Erdőháti feltámadás

A valamikor országosan a „sportoló falu” mintapéldájaként emlegetett, sportéletével dokumentumfilmet ihlető Rozsály futballcsapata 2008-ban feloszlott – most újra benevezett a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei III. osztályba, bemelegítésnek a Hátsó füves futballmentő túra keretében megmérkőzött a Pisont István fémjelezte Szatmári Főnix-szel.

Amióta fut a Hátsó füves futballmentő túra, a zalai Sárhida és a baranyai Drávaszabolcs után a szatmári Rozsály országszerte a harmadik érintett település, ahol újraszerveződött és MLSZ-bajnokságba nevezett a megszűnt nagypályás csapat. A civil kezdeményezés elsődleges célja a falusi közösségeknek adott ösztönzés, másodsorban a sportbarátságok erősítése, így bármily furcsán hangzik, a futballstatisztikai bővülés legfeljebb harmadlagos szempont.

Mégis ünnepi és örömteli mozzanat, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei III. osztályba 17 év után benevező rozsályi együttes a Szatmári Főnix elleni mérkőzéssel vett lendületet a nagy ugráshoz, amelyet a Tisztaberek pályáján elszenvedett 6–2-es vereség sem fog már vissza. Tart még a rozsályi sporttelep felújítása, ezért kellett az erdőháti futballünnep meccsét „átvinni” a szomszédos településre.

Azért is fontos részlet ez, mert Tisztaberken jelentős számú roma lakosság él (a 2022-es népszámlálás alapján a helyi népesség 38.2 százaléka), a helyi fiataloknak így különös élményt jelentett, hogy megtisztelte jelenlétével az eseményt a magyar cigányság talán legfényesebb futballcsillaga, Pisont István. És ha már ott volt, pályára is lépett, így Telek András után a korábbi kispesti ikon a második válogatott labdarúgó, aki az ügy önzetlen segítőjeként mindhárom vándorcsapat, a Zempléni Főnix, a Zalai Főnix és a Szatmári Főnix missziójában egyaránt részt vett.

„A pálinkát jobban szeretem, mint a bort, úgyhogy lehet, hogy átigazolok a Zempléni Főnixből a Szatmári Főnixbe – érzékeltette Pisont István erdőháti bemutatkozása jelentőségét sajátos hasonlattal, a tokaji és a szatmári vidék italspecialitásai közti különbséggel, amikor a meccs utáni fogadáson összeseregletteket köszöntötte a Rozsályi Művelődési Házban. – Ma is megtapasztaltuk, milyen hihetetlen közösségépítő élmény a futball, összehozza az embereket, példaképeket adhat a helyi fiataloknak. Gyerekként Gádoroson a helyi megyekettes futballistákra néztem fel, és azt hallgattam, hogy lehetek akármilyen ügyes, sosem leszek olyan jó, mint apám. Kettétört pályafutás sajnos az övé, élvezte a futballsikerek gyümölcsét, elvolt a saját világában, autóval járkált, amíg mások lovaskocsival vagy biciklivel. Én arra biztatnám a rozsályi és a környékbeli fiatalokat, hogy ne féljenek valóra váltani álmaikat. Amikor tizenévesen felkerültem Budapestre, nem volt egyszerű megvetni a lábamat. Mondhattam volna, hogy minek hallgatni a cigányozást, elviselni a problémázást, miért nem sietek vissza Gádorosra, ahol szeretnek, tisztelnek, hazavárnak. Mégis kitartottam, és megérte. Sokat jelentett Európa legjobb edzője, Mezey György támogatása, ha ő megsimogatta a fejemet, az olyan biztatást adott, hogy a csillagokat lehoztam neki a pályán. Bár ma sajnos más elfoglaltsága miatt nem lehet velünk, nagy büszkesége lehet Rozsálynak, hogy a falu válogatott játékost adott Bücs Zsolt személyében. Sohasem felejtem, amikor 1990-ben az ifjúsági válogatottal jártunk Angliában, a Wembleyben kimenünk a nagyválogatott meccsére is, és csodálhattam Zsoltit, ahogy behúzza kötőbe Paul Gascoigne-t.”

Az erdőháti falu első számú futballhírességével beszélgetést közölt lacusatya.blog.hu című oldalán Obbágy László görögatolikus pap, itt olvassuk a Bücs-pályafutás tanulságos indulásáról: „Akkor még nem volt ez a digitális világ, nem volt lehetőségünk mással kitűnni, csak a sporttal. Édesapám rúdugró volt, a faluban nyáron fociztunk éjjel-nappal, télen befagyott a patak, korcsolyáztunk. A görögkatolikus papnak volt hét gyereke, akik nagyon szerették a focit, és átjártak hozzánk, a második szomszédunk, Bíró Elekék meg kötöttek hálót madzagból, és mehettek a derbik, rengeteg gyerek betévedt hozzánk. Ezek a gyermekkori élmények biztos, hogy hozzátettek a későbbi karrieremhez is. Emlékszem a legelső lépcsőfokokra is. Bekerültem Nyíregyházára, első meccsemen nyertünk a Borsodi Bányász ellen 1–0-ra az én gólommal. A következő meccsen, Gyöngyösön ennek ellenére nem voltam kezdő, becseréltek, majd le is cseréltek, pedig nem futballoztam rosszul. Ez egy vidéki gyereknek, aki egy ezer fős faluból érkezett, nagyon megalázó volt, rosszul esett. Ekkor megfogadtam, hogy csak azért is NB I-es futballista leszek.”

Talán furcsállják egyesek, hogy egy görögkatolikus parókus sportinterjúkat készít, „Lacus atya” azonban nehezen skatulyázható; sokoldalú érdeklődésére jellemző módon a Rozsály–Szatmári Főnix összecsapásra „Meccsnap” feliratú söröskorsós pólóban látogatott ki, amúgy pedig ő szerkeszti a rozsályi görögkatolikus parókia értesítőjét, a Rozsály-morzsákat. A tartalmas kiadvány színes része a humor rovat, amelyben a vallási viccek sajátos műfajából kaphat az olvasó efféle gyöngyszemeket:

„A pap a plébánia kerítését szögeli. Egy kisfiú áll ott és vigyorogva bámulja.
– Na, kisfiam, te mire vársz itt?
– Arra, hogy a pap bácsi mit fog mondani, ha az ujjára csap a kalapáccsal!”

„Kopogtatnak a mennyország kapuján.
Szent Péter kikiált:
– Na mi az?
– Nem mi az, hanem ki az, fiacskám!
– Te jó ég! Már megint egy tanárnő!”

„Négy szerzetes imádkozza együtt a zsolozsmát: egy bencés, egy ferences, egy domonkos és egy jezsuita. Egyszer csak kialszik a villany. Mi történik?
– A bencés tudja fejből a szöveget, zavartalanul tovább mondja a zsolozsmát.
– A domonkos prédikálni kezd a sötétségről és a világosságról.
– A ferences imádkozni kezd, hogy legyen ismét világos.
Egyszerre csak felgyullad a lámpa…
– A jezsuita ugyanis közben kicserélte a biztosítékot.”

A folyóirat vaskos sporttartalmat is kínál, a legutóbi szám például elmélyült visszatekintő tanulmányt közölt a rozsályi röplabda gazdag múltjáról. Megszólalt benne két korábbi rozsályi röplabdázó tekintély, nagyra becsült helyi pedagógus is. „A sport szeretete, végzése mindenki számára felüdülést, az egészség megőrzését és javítását szolgálhatja. Már kisgyermekkorban el kell kezdeni: nem erőltetni, játékosan, és lehetőleg a szülővel közösen” – hívta fel a figyelmet Gombos Miklós, míg Kicska József így fogalmazott: „Muszáj mozogni, és borzasztó látni, hogy mennyi autó jár az utakon. A gyaloglás már nehezebben megy, de a kerékpárra bármikor szívesen felpattanok. Mindenki sportoljon, mindegy, hogy mit. Ha nem szereti a röplabdát, akkor csináljon mást. A futás a legegyszerűbb dolog a világon, lábon kívül nem kell hozzá más. Az állóképességet javítja, türelemre és alázatra tanít.”Az írást az említett pap-szerző a következő kívánsággal zárta: „Hálás vagyok a Jóistennek, és köszönöm Mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ez az alapos (és bízom benne, nem lapos…) írás elkészülhessen a rozsályi röplabda múltjáról és jelenéről, azt hiszem, ez a csodálatos sportág megérdemli, hogy ilyenformán is megemlékezzünka fantasztikus 70 éves jubileumról. Aztán, hogy az igazi »szakterületemnél« maradva a 70 éves futballcsapatról mikor írhatok majd? A parókián megtalálnak, mobiltelefonon elérnek az illetékesek. Bocsánat, ez magas labda volt – de lecsaptam, még a háló felett!”

A görögkatolikus újságban szereplő rozsályi sportveteránok az újjászületési meccset követő futballtörténeti beszélgetés során élőben is megosztották emlékeiket. Gombos Miklós elbeszélte: „Tisztaberekkel játszottunk bajnoki mérkőzést, elszaladtam a labdával, és úgy felvágtak, hogy attól kezdve a mai napig nem futballoztam. Ez körülbelül 1957-ben történt. Én nem imádtam a futballt. Az asztalitenisz, a röplabda és a sakk állt közel hozzám. El kell mondanom, ilyen sportszerető néppel, mint a rozsályi, nem nagyon találkozik az ember az országban.”

Kicska József saját élményeivel egészítette ki az elhangzottakat:„Labdánk nem sok volt, meg kellett becsülni minden darabot. Általában idegenbe a szakadtat vittük. Az volt a szokás, hogy egy labdával mentünk, kettővel jöttünk. De az ellenfelek is így csinálták. Úgyhogy forogtak a labdák a csapatok között, mint a tokaji aszú a szekrények tetején. Tudják, a díszbor, amelyet sohasem isznak meg, csakadnak tovább ajándékba. Magosligeten majdnem félbeszakadt a meccs, miután valaki elrúgta az egyetlen használható labdát a kapu mögötti dzsindzsásba. A rozsályi csapatban 1963-ban, nyolcadikosként játszhattam először. Akkor még a szabály megengedte, hogy mezítláb játsszak.”

A mezítlábas, eszköztelen világról kivételes mozgóképes emlék az 1954-ből fennmaradt, internetes videómegosztón ingyen megtekinthető, Sportol a falu című dokumentumfilm.

A Rozsályról szóló alkotás házimozi-vetítése színesítette a Hátsó füves futballmentő túra programját, a művelődési ház népe pisszenés nélkül, teljes figyelemmel nézte a fekete-fehér falusi képeket és hallgatta korabeli politikai nyelvezetnek megfelelő, időutazással felérő narrációt: „Későn jött idén a tavasz, de az Erdőhát virágzó almafái bő termést ígérnek. A Rozsályi Vörös Csillag TSZCS tagjai már kora hajnalban a földekre indulnak. És mire a nap feljebb került az égen, Németh László is jó darabot megkapált már a földjén. Tavasszal a rozsályi iskola is kiköltözik a szabad ég alá, a kis Túr folyó partjára. Ez itt Laczkó János igazgató-tanító, földrajzórát tart. Az égtájakról és a térképismeretről könnyebb a szabadban magyarázni, mint a tanteremben. Merre van Budapest? Bizony az ide legalább négyszáz kilométer, hiszen az ország legtávolabbi csücskében vagyunk, a szovjet-román-magyar határ találkozásánál.”

A helytörténeti szempontból is értékes kisfilm bemutatja a falu 1950-es évekbeli sportéletének teljes repertoárját. A távolba dobást gyakorolva köveket hajigáltak a gyerekek a Túr folyón keresztül, a lányok a legelőn tartották futóversenyüket, az öregek házilag faragott bábukkal sakkoztak, az alkalmi rúdugró a kerítésen át dobta át magát botjával, a férfiak kocsitengellyel súlyzóztak, vidáman sorakoztak az MHK jelvényszerző verseny résztvevői, miközben „Maros Jani DISZ-titkár apja” súlydobó kővel próbálgatta erejét. A legidősebb korosztály százas versenyét Petruska bácsi nyerte, „tiszteletdíja egy jó fajta cselédpipa”, amilyenből egyébként látunk egyet-kettőt a meleg fényű kocsma esti életét bemutató, zenészeket, éneklőket, kártyázókat bemutató jelenetben is. A mozgalmas sportélet irányítójaként pedig kirajzolódik a nagy sportszervező, népművelő, iskolaigazgató, Laczkó János alakja.

Róla szól a Szombathy István Népsport-újságíró szerkesztésében készült, 1968-as „Jó napot, tanító úr!” című dokumentumfilm, amely tizennégy évvel korábbi elődjével ellentétben szinte mentes a politikai felhangoktól, sőt bizonyos pontjain kritikusnak nevezhető. „A sportot találta a legelérhetőbb eszköznek ahhoz, hogy faluja népe előtt kinyissa a világ kapuját” – szól a jellemzés a nagy tiszteletnek örvendő pedagógusról, akinek egyik tanítványa így emlékezik: „Én voltam Laczkó János első sportolója. Előkereste a padlásról a középiskolás diszkoszát, és az iskola udvarán hozzákezdte dobálgatni. Először figyelgettem, próbáltam elsajátítani a különböző technikai fogásokat, és amikor láttam, hogy nem is megy olyan nehezen, én is megpróbálkoztam. Később aztán mind többen és többen jöttek, úgyhogy a sportkört meg tudtuk szervezni, alakítani több szakosztállyal. Még ma is előttem van, amikor először mentünk a gyerekekkel Nyíregyházára versenyre. A legtöbb még nem járt a falu határán túl, és nem ült vonaton. A szállodában csodálkozva nézték a vízcsapot. János mindegyiknek külön-külön megmagyarázta, hogy hogyan működik az angolvécé.”

Laczkó János balladai ködbe burkolózó, lassan a feledés homályába vesző személyisége ma is igazodási pont lehet. A hegyközi születésű tanítóról a Hátsó füves mikóházi riportjában is szóltunk már néhány évvel ezelőtt, idézve a cigány fiúkat saját ruhatárából öltöztető, a csapat utaztatásának költségeit eladott biciklijéből fedező, a sportot a parasztság felemelkedésének szolgálatába állító embert: „Én minden gyerekkel, minden magára hagyott kultúraéhes cigány fiúval együtt éreztem, mekkora élmény nekik, ha a zene, a sport révén kijutnak a faluból és elismerést kapnak.”

„…Nos, elmentem egy kiscsapathoz. Egy hatodik vonalbeli gárdához. A »világvégére«, Rozsályba! Határmenti kistelepülés. Kilencszáz lakosa van. A községről sok mindent el lehetne mondani, de azt aligha, hogy labdarúgócsapata felhívta volna magára a figyelmet. A gárda a járási bajnokság második osztályában kergeti a labdát. Úgy indultam ide, hogy most szembetalálkozom a »parlagi« labdarúgással. Meglepő kép fogadott. A Rozsály–Zajta Tsz SE sporttelepén a kapu sarkig tárva, a játékosok edzéshez készülődnek” – jelentette a Kelet-Magyarország újságírója 1978 júliusában. A szemelvény is szerepelt a rozsályi labdarúgás évtizedeit bemutató ismertetőben, amelyet Borbély Balázs szatmári helytörténész-néprajzkutató készített nagy gonddal a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából.

A művelődéstörténeti utalásokkal gazdagított szöveg így zárul: „A rozsályi foci a hetvenes évek közepétől folyamatosan szórakoztatta a helyieket és a környékbeli falvak idelátogató szurkolóit is. Aztán itt is bekövetkezett az, mint oly sok vidéki településen: befejezték. Elfogyott a muníció, elfogytak a hadra fogható sportemberek, a 2007–2008-as szezont követően megszűnt a nagypályás futball a faluban. Az egyre elhagyatottabb sportpálya mellett elhaladva mindig szomorúság fogott el. Ahol egykor akár kétszáz néző is összegyűlt, hogy szurkoljon, szórakozzon, vagy éppen bosszankodjon, szidalmazzon eredménytől és vérmérséklettől függetlenül, ott néma csend honolt.”

A lehangoló helyzet most változni látszik, és az előrelépésben remélhetőleg szellemi és fizikai serkentést jelent a rozsályi futballünnep, amelynek előkészítésében Sztolyka Zoltán polgármester, valamint Seres Norbert és Nyisztor Zoltán mellett fontos része volt a Szatmári Főnixet vezető Tukacs Lászlónak és Lakatos Ernőnek.

Korábbi Hátsó füves-riportok
Hátsó füves Facebook-oldal
A tízéves ünnepi videó: