgölődve el-elbujkálni – ó, je! / Zseblámpa a kezünkbe’, pálinka a zsebünkbe’, na-na-na-na-na-na-na-na-na-na-na – ó, je! // Itt Zalában mindig nagy a köd – ó, je! / Sok turistát ez nagyon leköt – ó, je! / Szentmárton a mi hazánk, itt vagyunk mi focisták, na-na-na-na-na-na-na-na-na-na-na – ó, je!”
(2019-es Hátsó füves-felvétel)
A Guriga-féle szentmártoni dalköltemény a magyar futballfolklór ritka kincse, a sorokba rejtett avantgárd nyelvi parádét, a szárnyaló fantázia vad cikázását követni még edzett esztétának is kihívás lenne. Hát még nekünk, egyszerű bámészkodóknak, akik az „Itt Zalában mindig nagy a köd / Sok turistát ez nagyon leköt” rímpárt hallva kicsit úgy érezzük magunkat, mint Bundica, az ivanoveci kapus a petriventei szögletrúgás után: itt már verve vagyunk.
A műfajban csak egy darabot ismerünk, amely közelébe ér a tótszentmártoni postás szerzeményének, ez pedig a Haladás indulója, borozó Jóistennel, szalutáló bíróval és főként a járműtörténeti szempontból is érdekes sínautóbusszal: „Ha végigmegy a főutcán egy focista gyerek / Mind megáll a forgalom és őket nézi meg / Odafenn a Jóisten is megáll és nevet, / Elővesz a zsebéből egy borosüveget // Mikor a Haladás-tizenegy kivonul / a világ kivirul és a lány szíve kigyúl / Mikor a Haladás-tizenegy sorba áll / még a bíró úr is szalutál. // Jöhet majd az ellenfél a sínautóbuszon / Lehúzzuk a rolót mi a tizenhatoson / A lövésük messze elszáll a kapu felett, / A kapusunk unalmában nagyokat nevet.”
Jelen riportunk azonban nem Tótszentmártonról, nem is Szombathelyről, hanem Petriventéről szól, a Zalai-dombság délnyugati szegletében található faluról, amelynek futballcsapata piros-fehér sakkmintás mezével minden másnál erősebben utal a horvát gyökerekre.
Amikor csapatot említünk, a jelenidőt csak az indokolja, hogy a Hátsó füves futballmentő túrához csatlakozva hét év után ismét összeállt a megszűnt együttes. Egyetlen alkalom volt a mostani, de a népünnepéllyé emelt meccsélményt, a családi nap színes kavalkádját és a régi játékostársak örömteli találkozását érzékelve nem lennénk meglepve, ha időről időre újra megtelne élettel az említett ékszerdoboz.
A rendszeres, heti mérkőzésre, a bajnoki szereplésre nincs esély, ez tény. Idézhetjük Kránicz József korábbi polgármestert: „Nem játékos nincs, gyerek sincsen. Az igazsághoz tartozik, hogy ha minden épkézláb gyereket befognánk, akkor sem tudnánk csapatot kiállítani.” A települést húsz éven át vezető elöljáró keserédes nosztalgiával beszélt az 1992-ben – több mint egy évtizedes kihagyást követően – újraindított petriventei futballéletről, a korábbi legelőből kialakított „új pálya” földgyaluzásáról, az önkormányzati könnyítések miatt „zsebpénzért” végzett kivitelezői munkákról.
Szóba került a Bóbics László vezette futballtörténeti beszélgetés során a „régi pálya” is, amelyet a falu szélén vettek használatba az 1960-as évek végén és amelynek füvét a játékosok kaszálták, szigorú beosztás szerint. Öltözőről szó sem lehetett, a fák alatt volt mód ruhát cserélni, már ha volt egyáltalán, ugyanis felszerelésből sem voltak eleresztve a petriventeiek: két garnitúra mezt használtak, azt adogatta át egymásnak a felnőtt és az ificsapat.
A Hátsó füves futballmenő túra petriventei napjának csúcsepizódja a férfiak meccse után kezdődő női foci volt. A petriventei lányok, asszonyok hetek óta gyakoroltak a 2×8 perces csatára, lelkesedésben, elszántságban nem volt hiány. És nézőkben sem: az önfeledt szurkolóvá vedlett futballférfiak zajos biztatása mellett folyt a küzdelem, némely bekiabálás átlépte a gyerekbarát kereteket is, itt most ezeket a jó ízlés jegyében nem idézzük – a legszelídebb megjegyzés a koordinálatlan bokamozdulat és a félrelépés közötti szemantikai árnyalatokra hívta fel a figyelmet.
Ellenben ki kell emelnünk a délután hősét, a 12 éves Panyiczky Lilit, aki az 1–1-re végződő mérkőzést eldöntő, hosszan elhúzódó hetespárbaj végén pontosan helyezett lövésből szerzett góljával bearanyozta csapata napját. Készítettünk is vele egy gyorsinterjút, amelyből megtudtuk, hogy életében először focizott rendesen, Becsehelyre jár iskolába és – itt jött a váratlan fordulat – kedvenc játékosa Zlatan Ibrahimovic. Lilinek ezúton is kívánunk sok örömöt a játékban és sikert a tanulásban, idemásoljuk neki a két éve visszavonult svéd csatár életvezetési tanácsát: „Azt hiszem, olyan vagyok, mint a bor. Ahogy telik az idő, egyre jobb leszek.”
Ha egy Oscar-díjas rendező álmodja meg a petriventei labdarúgásról szóló film kulcsfiguráit, akkor sem lenne annyira erős a szereposztás, mint amit a valóság kidobott: a támogatást saját hatáskörben megoldó polgármester mellett ott mozgott a csapat mellett a helyi vendéglős-mecénás (Tölgyesi László, a Remete étterem tulajdonosa), aki minden idegenbeli mérkőzés után bőséges lakomával várta a nagy csatából megtérőket, és nem hiányzott a szédületes gólvágó sem (Kém István, az 1975-ben, 15 évesen, Borsfa ellen bemutatkozó álomcsatár). Tőle hallottuk a következő statisztikai érdekességet: „Az 1978–1979-es idényben bajnokságot nyertünk, 113 szerzett góllal, amelyből 85-öt személy szerint én rúgtam…”
A szláv nyelvi-kulturális hagyományok az ő életét is meghatározták, több falubelivel együtt Budapesten tanult, a szerbhorvát iskolában, nevelője Mihovics József, a Zalai Hírlap későbbi szerkesztője, többek között a Mind magyar, mind horvát című esszékötet szerzője volt. Nem hiányzott a petriventei futballkörből a sportelnök sem (Pintarics Tibor, a családi fémüzem, a petriventei PintaFém vezetője), aki belülről élte meg a 2018-as megszűnés fájdalmas időszakát: „Hogy mi volt az ok? Játékoshiány. Elfogytak az emberek. Előbb az ificsapatnak lett vége, aztán a felnőttnek.”
A futballtársaság motorja és a mostani mérkőzés helyi szervezője a népszerű Stefi (Kanizsai István, az ország első futballakadémiájának, a pacsai kollégiumnak egykori növendéke), aki a kétezer-tízes évek leépülési folyamatairól szólva a játékosok külföldi munkavállalását nevezte meg egyik magyarázatként. Aki ment, többnyire Ausztriába vagy Németországba indult, jellemzően vasmunkásnak, felszolgálónak, vendéglátósnak, és a legtöbbször évekre.
A régi nemzedék gólgyárosa (Kém, 1978–1979, 85 gól…) mellett jelen volt, sőt pályára lépett az újabb nemzedéké is (Adorján Ferenc, az ötvenévesen éppen Molnáriban futballozó csatár). Hosszú pályafutásáról és a megyei játékosmezőny átlagéletkorának kitolódásáról egyaránt sokat elmond az információ, hogy kilátogató kollégánk, Polgár László már 2007-ben írt a Zalai Hírlapba a támadó századik megyei góljáról. Ide tartozó személyes részlet, hogy Adorján sporttárs, a vármegyei III. osztály felnőtt kategóriás játékosa maholnap nagypapa lesz.
A Falusi csodacsapat munkacímű Oscar-jelölt magyar reality teljes stáblistájához hozzátartozik a sportfotós is (Szabó Ferenc, a Sport Hét című oldal mindenes szerkesztője), aki elmondása szerint huszonöt évig volt edző Letenyén, és immár két éve dokumentálja a környék futballéletének mozzanatait említett nyilvános fórumán. Aztán ne hagyjuk ki a szünetben a résztvevőknek népdalcsokorral kedveskedő Petrivente Virágai dalkör tagjait, így Juliska nénit (Korentsy Dezsőné) se, aki a pálya szélén fiának is szurkolhatott, a falubeli horvát nyelvjárásbeli különbségekről pedig társaival együtt így nyilatkozott: „Mi a »kajkaj«-ost beszéljük, a fiatalok, akik az iskolában tanulják, inkább az irodalmi horvátot tudják.” A környék kaj nyelvjárásáról már a Hátsó füves több helyszínén írtunk, ahogyan arról is, hogy az iskola nem mindig helyi iskolát jelent – Petriventén az alapfokú oktatás évtizedekkel ezelőtt megszűnt, a legközelebbi intézmény Becsehelyen működik.
A petriventei labdarúgótablón ott a helye a faluból előbb középiskolás tanulmányai miatt Győrbe, majd Budapestre szakadt, ám nemrég a régióba visszaköltöző közhivatalnok-futballistának is (Horváth Hermann, akit 1997-ben, élete első petriventei ifimeccsén kiállítottak). Ő maga így mutatja be a települést: „Háromszáz lelkes, gyönyörű kis falu, erős horvát tradíciókkal. Az imént hallott horvát népdalokat gyerekkorom óta ismerem, de a szövegüket nem mindig értem. Itt mindenki ismer mindenkit, a régi barátságok ma is élnek, a futballcsapat tagjai is összetartottak. Mentünk fel közösen a kultúrházba, ahol volt egy fiataloknak kialakított klubhelyiség, magnóval, távirányító nélküli, képcsöves tévével, pingpongasztallal és néhány társasjátékkal. Közös helyi kötődésünk döntő szempont volt, amikor feleségemmel nemrég úgy határoztunk, hogy visszaköltözünk a környékre, Nagykanizsára. Egy kisgyermekünk van, a másodikat őszre várjuk, szeretnénk, ha úgy nőnének fel, hogy ismerik a családjukat, a nagyszüleiket, a zalai környezetet. A futball? Én ott voltam az utolsó években, láttam azt a szenvedést, amely a csapatszervezést jellemezte akkoriban Petriventén. Sajnos egyre több csapat tűnik el, sok korábbi játékos külföldön keres munkát, Dél-Zala nem gazdasági centrum. A folyamat azért is aggasztó, mert mint ma is tapasztaltuk, a futballnak óriási közösségkovácsoló ereje van.”
A petriventei futballmozit nem Holywoodban írták, a happy end itt törvényszerűen elmaradt: Petrivente–Zalai Főnix 4–9. Mivel mással biztathatnánk a helyieket? Majd legközelebb! És akkor itt jönne a legördülő stáblista, miközben felzeng Guriga hangján a főcímdal: „Korán reggel de jó tornászni – ó, je!, sürgölődve el-elbujkálni – ó, je! / Zseblámpa a kezünkbe’, pálinka a zsebünkbe’, na-na-na-na-na-na-na-na-na-na-na – ó, je!”
A korábbi Hátsó füves-riportok itt olvashatók, a friss hírekről, aktualitásokról a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni. A tízéves országjárás ünnepi videója itt látható: